Kállay Géza

AGGASZTÓ SEJTÉS

2010 január

AGGASZTÓ SEJTÉS

Vörösmarty korában valóban nem volt még szó a kultúra válságáról[1], mert – tehetném hozzá keserűen – nem, vagy alig volt még magyar kultúra: a „reformkor” néven ismert korszak törekvése – páratlan sebességgel, önfeláldozó igyekezettel – behozni a lemaradást. A „megkésettség” érzése – és gyakran épp mint a kultúra válságának egyik jele – a kelet-európai térségben általános; még az 1830-as évektől egyszerre világirodalmi rangra emelkedő orosz írástudókra, sőt, kb. az 1850-es, 60-as évektől szintén önálló, és éppen Angliára visszaható amerikai irodalom, kultúra képviselőire is messzemenően jellemző; amerikai filozófiai berkekben a „nálunk minden mindig Európa után kerül a figyelem középpontjába”-meggyőződés a mai napig széltében-hosszában hallható, annak ellenére, hogy olyan nagy, a filozófia további sorsát világszerte befolyásoló gondolkodókkal büszkélkedhetnek, mint William James, Willard Van Orman Quine, Donald Davidson, Stanley Cavell vagy Saul Kripke. 

kissé tébolyult pátosz

Babits A mai Vörösmarty című cikke a Nyugat 1935. évi 12. számában jelent meg – eredetileg ünnepi beszéd volt „Székesfehérvárott, Vörösmarty születésének 135-ik évfordulóján”. Babits tehát majdnem negyedszázaddal volt túl két részletben megjelent, átfogó Vörösmarty-esszéjén, amely szintén a Nyugatban látott napvilágot 1911-ben Az ifjú Vörösmarty, illetve A férfi Vörösmarty címmel (s amelyre – némileg elmarasztalóan – Székesfehérváron is utalt). Babits már a Nyugat hang- és profilkeresése idején újra felfedezte a Csongor és Tünde költőjét; pl. A férfi Vörösmartyban huszonnyolc évesen ezt írja: „[A Csongor és Tünde] kétségkívül a magyar irodalom főművei közé tartozik, s […] a világirodalom legnagyobb filozófiai költeményei közt is méltán foglalna helyet”. Különösen magasra értékeli az 1849 utáni Vörösmartyt: pl. „…Vörösmarty a Vén cigány költője is – írja ugyanitt – kétségkívül a legcsodálatosabb magyar versé, amelyet ismerünk”. De A mai Vörösmarty is A vén cigánnyal kezdődik: „Vörösmartyról beszélni Vörösmarty napján, s minden városok közt épp a Vörösmarty városában: oly feladat, amely előtt az ember valósággal megint diák lesz. Áhítatos és félszeg tanuló, mint hajdanán, mikor szívdobogva lépett az önképzőkör pódiumára, hogy elszavalja a Vén cigányt. Amelynek fenséges és kissé tébolyult pátoszát bizony csak félig-meddig értette még akkor”. Az ötvenkét éves, igencsak „férfi” Babits már nemhogy „ifjú”, hanem diák, sőt, gyermek lesz, amikor személyes élményét vallja meg A vén cigányt egy évvel a halála előtt papírra vető Vörösmarty munkássága előtt tisztelegve.

Hogy valaki Vörösmarty líráját, sőt, kultúra-teremtő tevékenységét példaértékűvé – divatos szóval paradigmává – teszi, persze a Nyugat és Babits indulásakor sem volt új: közismert, hogy Toldy Ferenc, és épp ő, a magyar irodalomtörténet-írás és korszerű irodalomkritika atyja Vörösmarty költészetét mindig is Arany vagy Petőfi munkássága elé helyezte; Toldy Aranyhoz fűződő személyes viszonya is feszültségektől volt terhes, és Arany igazi „kanonizációját” – már az 1850-es évek közepén, tehát pl. a Szondi két apródja megírása idején – főként Csengery Antal, Greguss Ágost, Bérczy Károly és persze Gyulai Pál szorgalmazta, elsőként a Pesti Naplóban, 1856-ban. A Nyugat olyan munkatársai mint Babits, Kosztolányi vagy Schöpflin Aladár mind Aranyt, mind Vörösmartyt modern költőként olvasták és féltve óvták a rossz értelemben vett kanonizációtól, attól, hogy pusztán nemzeti-kultikus udvariasságból, iskolai kötelességből, vagy – ahogy épp A mai Vörösmartyban olvashatjuk – „szavalmány”-ként legyen szó róluk. A mai Vörösmartyt Babits „rettenetesen, véresen” mai, „aktuális költő”-nek mutatja be. „Igazában nem is a témák és gondolatok teszik aktuálissá” – írja Az emberek című verset méltatva – „hanem az érzés, mely ilyeneket mondat vele, mint ’őrült sár’, vagy ami a következő strófában van: ’az ember fáj a földnek’”.
a valóságban kiábrándítóan igénytelen
Múltbeli költők könyveiről lefújni a port, a lapok közül kiszellőztetni az iskolaszagot, megmutatni, mit tudnak mondani kinek-kinek egy-egy korszakban, éppen a kultúra virágzásának jele. Vagy attól félt Babits, hogy a 135. évforduló, sőt, saját hozzájárulása is protokoll-alkalommá süllyeszti a megemlékezést? Ez minden „kulturális alkalmat” fenyeget, a mieinket is, és el lehet vitatkozni arról, mi rosszabb: az előre megfontolt rutinból elkövetett tisztelgés hazugsága, a talán jó szándékú, de végeredményben értékgyilkos kultuszteremtés ostoba túlzása – Aranyt például, mondanom sem kell, hallatlanul nyomasztotta Csengeryék lelkendezése –, vagy a kulturális alkalmak hiánya? Itt az ideje, hogy bevalljam, mennyire nem szeretem a kultúra válsága feletti szörnyülködést – egyáltalán: a bármilyen negatívum feletti szörnyülködést – ha nem tudom, mit lehetne tenni ellene. Azért sem szeretem, mert nem tudok olyan kort mondani, ahol azok, akik hitelesen és lelkiismeretesen törődtek a „kultúra ügyével”, ne érezték volna, hogy minden, ami emberépítő, lélekemelő, szellem-szellőztető, elme-világosító, gondolkodás-serkentő, érzelem-gazdagító, a Másik megértését és elfogadását célzó tevékenység volna, ne futna zátonyra, mert a valóságban kiábrándítóan igénytelen, elégtelen, fontoskodó, buta, és avatatlan kezektől mocskos; hogy ne fogta volna el a szellem és művészet embereit – Babits szavaival – az „aggasztó sejtés, hogy a kultúra, mely csak kevesek kincse, illúzió és hazugság”. Hányan jelentek meg például a Vörösmarty-évfordulón, ahol nem akárki, Babits Mihály, akkor már-már maga is kanonizált költő, regényíró, esszéista, szerkesztő, a „nyugatosok” közismert vezéralakja, és főként Vörösmarty költészetének roppant alapos ismerője beszélt? Hányan olvasták az emlékbeszéd írásos változatát? És azok közül, akik olvasták, hányan emelték le a polcról Vörösmarty akár egyetlen kötetét, hogy elolvassák, mondjuk, A vén cigányt? Már-már a végtelenségig folytathatnám: hányan olvastak irodalmi folyóiratot akkor, és hányan ma, hányan jártak és járnak színházba, kiállításra? Hogyan süllyed ma a diákok tudatában a magyaróra az ének- és a rajzóra szintjére, miközben persze az utóbbi sem ad alkalmat az örvendezésre? Mennyi pénz, energia, kezdeményező kedv jut üzleti haszon reménye nélkül rendezett kulturális alkalmakra?

Ahogy fentebb igyekeztem különbséget tenni más és más válságképző zülléstípusok között – protokoll-alkalom (rutin), kultuszképzés, ritkuló alkalmak – sorolhatnám még tovább: kultúrára csak akkor sejlik akár remény is, ha az embereket megtanítják úgy olvasni, hogy bármilyen hivatást válasszanak, értő, az irodalmi szövegből örömet merítő olvasók lesznek és maradnak, így egy életre szóló élvezeti forráshoz jutva; ha van elég szabad idejük, hogy otthon, kávéházak teraszán, tantermekben és folyosókon beszélgessenek egymással, eljussanak könyvtárba, múzeumba, koncertre, de úgy, hogy közben nem fogja el őket „aggasztó sejtés” munkahelyük megtartásával és a rájuk bízott személyek megélhetésével kapcsolatban. Vagyis a válság egy másik típusa a közönség, a „befogadók” elégtelen alapellátása és hiányos felkészítése az olyan befogadásra, ami nem „fogyasztás”, hanem ízlelés, tapintás – öröm. A múlt és jelen olyan ideológia-kritikusai mint Michel Foucault vagy Slavoj Žižek a válság alap-okát a kapitalista-fogyasztói társadalom profi módra profitorientált, manipulatív mentalitásában, versenyszellemében, egyoldalú materializmusában, az esélyegyenlőtlenséget cinikusan konzerváló, kontraszelektív diszkriminációjában látják, miközben például az örök „lemaradástól” rettegő kelet-európai régió épp ezt a formát volt kénytelen húsz esztendeje – újra – felvenni, ha fenn akart maradni. Foucault vagy Žižek nem azt mondja, a kultúra elveszett; ennél rémisztőbbet: valamilyenféle kultúra mindig lesz, csakhogy a 20–21. században maga a kultúranélküliség vált a modern és posztmodern ember kultúrájává. Ha pedig ebben a szerkezetben, ilyen játékszabályok között még a jelen szintű megmaradás is egyre kétségesebb, lehetséges-e nem csupán szörnyülködni, feltárni, rámutatni, bírálattal illetni, hanem tenni is a válság ellen?
S ha igen, vajon mit és hogyan?
ezért a körért érdemes
Sohasem hittem – bármilyen szintű – intézményes megoldásokban; az intézmények – a gazdasági-társadalmi berendezkedéstől az iskolákig – szükséges, de szememben sohasem elégséges feltételei lesznek bárki és bármi fennmaradásának, tehát a kultúra fennmaradásának – netán a helyzet javulásának – is. A nagyközönség, a „közszféra” megkörnyékezését, megbecsülő meggyőzését illetően viszont nagyon hittem és hiszek az egyéni és kiscsoportos „partizán-akciókban”, az alaposan előkészített, de másoknak váratlanul ható kicsapásokban, portyákban végvárakból, mocsarakból, nádasokból, melyek a meglepetés erejével ragadnak magukkal másokat, hogy a portyázók azután visszahúzódjanak erőt és értelmet gyűjteni. De még ennél is jobban hiszek abban, hogy kinek-kinek megvan azon néhányak köre, akik rábízattak, akikért épp ő a felelős; ezért a körért érdemes felkelni reggel: őértük lehet és kell tenni valamit; amit tehetünk, nem egyéntől intézményig, nem intézménytől egyénig, legkevésbé intézménytől intézményig hat, hanem egyéntől, személytől, személyiségtől egyénig, személyig, személyiségig. Amikor Babits-idézetünkben Vörösmarty „álmáról” beszél „’az új kor Bábeléről’, amelyet az ihlett órák hangyaszorgalma épít”, a metafora kapóra jön nekem; nem az új Bábelre gondolok: ez már intézmény volna (sőt, attól tartok Bábel volt az első igazi, klasszikus értelemben vehető intézmény), hanem a hangyákra. Lehet, hogy egy nap csak egyetlen földmorzsát viszünk odébb; lehet, hogy egyetlen kövecskét tudunk az útra cipelni, hogy holnap tovább léphessünk. Hogy meddig jutunk – például a csillagokig-e –, nem tudom. Nekem egyetlen lépés is elég, ha – hangyaszorgalommal – mindennap megtehetem.

  1. Az írás egy Babits Mihály-idézethez készült. Az idézet: „Vörösmarty korában még nem volt szó a ’kultúra válságáról’. Úgy tűnt föl, hogy a világ, nagy szellemek gondolataival megtermékenyülve, ahogy mondani szokták, a tudomány s művészet vezető karjain biztos léptekkel halad az igazság és szeretet uralma felé. Vörösmarty maga is álmodott az ’új kor Bábeléről’, amelyet az ihlett órák hangyaszorgalma épít, s amely már-már a csillagokig ér, hogy az ember fia benézhet a menny kapuján, s kihallhatja az angyalok zenéjét… De amint visszatekintett a földre, már fölmerült benne az irtózatos kétely… Ment-e a könyvek által a világ elébb? S a kétely hátterében, akár egy mai írónál, a szociális probléma áll. Az aggasztó sejtés, hogy a kultúra, mely csak kevesek kincse, illúzió és hazugság…” (A mai Vörösmarty)
kép | adobe. com