ADY ENDRE VERSÉRŐL
2011 március
Új vizeken járok
Ne félj, hajóm, rajtad a Holnap hőse,
Röhögjenek a részeg evezősre.
Röpülj, hajóm,
Ne félj, hajóm: rajtad a Holnap hőse.
Szállani, szállani, szállani egyre,
Új, új Vizekre, nagy szűzi Vizekre,
Röpülj, hajóm,
Szállani, szállani, szállani egyre.
Új horizonok libegnek elébed,
Minden percben új, félelmes az Élet,
Röpülj, hajóm,
Új horizonok libegnek elébed.
Nem kellenek a megálmodott álmok,
Új kínok, titkok, vágyak vizén járok,
Röpülj, hajóm,
Nem kellenek a megálmodott álmok.
Én nem leszek a szürkék hegedőse,
Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze:
Röpülj, hajóm,
Én nem leszek a szürkék hegedőse.
1906-ban, az Új versek című kötet megjelenésekor, Ady Endre – akit az olvasók addig harcos publicisztikájából és két kötet szecessziós-édesbús versből ismertek, ha ismertek – egyszeriben az irodalmi élet egyik hullámhegyén találta magát: dicsérték és szidták, rajongtak érte és blaszfémia miatt be akarták perelni. Az Új Vizeken járok az Új versek záródarabja, egyik ars poétikája, nekünk már „klasszikus”, iskolai kötelező olvasmány, több sora – különösen az Én nem leszek a szürkék hegedőse – szállóigévé vált. Nagyobb baj, hogy ez az ószövetségi igékkel oly sokszor vetélkedni kívánó, magát annyira komolyan vevő, súlyos poéta a kritikátlan ajnározás miatt éppúgy, mint az – értő kritikát szintén gyakran nélkülöző – elutasítás okán „szálló ige” lett: súlytalan költő, akit „mindenki ismer”, így olvasni, s főként újraolvasni sem kell. Az Ady-centenárium évében, 1977-ben róla írtam életem első komoly „irodalmi dolgozatát” a középiskolai tanulmányi versenyre. Akkor magával ragadott a patetikus, nyugtalan, szüntelen ismétlés (Szállani, szállani, szállani egyre), a provokatív ön-ünneplés, ön-kultusz (rajtad a Holnap hőse), a megálmodott álmokat lesajnáló kamaszos dac. Ma azt kérdezem: nem túlságosan gyorsan száll, száll-e ez a hajó, nem a víz felszínét érinti-e csupán, nem bántó, túl direkt egyszerűséggel szól-e, hogy Minden percben új, félelmes az Élet, van-e a víznek mélysége is? Úgy gondolom, van, az első sor alatt, vagy a második sorban, itt: Röhögjenek a részeg evezősre és: Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze. Itt a szentet, az emelkedettet, a „libegő horizonokat”, a csupán deklarált új kínokat, titkokat, vágyakat kitűnően ellenpontozza – a sorok elhelyezkedése folytán, mintegy „belső keretbe” is fogja – a profán, a durván földhöz ragadt, sőt, az irónia és – ebben a roppant „önös” versben – talán az ön-irónia; itt felcsillan valami az emberi gyengeségből. Ma úgy látom: Ady zsenijének „gőze” nem abban van, amikor olyanokat mond magáról, amilyeneket legfeljebb kritikusai mondhattak volna róla, hanem amikor megérzi: önjelölt messianizmusával hol és mennyire kell szembeeveznie. Újra kell olvasnom verseit: Ady új vizeken.