Kállay Géza

ARANY JÁNOS VERSÉRŐL

2009 július

ARANY JÁNOS VERSÉRŐL

SZONDI KÉT APRÓDJA

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.

Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-ünnepet űlet.

„Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért
Odaillőt egy huri nyakra!”

„Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
Zászlós kopiával a gyaur basa sírján;
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti, sírván:”

…S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte.

„Szép úrfiak! immár e puszta-halom,
E kopja tövén nincs mér’ zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
Odalenn vár mézizü sörbet. –”

Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.

„Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma,
Jó illatu fűszer, és drága kenőcs…
Ali győzelem-ünnepe van ma!”

Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.

„Szép úrfiak! a nap nyugovóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdőn, – ott leskel a hold.
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”

A vár piacára ezüstöt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tőrt keze forgat.

„Aztán – no hisz úgy volt! aztán elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, – rövid az eset –
Zengjétek Alit ma helyette!”

Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit – ezért öli bú –
Vele halni meg, ócska ruhába’!

„S küldött Alihoz… Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok’ a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!”

Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Mint bástya, feszült meg romlott, torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján.

Rusztem maga volt ő!… s hogy harcola még,
Bár álgyugolyótul megtört ina, térde!
én láttam e harcot!… Azonban, elég:
Ali majd haragunni fog érte.”

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.

„Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak.”

Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!

dregely 1617 ben

Drégelypalánk az 1590-es években Georg Houfnagel 1617-ben publikált rézmetszetén

1552 júliusában történt: Ali pasa közel 14 000 fős seregével körülvette a gyengén felszerelt, lőporral is alig rendelkező Drégely várát. Szondi György kapitányon kívül még 145-en védték a falakat. Az ostrom négy napig tartott, a magyar katonák mind egy szálig elestek, kivéve Szondi két apródját, Libárdyt és Sebestyént, akiket Szondi két török fogoly kíséretében Ali pasához küldött, hogy ne essen bántódásuk a csatában. Tinóditól Czuczor Gergelyig sokan megírták Szondi históriáját. A nagykőrösi balladák e darabjában Arany különös elbeszélő technikát alkalmaz: négy hang szólal meg; az első két versszakot az elbeszélő mondja, a harmadikat valaki a török táborból (talán maga Ali pasa), a negyediket a mézes szavú török követ, s az ötödik versszaktól versszakonként váltakozik a szép úrfiak gyászos emlékdala, krónikája és a török követ ügyes retorikával megszerkesztett, kényelemre, árulásra csábító, egyre türelmetlenebb, dühösebb monológja. Az utolsó versszak átka lehet még mindig a két apródé, de az elbeszélőé is; talán hárman mondják egyszerre: a szemtanúk históriája és az elbeszélő visszatekintő, „történeti” balladája összetalálkozik, ahogy két azonos alakú, de más jelentésű szó, a nap és a hulla: az egyik a vers legelején, a másik a vége felé.

eltérő megvilágításban

A vers kardpenge élességű ellentétekre épül; kulcsszava a szemközt határozószó és a vissza igekötő. Nemcsak a rommá lőtt vár és a nyájas, szép zöld hegy-ormon ásott hant áll szemben egymással, hanem két nap is: az égitest, ami visszasüt a romra, de egyben az ádáz tusa napja. Így áll szemben a hulla elbeszélő múlt idejű igeként és főnévként (Mint hulla a hulla), de így áll szemben és tekint egymásra és vissza két nézőpont is: ami az egyiknek két ifjú, az a másiknak gyöngypár, Bülbül szavu rózsák két mennyei bokra, ami az egyiknek rövid eset, ami arról szól, hogy aztán elesett, az a másiknak: álla halála vérmosta fokán / Diadallal várta be végét; ami az egyiknek ádáz tusa napja, a másiknak nyugvóra hajló nap, melynek födi vállát bíborszínü kaftán. Ritka, hogy ugyanarról a helyzetről két ennyire eltérő megvilágításban halljunk, méghozzá párhuzamosan. De a feszültség (mint ha volna feszűlet) azért működik, mert hasonlóság is van: például az apróok és a török ugyanabban az időmértékes versformában mérkőznek: az emlékezet költői versenyben szólal meg. De a két apród kezében lant van, Arany kedvenc metaforája a költészetre, a török beszéde cifra, tarka, de ettől nem költészet. Így az apródok énekén belül is egymásra tekint két tartalmi elem: két hősiesség, a drégeli várkapitány önfeláldozó helytállása, és a börtönt énekével szinte kierőszakoló, a csábításnak ellenálló, tanúságtevő, kérlelhetetlen költői következetesség, nemcsak a téma, hanem a nagy gonddal szerkesztett forma tekintetében is.

A VERSES ÖRÖKNAPTÁR című antológiából
felső kép | handras404Indafotó