METASZÍNHÁZ

„Ha beülhetnék a belső ruhatárba…”

Igen, ha…, feltételes kötőszó és feltételes mód, egyes szám első személyű igekötős igei állítmány, utána irányt kifejező helyhatározó. Most éppen képes helyhatározó – gondolta Talárosi, aki épp azt játszotta, hogy legszívesebben megint e jelzős, ragozott főnévben ülne. Munkahelyén, a színházban mint tágabb (színpad)képes helyhatározóban, ahol színészként és segédrendezőként működik – ez lenne a kijelentő mód. De a kijelentő mód is csak feltételes: lenne, ha (megint a feltételes kötőszó!) engednék. A rendező, meg a főrendező, meg a direktor úr. Akik nagyon is kijelentő módban beszélnek. Illetve náluk már a feltételes mód is kijelentő; ha azt mondja például a rendező úr Talárosinak, hogy „mit szólnál, ha mégsem Te rendeznéd meg a Hegedűs a háztetőn című musicalt?”, akkor rögtön tudja, hogy nem ő rendezi meg a Hegedűs a háztetőn című musicalt. A kijelentő mód pedig feltételes: a „következő évadban színpadra viszed a Hegedűs a háztetőn című musicalt” azt jelenti, hogy amennyiben a magasabb szempontok szerint (a határ a zsinórpadlás!) viselkedik, akkor talán lehetne róla szó. És megint elölről.

oldott és kötött

A direktor úr kivénhedt Falstaff. („Milyen rosszul áll ősz haj a bohócnak!”) Vidéki társulatnál kezdte, azután, mert sokat dörgött-süvöltött a deszkákról, néhányan „lánglelkűnek” titulálták, és felkerült a nagyvárosba. Egy napon elhitte magáról, hogy csak az övé a Színház, oldott és kötött, pedig nem volt Thalia papja immár; önmagát gondolta Thaliának. Ekkor férkőzött közelébe a főrendező úr. Hamarosan mindent ő rendezett, a társulati üléseket is beleértve; jogszabályokról, paragrafusokról papolt – hogy ki milyen feltételekkel lehet a társulat tagja; tehetségről azonban kevés szó esett, ahogyan a játékról, a darabokról is alig beszélt valaki. S a főrendező úr közben mindig mosolygott. Nemcsak kívülről, belülről is, mint Claudius a Hamletben: „Hol a tárcám – leírom, hadd írom le, / Hogy ember úgy mosolyoghat s gaz lehet.” A rendező úr pedig asszisztált, azaz statisztált, ő mindig mindenkinek azt mondta, amit hallani kívánt, mindenkinek minden szerepet megígért, mindenkit megértett, mindenkit szeretett. És cserélgette a módokat: feltételesből kijelentő, kijelentőből feltételes. („Egy szóval két jelentést hirdetek” – III. Richárd.)

Ahogy számtalan (segéd)rendező, Talárosi is színészként kezdte. Persze akkor is egy Színház tagjaként – a csepűrágó nem lehet meg a deszkák, s legfőképp a nagyérdemű nélkül. De akkor még alig volt felelős másért, mint a közönségért és önmagáért. És mindig megadatott neki a kiváltság, hogy – kudarctól égő arccal vagy a sikertől lázas szemmel – beüljön, igen, a belső ruhatárba, s a komoly felöltőknek, a széles hátú, kedélyes bundáknak, a gőgös esernyőknek, a buta kalapoknak mondja el, mi történt vele. Ha tetszett, még viselőiket is elképzelhette, mint amikor valaki az egyik szerepre éppen egy zseniálisan megtervezett jelmez alapján kérte fel („Mindnyájan Gogol köpönyegéből bújtunk ki”). Ahogy megtörtént az is, hogy ruhába bújt emberekkel kellett volna szót értenie, de úgy érezte, gépekkel áll szemben („Csakhogy egyszer csak véletlenül megpillantottam az ablakomon át néhány embert, amint épp a házam előtt haladtak el… Na de mi az, amit látok néhány kalaptól és köpönyegtől eltekintve, amelyek alatt akár valamifajta automaták is rejtőzködhetnének?” – Descartes).

semmi közük egymáshoz

Ahogy azonban teltek az évek, azt kérdezte, és persze épp a belső ruhatárban, hogy nem kellene-e már kijönnie onnan. Jól megvolt odabenn, sőt még a próbákon, a társulati üléseken, az előadásokon is egyfajta belső ruhatár vette körül. Persze, az előadás csapatmunka, de ha az utolsó taps után rögtön szétszélednek, akkor mindenki úgy a Színház tagja, hogy mégse az – semmi közük egymáshoz. „Ha én szervezhetnék meg egy előadást…” – gondolta. Igen, de akkor nincs idő a belső ruhatárra. Rohangálni kell, pénzért könyörögni, díszletesekkel veszekedni, határidőkkel versenyt futni… de alakulna egy kis társulat az előadás körül. Színház a színházban… lehetséges ez? Egy-két ember még befér a belső ruhatárba, de három? Hét? Harmincnégy? Nem lesz már a puszta előadásból intézmény, Színház, nagybetűvel? És hogyan veszi rá a direktort, a főrendezőt, a rendezőt? „De hát nem vagyok-e színész?” – morfondírozott –, „mi lenne, ha kedvenc Othello-szerepem helyett ezúttal a Jagóét játszanám el, a direktor úr szobájában, ha rábeszélném, hadd rendezzem meg, igen, a Hegedűs a háztetőnt. Dől majd a közönség – egy musical mindig kelendő. Csak a színészeket hadd kérjem fel én.”

large selection of coats are hung on a rail outside.

Hogy a direktor úrral feltételes módjaikat hányszor értették kijelentőnek és fordítva, nem tudom – az Othellóban Jago ha-jai a tragédia szegletkövei: „S ha hitvesemnek keszkenőt adok”; „No és ha úgy van?”; S ha mondtam volna, hogy szemem előtt / Gyalázott meg vagy fülem hallatára –”. De a segédrendezői kinevezést megkapta, már szervezte is az előadást: „Hozta Isten, színész uramék; … Nosza egy kis ízelítőt ügyességetekből: egy indulatos szavalást!”. Mindenkinek csak egyszer kellett szólni, és jöttek, nagy örömmel, és több hónapos mámor következett. Megtanulta, hogy a színész tényleg társulati lény. Hogy ő a másikban él és a másik őbenne, hogy lehet úgy szerepet tanulni, hogy közben együtt elemzik a szöveg csínját-bínját, hogy a késhegyig menő vita nem veszekedés, hogy mit jelent úgy feladni a végszót, hogy a másik a legjobban indíthasson (hiszen a jó kezdet fél siker), hogy a párbeszédből hogy válik igazi dialógus és nem monológ. És Talárosi állt, már a főpróbán, a rivaldafényben, körülötte a barátai, és „emlékezett a repülés boldogságára”, érezte, hogy így együtt éppen betöltik a színpadot, hogy most nincs más, mint ezek a levegőben megálló szavak; a füle pontosan hallotta előre a sorokat, a nyelve, a lélegzete, a keze, a lába együtt mozgott a saját és a többiek szövegével, szólt a zene, táncoltak… Pont az esküvői jelenetet próbálták, mikor Talárosit hívatta a rendező úr. Akkor épp nem értette az emberi beszédet, kétszer visszakérdezett, mire elhatolt a tudatáig: „mit szólnál, ha mégsem Te rendeznéd meg a Hegedűs a háztetőn című musicalt?” Megint feltételes mód. Megint kezdődik. Most mit csináljon? Adja fel? Épp most, a főpróba alatt? Egy idő után nem bírja tovább, egyszerűen nem megy, elvégre nem kell minden színészből rendezőt csinálni… „Igen ez úgy van: és mégis oly kár érte Jago! Jaj, Jago, de kár érte, Jago!” Tanítsa-e megint magát és most már a többieket is: „Ha beülhetnék a belső ruhatárba…”

kép | vecteezy.com