DSIDA JENŐ VERSÉRŐL
2013 szeptember
HELYET KERESTEK
Karonfogva bandukoltak, rogyadozó
inakkal a napsütéses temetőben.
Utánuk mentem:
az asszony kicsi fonnyadt szája
mosolygott, hajuk kopott
ezüstje összefolyt a fényben.
Keresték a helyet, ahol legjobb
lesz feküdni, a legszebb,
legnaposabb helyet keresték.
Örökké tartó, visszatérő,
boldog nászéjszakáról beszéltek.
Dsidánál általában így van: kicsit kapkodó, kicsit mohó, sok soráthajlással magát ölelő, magába hajló, rímtelen, egyre fokozó, cifrázatlan, pontos szöveg; itt és most: rövid történet, novella, gyönyörű: idős pár, önfeledtek, csak egymásra figyelők, egymásba feledkezők, mint kamaszok első szerelemben; mit nekik halál: a halál mámoros egyesülés, egymásban elveszés; a sírhely a szépen vetett, tiszta nászi ágy; hajuk kopott / ezüstje összeér, eggyé lényegül, mint a lombkoronák, amikor Philemon és Baucis már tölgyekké változtak, és kezüket-szájukat, egész testüket bevonták a levelek; a sír mélysötétjét hiába keressük: csak fény van, napsütés, legnaposabb hely, arany meleg, ezüstcsillogás; a legjobb, a legszebb; mosoly; csupán a komisz test, a rogyadozó ín, a kopás, a fonnyadás múlik el; ennyi föld, ennyi hely elég az embernek, ha szerelmes, tehát él, együtt, vele, örökre, sőt: az idő nem áll, az idő visszatérő, lendülő, egymáshoz, egymásba: így hol a halál? Neki már nem maradt hely. Sehol.
A TESTET ÖLT című antológiából