LEONTES A MENZÁN 

Én, az Idő, szárnyam felöltve, rögtön
Suhanni kezdek. Megbocsásd e röptöm.

… a medve még föl se früstökölte… Most eszi javában…

Ha ez bübáj, legyen olyan szokásos,
Mint az evés.

William Shakespeare: Téli rege
Ford.: Kosztolányi Dezső

Mert ellenkező turnusokban étkezünk,
csak darabokban látlak,
metonímiákban, Hermione.
Mikor megyek, jössz;
mész, mikor jövök, a tálcát a maradékkal
csúsztatod
a gurulós, velünk egy magas, rekeszes
kocsira, sietve;
időd rohan,
hajad előrehull,
a szemed már emlékezetből
– félig nyílt, penderedett fedelű konzervdoboz –
írom ide,
alá,
a kávé-feketét,
melybe belevesztem.
Senkire sem nézel,
elmerülsz
hosszú ujjaid
a kocsi tetején az üres, ajakfoltos poharat igazgatják.
Abban is segítenék.
Rád néznék, egészedre,
a lehető
legkedvesebben, ahogy tudok.

Sohasem voltam képes betelni azzal, aki vagy.

A pufók, egyforma szakácsoktól
téged kértelek volna,
egybesütve,
vagy – a krémszínű tálcát a hosszú, vastag fémrudakon türelmesen tolva –
minden részed, frissen sülve,
külön-külön;
legvégül sűrű lelked, mélytányérban
(nálunk levest a végén mérnek).
Mindenemmel fizettem volna érted,
könyékig, vállig vájtam volna
életem legaljára,
hiszen hányszor kifordítottam, kiforgattam
már apróért.

Mindig csak a szememmel ehettelek.
Vártam, ismertem, tudtam
az ürességet
a gyomrom táján, mikor
sehol se látlak
(egy felnyitott konzervdoboz már visszacsukhatatlan).
Kimentettelek volna az egymáshoz
csapódó hideg tálak, gőzölgő kondérok, forró tepsik közül,
intettem volna a főszakácsnak:
„őt magamnak kérem, főfogásnak”,
kezembe-karomba fogtalak volna,
– hatalmas falat –
szorítani, ringatni még,
mielőtt éhen haltalak.

Mindez neked
s lehet, a mindent kitálaló
Isteneknek sem találó:
érthetetlen, nehéz szagú,
emészthetetlen volna,
talán gusztustalan?
(A mélyítő mindig émelyítő?)
Bár az időnk rohan,
hátravan néhány turnus még.
Ha van.

A ROHAN AZ IDŐ című összeállításból