A „TORNACIPŐS” LEAR 

A Liget 2005-ös októberi számában – közkeletű nevén az „ellenállás” számban – Handi Péter többek között a Lear király melbourne-i produkciójáról ír (87–88. o.). Ha az Ausztráliában élő szerzőtárs nem lenne több ezer kilométerre tőlünk, biztosan közöttünk ülne, hiszen ő is már hosszú ideje a Liget törzsgárdájához tartozik, és üdvözlését még időszerűbbé és örömtelibbé teszi, hogy most jelent meg új Liget-könyve Gyakorlatok a fogódzó nélküli korláton címmel. A melbourne-i Lear-előadás „kapitalizmusba ültetett shakespeare-i cselekmény” az idős király itt nyakkendős-zakós cégvezetőből válik „melegítős-tornacipős hobóvá”. A „tornacipős” Lear a hajdani ’frakkos Hamlet’, a Luhrman-féle Romeo és Júlia, és sok más, a világirodalom legvilágirodalmibb figuráját újra meg újra kortársunkká avató feldolgozás sorába illik, és a 20–21. század – a 19. század Hamlet-központúsága után – különösen is a Learre teszi a hangsúlyt, mintha azt akarná mondani: tágan értelmezett jelenünkben immár nem a fiakkal, hanem az apákkal van baj; nem a gyermekek téblábolnak tanácstalanul és vonakodnak hűek maradni őseik szelleméhez, hanem a felnőttek áldozzák fel, már a kezdet kezdetén, gyermekeiket a túlélés makacs reményében, abban az erőszakos, türannikus meggyőződésben, hogy amit művelnek, az helyes, átörökítendő, követendő: azt tisztelni és megbecsülni kell. Shakespeare egyik titka, hogy az elmúlt idestova négyszáz év során drámáit mindig sikerült analogikusan-allegorikusan értelmezni, esztétikailag, történelmileg, politikailag, de még filozófiailag is a kor „tulajdon képét és lenyomatát” látni benne. Ha valaki azt kérdezné, „szabad-e” Shakespeare-t így aktualizálni, a válaszom az, hogy már ő maga is aktualizálta az angol történelmet és azokat a költői és egyéb forrásokat, amikből dolgozott Amikor tehát egy-egy kor saját tükrében mutatja fel Shakespeare-t, nem (vagy nemcsak) torzítja, hanem kétszeresen is mimetikus-imitatív kapcsolatba lép vele: miközben fúrja-faragja, értelmezi műveit, azt viszi véghez, amit ő is csinált a maga korában. Például aki – mint én – hajlandóságot mutat Shakespeare filozofikus értelmezésére, minden „aktualizáló” produkciót örömmel vár: hátha a színpad varázslatos masinériája valami olyat lát meg a szövegben, amire én még sohasem gondoltam, és épp a Luhrman-féle film után ötlött fel bennem, milyen jó lenne a Leart a mai ún. „ipari-fogyasztói társadalom” környezetében látni. Örülök, hogy Melbourne-ben is gondoltak erre, s hogy ennek kapcsán Handi Péter, néhány remek tollvonással – vagy, hogy hű maradjak a digitális forradalomban hol diadalt ülő, hol kétségbeeső ember közvetlen kontextusához – komputervonással újraolvasta a Liget olvasóinak a Leart. Persze, például a filozófiai tartalmat nem úgy kell elképzelni, ahogy a következő párbeszéd sugallhatja, egy kis (drámai) dialógus, ami mondjuk 1605-ben, a Lear megírásának vélhető idején hangzott el, egy Temze-parti kocsmában Shakespeare és a nagy költőtárs, Ben Jonson között: Jonson: „Min dolgozol mostanában, Will?” Shakespeare: „Egy darabot írok Learről: tudod, Britannia királyáról. Holinshed krónikája alapján”. Jonson: „Aha, és mire futtatod ki az egészet?” Shakespeare: „Valójában a platonikus és arisztotelészi látszat és valóság problémáját vetem össze, különös tekintettel a mimézis-fogalmukra”. Shakespeare a Learben egy emberi történetet tett a Globe színpadára, s addig kortársunk ő, amíg nemcsak mi látjuk magunkat Lear királyban, hanem ő is lát bennünket önmagában, és végül mintegy önmagunkat látjuk mibennünk. Addig van mimézis. Még filozofikus, sőt digitális is.

Az OLVASTAM, SZERZŐTÁRS című összeállításból

kép | vecteezy.com