JUHÁSZ GYULA VERSÉRŐL
2012 június
ALKONY A TISZA HÍDJÁN
E nagy nyugalmat és csöndes derüt
Szeretném elvinni, ha megyek,
A nap korongja már tengerbe tünt,
De fénye még a felhőkön remeg:
E bucsuzó fény éljen boldogan
S szeliden a szivemben, ha megyek
És minden bánatom oly nyomtalan
Suhanjon az éjbe, mint e fellegek!
Most, hallga, a ligetben egy madár
Dalolni kezd és egy tücsök vele,
És vélük énekel a méla táj:
Magyar mezők alkonyi éneke!
Ó, igy zenéljen emlékem tovább
E csöndes rónaságon, ha megyek
S mint csillagfény az alkony biborát,
Ragyogja túl e vérző életet!
A pillanat: átmeneti, időben felfoghatatlan, igen „rövid” állapot; felfüggesztett pont, két időszakasz határán. A „teljesség”, elégedettség, boldogság pillanata pedig igencsak ritka, különösen Juhász Gyula költészetében. Az utolsó sor itt is a vérző életet panaszolja, de előtte tizenöt sorban – bár elégikusan, halálra hangoltan – hagyja, hogy az első személyben valló csendes hang tulajdonosa a „már igen, de még nem” egyensúlyában egy pillanatra megálljon bíbor alkony és a lassan szétterülő, csillagfényes éj egymást érintő szélein; körülnézzen, és megbékélés, halk öröm járja át. Hogy a híres – és egyetlen – szegedi hídon áll-e szeged szelíd, melankolikus, töprengő költője, vagy a Tisza egy másik hídján, nem derül ki, de a kiinduló vershelyzet pontos. A tenger (a Petőfi-hagyomány jegyében) feltehetően a későbbi – s a csöndes derűre felelő – csöndes rónaság. A legfontosabb szövegszervező elem a háromszor ismételt, feltételes ha megyek. A ha azonban nem feltételt szab: inkább időt jelöl, épp a pillanatot kívánja megragadni: „akkor, amikor majd elmegyek, meghalok”. Az irodalom ősrégi hagyománya jegyében a méla tájból azok az elemek kerülnek a szemlélődés tárgyai közé, amelyek a belső hangulat „tárgyi bizonyítékai”, illetve az érzések rendezik meg és be a közvetlen és sejtetett színeket, alakokat, hanghatásokat: látjuk a nap vörös korongját, a felhők fehérjén remegő rózsaszín-arany fényt – erre felel a szív. A fekete-szürke bánatot az ég szürkés fellegei és az éj feketéje nyeli el. A tájat és mezőt bejáró madárdal és tücsökciripelés a felhangzó költészet hangzó képe lesz, a fennmaradás, az emlék-hagyás reményével, óhajtó-függő módban. Erősebb-e a csillagfény az alkony bíboránál?
Talán a kettő együtt hagy nyomot. A kettős fény, két fény találkozásának pillanatában.