SZÓ-KÉP, KÉP-SZÓ
Ács József – Kolovratnik Krisztián könyvéről [2008 december]
A művész: rögzít és teremt.
Rögzít, a lehető legpontosabban, látleletet vesz föl; értékel, diagnosztizál, kísérletekkel további ellenőrzéseket végez, adatol, bizonyít, meggyőz. A kötet utolsó írásában, az Este a Kátrány utcában című novellában a következő mondat áll: „Az egykor nagy műgonddal készült alkotmány – egy elszuvasodott fakapu – nyekeregve tárja eléjük a tényeket”, és ez sok kép, vers, novella mottója lehetne a könyvben. Nem árt, ha a szerző orvos, mint Csehov, vadász-horgász, mint Hemingway, természettudós, elméleti fizikus, mint Ács József, fényképész, mint Kolovratnik Krisztián. Csehov egyik hőse úgy gondolja, hogy a legfontosabb: az író ne úgy írjon, ahogy elvárják tőle, hanem ahogy szeretne; Hemingway szerint az író feladata azzal a paranccsal kezdődik: „írj le egy igaz mondatot!”. Csak az tudja, mindkettő milyen nehéz, aki próbálta. Mert mit jelent, hogy egy mondat igaz? Az igazságot fehéren-feketén? És tudja, tudhatja egyáltalán a szerző, mit szeretne valójában, önnön és az élet való-jában? Amit a művész lát, mond: az emberi természetnél fogva eleve valahogyan-látás és -írás, de ez így van jól, mert az író és a fényképész is elsősorban: ember. Egy, illetve kettő a Földön nyüzsgő sok milliárd között, aki, mint bárki más, reggel felkel, zuhanyozik, fogat mos, (időnként) reggelizik, mert éhgyomorra a sok látványosság megfekheti a gyomrát – mint a Szénrajz villanykörtékkel című novella főhősének a halászlé és a mákos bejgli –, mert a művész ebben a könyvben kimegy, ki kell mennie az utcára, és késő éjjelig rója az aszfaltot: égető fehérséget lát sötét aluljárókban, fehér ablakok előtt suhanó autót, vakító aszfaltburkolaton két tilosban átkelő gyalogost és lassan mászó járműveket, hulló levelek közt álldogáló lábakat. A művész nézi, amint a nedves járdán kettős árnyat vet egy női figura a fehér fény ernyőjében, sötéten várakozó gépkocsik között, vagy ahogy a hófehér, de lyukacsos, narancsbőrös járdán a nap rajzolja fel egyetlen férfi árnyékát úgy, mintha krétarajz volna, amellyel halottkémek rögzítik az áldozat helyét a földön gyilkosságok és autóbalesetek után. Öreg néni kaptat végtelen lépcsőkön, a lépcsők belső oldalára szórópisztollyal festett torzalakok teli szájjal röhögnek. A téren nyugdíjas Lear királyok egymagukban üldögélnek; az egyik még az újságot böngészi, mert érdeklik az udvari pletykák; a másik ölébe ejtette az olvasnivalót, és bámul: talán galambokat, talán a múltat, trónteremben, lányai közt, vagy viharban, fenyéren. Vasrács mögött szeméttől pöffedő kukát is megpillant a művész, azonban az sem kerüli el a figyelmét, hogy ugyanitt fehér fénykör világít át egy kereszt alakú ablakkeretet. A művész semmiben álló telefonfülke felé tart, hogy felhívjon valakit: halló, ugye te is látod? Vagy arról van szó, amiről a Sitges című versben: „telefonálhattok, de kősüket”? Vagy eleve le kellene tenni a kagylót, mint Tibor, a szerelvénybolt-vezető, a Szerencsejáték című vers főhőse, amikor megtudja, nem is az övé a lakás, amiért harmincéves eltartási szerződést kötött? Néha a művész óriáskerékre ül (csak nehogy mókuskeréknek bizonyuljon!) egyszemélyes utazása során, mert talán madártávlatból elviselhetőbb városának fekete-fehérsége, de, mint az Egy láda föld című vers figyelmeztet, ez sem megy mindig büntetlenül, mert könnyen „átzuhog az emberen a város”. És a város néha „halott kőváros” „a folyó” pedig „feketekávé-színű, izomköteghez hasonló hullámokat vetve halad a medrében” (Szénrajz villanykörtékkel). A művész vonatsínpárt lát ködös semmibe veszni, de csak a kérdő tekintet marad, ugyanezen a fotón, homályos premier plánban. Fullasztó ködben, szenesmozdony füst-párájában két képen is sötét férfi- és nőalakok állnak, illetve bóklásznak a vonat felé. Föl akarnak szállni? Föl kell szállniuk? Valaki áll mögöttük? Csomagokkal? Géppisztollyal? Hová mennek? Várja őket valaki? Örülnek majd annak, aki és ami várja őket?
A művész ebben a könyvben nem kitüntetett létező, még csak nem is első mozgató, nem primus movens, de movens: mozgó, élő mozgató, felveszi a valóság ritmusát. A művész néz, majd lát: a látás már a teremtés előszobája, még nem az első nap, még mindig az azt megelőző, a nulladik, amin még nem történt semmi, de a nulla a végtelent is szunnyadva magába zárja, és a művész már minden tagját-ízét-porcikáját, érzését, fogalmát, metaforáját, elbeszélő- és cselekmény-szerkesztő kedvét csatasorba állította. Ahogy a Dilemma című vers két sora és egyben a képfelirat mondja: „Készülsz, nehogy szétszakítson, // amivel szakítanod kellene”. De nem szabad szakítani vele, nem is lehet, hiszen „Hiába emelsz kezet rá, // a levegő törhetetlen. // Hiába rohansz utána, // Árnyékod átléphetetlen” (A történelem hüllőteste). A művész ebben a könyvben elsősorban a szemét nyitotta tágra, hiszen a szem Kosztolányival szólva „szabadon hagyott agyvelő, mely a megismerés lázában, valamikor a lét kozmikus forradalmában két lyukat szakított magának a koponya csontfalán”, egyszerre agy „kivül-belől”: befelé figyelő, mélyre néző villanófény, és a külvilágra irányított, élesre állított teleobjektív, néha éles fájdalommal hasító teleszubjektív. A szem: objektív és szubjektív: amit és ahogyan, de akkor jó, ha mindig: tele.
kötőmód
A művész nem kitüntetett létező (ne is legyen, akkor elveszti kapcsolatát a valósággal), de alkot, teremt. A mérnöki precizitású felmérést, a meg- és felmutatást, a van világát csak egyetlen lépés, egyetlen mozdulat választja el a „legyen”, a „jöjjön el” világától: talán a teleobjektív élességének utolsó igazítása, esetleg az utolsó lépés a megfelelő perspektíva megragadásához, sőt, csupán a test és a személyiség súlypontjának pillanatnyi áthelyezése, hogy helyes irányba billenjen a képsík. A kijelentő mód valódi művészeknél áttér kötőmódba, vagy, hogy a kockázatot a kötőmód egy másik elnevezésével még inkább érzékeltessem, függőmódba. Az analitikus nyelvfilozófusok között már arról nagy vita dúlt, hogy a hétköznapi nyelvben levezethető-e a kell a vanból: ha alaposan megmutatom, hogy és mint van „ez a mai helyzet”, abból következik-e, puszta leírásom sejteti-e, szuggerálja-vágyja- akarja-, sőt, követeli-e, hogyan kell (kellene) lennie, hogyan legyen? A művész esetében nemcsak a vanból lesz egy szempillantás alatt, egy szemnyitás, egy fényképezőgép-kattintás árán kell és legyen, hanem a legyen szüntelen visszavetül a vanra: a vanról is egyre több sötét folt tűnhet el, ha rávilágít a kell, ahogy a fekete domboldalt kifehéríti a hó, de így a feketeség is jobban látható. A könyv egyik képén fiatal férfi készül úszómedencébe fejelni; a lencse abban a szabad szemmel tulajdonképpen „láthatatlan” pillanatban rögzítette, amikor még nem rúgta el magát a málladozó medenceszélről, de ujjai már érintik a sötét víztükröt, illetve önnön tükör-másának ujjhegyeit. Így képzelem kijelentő mód és függő mód, van és kell érintkezését a művész képzeletében. Kijelentő és függő mód hat és visszahat: ha „apad a folyó // Saját hordaléka vajon mit ér neki?” „Lakhatatlan vagy, s így lakatlan // Magát felgyújtó tüskebokor” (Dilemma); „Amit gondolok, kiárad, // s visszahárítja a vádat” (A leselkedő halál); „Az előadó hárakulcsolja a kezét, lábujjhegyre áll, aztán visszaejti magát a sarkára” (Az idők szava). „Megint minden visszahull a csöndbe, az idők kezdete elé” (Este a Kátrány utcában).
A művész a képzeletével nem álmodozik, nem óhajtó módban fogant utópiákat gyárt. Hiszen ha van is „vágyálom” ebben a világban, belőle „nincs felébredés” (Sitges). Az író drámáiban sem cseréli le a világot, a szerepeit játszó színész kedvéért sem (Este a Kátrány utcában). A művész olyan helyzeteket teremt, amelyekből az éppen ábrázolt többé kikerülhetetlenül néz ránk. „A költészet nem állít semmit”, gondolja a nő az ötödikről. De nem rájön, hanem átéli, hogy a költészet igenis állít, például: úgy állít be valamit, hogy…; megállít (embert), kiállít (képet), elállít (vérzést), átállít (órát-időt), ráállít (valakit egy témára), összeállít (írást), visszaállít (valakit a helyére). A nő az ötödikről a vásárcsarnokban őgyeleg. „Valaki a vállára tette a kezét. Megfordult. Vakító fényességgel, bizsergető meleggel zuhant az arcába a nap. Mezítláb állt a kövön, mint aki fürdik” (A nő az ötödikről).
a vers: fénykép
Függőmódban sorakoznak a fekete-fehér képek, a novellák, a hosszabb-rövidebb versek: kiderül – és ez a teremtés függő módban –, minden hétköznapi tárgy nemcsak tény, hanem szimbólum is: lépcső; sínpár; párhuzamos vaskorlát a műút mentén; kopasz, meredező ágak egy domboldalról lefelé tartó kalapos férfi (megelevenedett madárijesztő) fölött; a Lánchíd alatt átvezető gyalogos-alagút a rá merőleges lépcsőkkel; aluljáró; falfirka; utcai boltív; roskatag autó a sarkon; üres bisztróban asztalra tett székek égre meredező lábai; tűnődő női arcok; hibátlan ívű, harisnyás vagy meztelen női lábak. Egy láda föld, ami én vagyok és immár ingyen elvihető (Egy láda föld), a csillár a Kátrány utcai házban, mely úgy lebeg, „akár egy bíró, fémkarjai tompán fénylenek” (Este a Kátrány utcában), egy óraszerkezet: „Mostanában valahogy minden lejár // mint egy óraszerkezet: valahol másutt húzzák fel // de itt nem // itt lejár // és úgy marad” (Ahogy értelmét veszti a nyelv), a Duna vízben heverő kődarabjai, háttérben a Parlamenttel; a molett, csupasz, fehér, fejetlen kirakatbábuk; az ezerráncú, a fenyegető árnyékra is közömbös homoksivatag; a semmiben függő vaskos betonoszlopok. Jelképesek a kisiklott, tragikus életek történetei: a lakótelepi magányos férfiak, albérletben tengődő bolti eladónők, a varkocsos kislány, Szarkaláb sorban eltűnő, a másvilágra költöző szülei és pótszülei, „a bordás pulóverben alvó fiatalember”, a bokrok tövébe húzódó hajléktalanok, az utcára hajított fotelekben cigarettázó fiatalok, akik „nem nyújtanak be évente pályázatot saját életükre” (Pocsolyák testvérisége), a csalódott, pályáját elhagyó színész. A fénykép: elbeszélés, líra, dráma; a próza, a vers: fénykép. A kötet: „Képkiállítás az agyban” (A leselkedő halál). Például: „Az asztal közepén zubogva forr a húsleves. […] A tányérokban tovább rotyog a lé, vadul bukfenceznek a húscafrangok, keringenek a répadarabok és a cérnametélt. […] Változik a szín. Üres az asztal. Ropi üvegpohárban. Borult idő, délelőtti fények. Halk lobbanás, bekapcsol a televíziókészülék” (Roto-fight, hármas pálya). A próza, a vers fő metaforája a film, a filmszakadás: „A vetítővásznon elfeketedik a kép, majd hirtelen filmszakadás: égető, vakító fehérség” (A túlélés terrorja); „mintha mások álmában // kényszerülnénk eljátszani // a legszánalmasabb szerepet // egy véget nem érő álomban // ahol háborús filmek jelenetei // keverednek a sistergő idegsejtek // kényszerképzetei közé”; „nem lehet visszatekerni a filmet // a végzetes pillanat elé” (Nem történt semmi sem). Agyvérzés filmen: ebben a versben is megszólal a könyv egyik alapmotívuma, a hiábavalóság: „A sarokban ócska vesszőkosár. // Nem tarthatsz már benne semmit: // ami nem égett el, azt elvitte az ár”. „Haladj bármerre, magadba, // mindig magadba ütközöl // pedig semmi sincs belőled: élményeid vagy, semmi más” (A leselkedő halál). „Minek alakítják át, ha nem használják semmire?” (Pocsolyák testvérisége), „hiába a tussal rajzolt táblázatok // a számtalan alaki szabály // hiába kell búzakék olajfestékkel // lefesteni a szegélyköveket // […] hiábavaló sikálás // eltüntetni az oda nem illőt” (Nem történet semmi sem). „Megérted-e […] Hogy nem lehet // elutazni az időből // Nem lehet kivárni, míg véget ér a tér?” (A történelem hüllőteste).
Erre visszhangot, visszjelet küldve, s egyben könyvismertetőmet lezárva egy verset írtam Nektek, kedves Józsi és Krisztián. Íme:
Kedves Józsi és Krisztián,
könyvetek igaz igazán,
tudom jól, feketén fekete
a tengerimalac belseje,
tudom, hogy régen nincsen áram,
a sosemvolt Kátrány utcában,
hogy ellobban a vita úgyis,
még ha százszor okos és Józs-is,
hogy átkos labirintusok falán
hasztalan dörömböl Krisztián.
De nézzétek:
a magasról felvett utcaképen
egy pár még kéz a kézben megy,
tóparton két kislány szemében
tükröződik a tó, a hegy,
pamlagon, széken szép nők ülnek,
a stégről látnak még madarat,
az ötéves kisfiú megtanulja
a legfontosabb szavakat.
Még van kép, amin láthatunk is,
van még nyelv, amin írhatunk,
fulladva füstben, ködben állva,
egy-két jelet hátrahagyunk.
A Jós édesapja még egy teát tölt,
a fény vakít, de még fehér –
ökölbe végleg nem szorulhat
a kinyújtott, üres tenyér.
Ács József – Kolovratnik Krisztián: Történetek életre-halálra