A NYOLCÉVES KISLÁNY ÉS A VÉN TENGERÉSZ
1998 március
a Lírai balladák első kiadásának kétszázadik évfordulójára
1798. szeptember 15-én, feltehetően azon a napon, amikor William Wordsworth és Samuel Taylor Coleridge Dorothy Wordsworth és egy költészetrajongó fiatalember, John Chester társaságában áthajóztak Németországba, hogy ott nyelvet, irodalmat és filozófiát tanuljanak1, egy, a szerzők kilétét elhallgató verseskötet hagyta el Joseph Cottle bristoli kiadóját. A címe Lyrical Ballads, with a Few Other Poems (Lírai balladák, néhány más verssel), s rögtön az első, egyben leghosszabb költemény – szándékosan archaizáló helyesírással – a The Rime of the Ancyent Marinere címet viselte, Coleridge tollából. Természetesen a Vén Tengerészről szóló balladáról van szó, amit Coleridge részéről még három, mára jobbára feledésbe merült vers egészített ki – ráadásul kettő közülük tulajdonképpen Coleridge Osorio című színdarabjából való2. Wordsworth – aki egy kétoldalas „Advertisement”-et (inkább az eredeti jelentéshez közelebb álló „figyelmeztetés”-t, mint ,,hirdetés”-t vagy ,,reklám”-ot) is fűzött a kötethez – tizenkilenc verssel szerepel, de ezek között kevés a valódi értelemben vett: „lírai ballada”: öt feltétlenül a „néhány más vers” kategóriájába tartozik, és ebből négy leginkább a dal műfajába sorolható, az ötödik pedig, a kötet záró darabja (és máig a romantikus líra egyik „alapító okirata”) a Sorok a tinterni apátság felett című nagyszabású filozófiai költemény. Talán csupán a We Are Seven (Heten vagyunk) című vers tesz minden tekintetben3 – mintegy „laboratóriumi tisztasággal” – eleget annak a költészettel szemben tanúsított alapmagatartásnak, amit Wordsworth – a rá annyira jellemző, némileg kioktató és az olvasó javát mindenkinél jobban tudó modorban – az ,,Advertisement”-ben már megfogalmaz, és ami a Lírai balladák későbbi kiadásaihoz4 írott, egyre bővülő és a romantikus költői mozgalom programadó dokumentumaiként olvasható Előszavainak is egyik vezérgondolata lesz: „[Ezek a versek] olyan nézőpontból íródtak, amiből megállapítható, hogy a középső és az alsóbb társadalmi osztályok mindennapi társalgási nyelve mennyire alkalmazható a költői gyönyörködtetés céljaira. […] Néhány olvasó, aki a véleményét megfellebbezhetetlennek tartja, talán nemtetszéssel fogadja a stílust, amiben e darabok zömét a szerző megformálta; könnyen lehet, hogy jó néhány sor és fordulat nem találkozik majd az olvasó ízlésével. Talán feltűnik neki, hogy a szerző, hogy elkerülje korunk egyik általános hibáját, időnként talán túlságosan is mélyre ereszkedett és hogy több kifejezés túlságosan is hétköznapi és híján van minden méltóságnak. […]
A rege a vén tengerészről kifejezetten a régebbi költők stílusának5 és szellemének tudatos imitációjából született; de néhány kivételtől eltekintve a Szerzője úgy gondolja, hogy a versben felhasznált nyelv az elmúlt három évszázad számára egyformán érthető.”6
a költői dikció ideáltípusa
Wordsworth tehát a hétköznapi, mesterkéletlen, rusztikus, a „nép egyszerű gyermeke” szájából mintegy közvetlenül származó s onnan azonnal lejegyezhető, tehát az akkori mérce szerint „költőietlen” nyelvben határozza meg a költői dikció ideáltípusát, és Coleridge tengeri balladájára már ekkor mint különös kivételre – és némileg apologetikusan – tér ki. Wordsworth azért tartja a szerény, falusi környezetben élő emberek beszédét a legtöbbre, mert – mint ahogyan ezt majd az 1802-ben írott, legrészletesebb „Előszó” a Lírai balladákhoz még pontosabban megfogalmazza – ezek az emberek „állandó bensőséges kapcsolatban vannak a legjobb [értsd: legtisztább] tárgyakkal, melyekből eredetileg a nyelv legjobb elemei származnak; és mert társadalmi helyzetüknél fogva, valamint mivel emberi kapcsolataik állandóak és szűk körre korlátozottak, s nincsenek kitéve a társadalmi hiúság hatásának, érzéseiket és fogalmaikat egyszerű, mesterkéletlen nyelven fejezik ki. Következésképpen nyelvük, mely ismétlődő tapasztalatból és állandó érzésekből fakad, sokkal állandóbb és sokkal filozofikusabb nyelv, mint az, melyet gyakran használnak helyette a költők…”7
Aki valamelyest is ismeri a már kora ifjúságától és Németországban is metafizikát bújó – és magát a Hamburgba tartó hajón un Philosophe-ként azonosítani engedő8 – Coleridge-ot, biztosra veszi, hogy az „un Philosophe”, ha másutt nem, hát annál a mondatnál: „nyelvük… sokkal filozofikusabb nyelv”, biztosan felkapja a fejét. Nem is téved: Coleridge, különös önéletrajzi-filozófiai-irodalomkritikai esszésorozatában, az 1817-ben publikált Biographia Literariában majd Wordsworth e fenti sorait is szó szerint idézi9 a vele folytatott elkeseredett polémiában a költészet mibenlétéről, az irodalom és filozófia viszonyáról. A vita voltaképpen az egész Biographia Literarián végighúzódik, és Coleridge – Wordsworth csak Shakespeare-hez és Miltonhoz fogható zsenialitásának feltétlen elismerése és nyomatékos hangoztatása mellett – éppen a költői nyelv, és általában a nyelv anyagának, minőségének és szerepének, azaz a nyelv ontológiájának tekintetében mond kemény bírálatot Wordsworth tételeiről.
természetes kísérőjelenség
Coleridge – majdnem húszéves távlatból – először saját változatát „regéli el” a Lírai balladák keletkezéséről: „Mr. Wordsworth-szel való szomszédságom első évében beszélgetéseink gyakran terelődtek a költészet két alapvető sajátosságára, arra a képességére, amely a természet igazságához való hűségén keresztül kelti fel az olvasó együttérzését, és a képzelőerőre [imagination], amely színeivel ezt átalakítva nyújtja az újdonság izgalmát, a költészet erejének másik elemét. […] Felötlött bennünk – (nem tudom felidézni, melyikünkben először) –, hogy kétfajta vers egy-egy füzérét alkotjuk meg. Az egyikben az eseményeket és a szereplőket legalábbis részben természetfölöttinek akartuk megalkotni; e versek kiválóságának mércéjét abban láttuk, hogy belőlük az ilyenfajta (azaz a természetfölötti által felkeltett] érzelmek drámai igazságának érdekes hatása árad, ami, ha valóságos helyzetekről lenne szó, e helyzeteknek természetes kísérőjelensége lenne. És ebben az értelemben mindig is valóságosak voltak minden emberi lény számára, aki, származzék tévedése bármelyik forrásból is, legalább egyszer elhitte, hogy természetfölötti hatalom uralma alatt áll. Ami a másik csoportot illeti, a versek témáját a hétköznapi életből akartuk meríteni, olyan szereplőkkel és eseményekkel, amelyek minden faluban, és azok környékén megtalálhatók, ha egy gondolkodó és érző elme kutat utánuk, illetve felbukkanásukkor észreveszi őket.
Ebből az ötletből származik a Lírai balladák terve; megegyeztünk, hogy én a természetfölötti, vagy legalábbis romantikus [romantic] személyeket és szereplőket igyekszem megjeleníteni; azonban úgy, hogy közben biztosítom a képzelőerő [imagination] eme árnyékai számára a kételkedés felfüggesztésének szándékos pillanatát (that willing suspension of disbelief for the moment), a költői hihetőség zálogát, annak révén, hogy belső természetünkből az emberi érdeklődés ezzel arányos mértékét és az igazság hasonlatosságának elegendő ismeretét csalogatom elő. Ugyanakkor Mr. Wordsworth azt a feladatot tűzte maga elé, hogy a hétköznapi dolgokat az újdonság varázsával ajándékozza meg, és a természetfölöttinek megfelelő érzést kelti fel bennünk [a feeling analogous to the supernatural] azáltal, hogy az elmét a megszokás közönyére emlékezteti és érdeklődését az előttünk elterülő világ elragadó és csodálatos voltára irányítja; arra a kimeríthetetlen kincsre, amit, ha a jólismertség hályoga és az önmagunkra beállított figyelem nem állná útját, láthatnánk, mert van rá szemünk, hallhatnánk, mert van rá fülünk, de amit így a szívünk sem meg nem érez, sem meg nem ért.”10
Mindez így is történt, folytatja Coleridge; a Rege a vén tengerészről-t a fenti megállapodás szellemében alkotta meg.11 Ugyanakkor siet elismerni, hogy Wordsworth a Lírai balladákban sokkal jobban valósította meg saját elveit, mint ő, akinek versei így nem a másfajta költői látásmód tényleges érvényesítését dokumentálták, hanem – kiegészítő és kiegyensúlyozó erő híján – mint ötletszerűen odabiggyesztett betoldások lógtak a köteten. És itt tér ki Coleridge először Wordsworth híres és fentebb idézett Előszavára, amely a közöttük egyre jobban elmélyülő ellentétek eredeti forrása lett, és amelyben – mondhatnánk – költőtársa és hajdan legjobb barátja tulajdonképpen elárulta az eredeti ügyet, jogosulatlannak, sőt már-már gonosznak ítélve minden olyan költői megjelenítést, ami nem a „valóságos élet” nyelvi anyagából építkezik.12
Ha most ismét visszatérünk a Lírai balladák első kiadásának jól nyomon követhető bonyodalmaihoz, kevés kétségünk marad, hogy a Rege a vén tengerészről-t Wordsworth indította éppen a Tengerészéhez hasonló, hányatott útjára. A kötet fogadtatásáról rossz hírek érkeztek, és a Németországból – Coleridge nélkül13 – hazatérő Wordsworth levélben sürgeti Cottle-t, a kiadót, hogy legalább azt árulja el, pontosan hány példány fogyott el, és most először zúdítja minden haragját Coleridge balladájára: „Abból, amit megtudtam, úgy tűnik, hogy A Rege a vén tengerészről minden szempontból ártott a kötetnek, úgy értem, a régies szavak és a különösség elrettentették az olvasókat attól, hogy tovább lapozzanak”14 – majd kijelenti, hogy a következő kiadásokból ki is fogja hagyni, rövidebb és közérthetőbb darabokat illesztve a helyére.15 Ezalatt Coleridge – igaz, hogy csak egy 1821-es visszaemlékezés szerint – abban a hiszemben van, hogy a Lírai balladák jól fogy és hogy a kötetek zömét „éppen tengerjáró embereknek adták el, akik, hallván a ‘Vén Tengerészről’, azt hitték, hogy hajósok énekeskönyve, vagy legalábbis hogy hajózási dolgokkal lehet valamiféleképpen kapcsolatos.”16
Ugyanakkor Wordsworth 1798 novemberében Cottle-nek arról panaszkodik, mennyire bántja – a később poéta laureatusszá avatott és egy időben Coleridge-dzsal és Wordsworth-szel gyakran együtt emlegetett – Robert Southey meglehetősen elmarasztaló recenziója,17 miközben Coleridge-ot a következőképpen biztatja: „Ne igyekezd mindenáron megcáfolni a szóbeszédet, hogy az L. B. [=Lírai balladák] mindenestül a tiéd”18 – és csak remélhetjük, hogy ezt a mondatot nem éppen a versek körüli kritika és értetlenség diktálta.
fontoskodás és apáskodás
Csak remélhetjük, mert amikor 1800 júliusában Wordsworth bátyjának már azzal dicsekszik el, hogy „a Lírai balladák első kiadása elfogyott” és hogy a „Longman [könyvkiadó] 80 fontot ajánlott” a második kiadásért, már szó sincs arról, hogy más, mint Wordsworth neve a címlapra kerüljön. Pedig az akkor már kötetben publikált műben mind a négy Coleridge-vers változatlanul szerepel, tehát a vélt kudarc – egyébként igen stílusosan megbélyegzett – „fő bűnöse”, a Vén Tengerész mégsem marad ki, csak alcímet kap: „egy költő képzelgése”, néhány ismétlést és archaizmust Wordsworth kihúzat,19 és a verset az első kötet végére, közvetlenül a Sorok a tinterni apátság fölött elé helyezi. A többi vershez képest biztosan nagysikerűnek számító20 filozófiai költemény mellé kerülni még nem feltétlenül „száműzetés”; akár szerkesztői bravúrnak is tekinthetjük, ami épp az áthelyezés gesztusával ismeri el a Regében rejlő bölcseleti tartalmat. Felettébb különös azonban, hogy Wordsworth a vershez külön magyarázatot illeszt, amiben a fontoskodás és apáskodás keveredik a végső soron egyáltalán nem hízelgő értékeléssel. Bár a megjegyzés körülbelül egyharmada a vers értékeit – a szenvedély természetességét, a költői képek szépségét, a kitűnő nyelvi kifejezőkészséget, a biztos metrumkezelést – ecseteli, Wordsworth kevés kétséget hagy afelől, hogy a Regének végül is csupán barátságból kegyelmezett meg. Kifejti, hogy akinek a költemény, vagy annak legalább néhány részlete tetszett, az örömét bizonyos értelemben neki, Wordsworthnek köszönheti, mivel maga a (név nélkül említett) Szerző „óhajtotta nagyon a visszavonását”, mert „ő maga is tisztában van a vers hibáival [„defects”] és tudja, hogy sokaknak nagyon nem tetszett. Barátom Versének valóban nagy hibái [„defects”] vannak” – folytatja Wordsworth – „először is a főszereplő híján van minden határozott egyéniségnek, akár a tengerész-hivatás tekintetében, akár mint olyan emberi lény, akitől joggal várhatjuk el, hogy a természetfölötti benyomások rá gyakorolt hatása alatt maga is részesedik a temészetfölöttiben; másodszor [a Tengerész] nem cselekszik, hanem folyton vele cselekednek; harmadszor az események, mivel nincs közöttük szükségszerű kapcsolat, nem következnek egymásból; végül a költői képek túlságos erőlködéssel lettek összeszedegetve.”21
Jó volna tudni, mit ért Wordsworth például azon, hogy a Tengerész „nem cselekszik” [„he does not act”], amikor ráadásul az albatrosz megölésének ötlete – mint alább kiderül – állítólag éppen tőle származik. Azt is jó lenne megérteni, hogy például a kísértetmatrózokkal a kötelet együtt húzó, vagy a vers végén imádkozni igyekvő főhős Wordsworth szerint miért nem „részesedik a természetfölöttiben”. S a legnehezebben felfogható, hogy miért kér bocsánatot a versért, ha már egyszer közli, és hogy Coleridge miért tűrte el ennek a megalázó – és igazságtalan – megjegyzésnek a kinyomtatását. A Rege végül az 1802-es, harmadik kiadásban is benne marad – a The Dungeon [A tömlöc] kivételével – a többi Coleridge-verssel együtt, de itt az előszóban Wordsworth már nem sok szót veszteget a Vén Tengerészre: a változatosság szükségességét és saját gyengeségét emlegeti, és azt bizonygatja, hogy a név szerint itt sem említett Coleridge versei elsősorban azért maradtak a kötetben, mert néhány különbségtől eltekintve kettejük költészetről alkotott véleménye „majdnem teljesen egybeesik.”22
aránytalan fennköltség
Hogy ez már feltehetőleg akkor óriási tévedés, arra a Biographia Literaria a legfőbb bizonyíték, amiben – mint említettem – Coleridge több passzust idéz és szed ízekre Wordsworth 1802-es Előszavából. Amikor a XXII. fejezetben Coleridge öt pontban összefoglalja Wordsworth költészetének hibáit [„defects”] – a stílus következetlensége, túlzott tárgyi hűség és részletesség, a drámai (párbeszédes) forma indokolatlanul gyakori használata, bőbeszédűség (agyonmagyarázás), végül a gondolat és költői kép aránytalan fennköltsége a téma kicsinységéhez képest („gondolat-bombaszt”)23 –, a gyarlóságok illusztrálásakor nem említ olyan verset, ami az 1798-as Lírai balladákban megtalálható, kivéve egyet: a Heten vagyunkot, ezt azonban az Óda: a halhatatlanság sejtelme a kora gyermekkor emlékeiből című, először 1807-ben publikált24 és a Heten vagyunkhoz némileg hasonló témájú gondolati költemény kapcsán. És nehéz Coleridge maró, már-már a paródia határát súroló kritikájából kideríteni, vajon a hajdani kis vers az Óda inkriminált részeinek pozitív ellenpéldája-e, vagy éppen hogy rá is vonatkozik minden negatív ítélet.
Közvetlenül néhány sorral azelőtt, hogy azután már Wordsworth költészetének erényeire térne, Coleridge a következőt írja az Ódáról az ötödik számú költői hibát – a „gondolat-bomlaszt”-ot – példázva: „[A költő], egy ’hatéves, pöttöm kis angyal’-ról [’a six years Darling of pigmy size] beszélve, őt a következőképpen szólítja meg:
Te, ki elrejted külső képeden,
hogy lelked végtelen;
te bölcsek bölcse [thou best philosopher], ki, mit örököltél,
megóvod; látó a vakok között,
süketnémán olvasod az örök mélyt;
elméddel mindörökkön üldözöd: –
nagy jós! próféta, áldott!
az igazat te látod,
miért ember életében küszködött,
síri sötétben nem lelve utat;
halhatatlanságod a léteden
te, szolgán úr, úgy töpreng, mint a nap,
oly kikerülhetetlen van jelen;25
Mármost itt, eltekintve attól a vakmerő lelkületű metaforától, amely a ’süketnémá’-t összeköti a ’látó’ megszólítással, vagy (ha az ezt megelőző ’bölcs’ [’philosopher’] szót vesszük szemügyre) e szakasz hibás és többértelmű mondatszerkezetétől, s nem vizsgálva azt a tulajdonságot sem, amely lehetővé teszi, hogy az ’úr’ ’a szolgán töprengjen’, vagy hogy ’a nap’ töprenghessen egyáltalán, egyszerűen csak megkérdezzük, hogy mindez vajon mi a csodát jelent? Milyen értelemben a bölcsek bölcse [a Philosopher] egy ilyen korú gyermek? Milyen értelemben olvassa az ’örök mélyt’? Milyen értelemben mondható róla, hogy a Legfőbb Létezőt ’mindörökké üldözi’? és milyen adomány révén érdemli meg az olyan nagyszerű neveket mint ’nagy jós’ és ’áldott próféta’? Gondolkodás révén? tudás révén? szándékolt intuíció révén? vagy a tudat valamilyen más elváltozása által? […]26
Találunk-e olyan értelmet a fent idézett emelkedett jelzőkben, ami éppen egy gyermek jellemzésére teszi őket alkalmassá, és ami kizárja, hogy ugyanolyan erővel egy méhre, egy kutyára vagy egy gabonamezőre alkalmazzuk őket: vagy akár egy hajóra, vagy szélre és a hullámokra, ami hajtja a hajót?27 A mindenütt jelen lévő Szellem ezekben is ott munkál, éppúgy mint a gyermekben, s a gyermek éppúgy nincsen ennek tudatában, mint amazok. Ugye nem lehetséges, hogy a rögtön ezután következő négy sor adja meg a magyarázatot”28 – s itt Coleridge olyan sorokat idéz a versből, amelyeket Wordsworth, éppen Coleridge kritikájának hatására a későbbi kiadásokból kihagyott. E sorok lényege, hogy egy ilyen gyermek számára a sír csupán magányos, világosság nélküli ágy, amely tulajdonképpen a gondolkodás helye.29 ’Ugye nem lehetséges’ – folytatja Coleridge –, „hogy ez az ámulatba ejtő megszólítás csupán kommentár a Heten vagyunk című kis vershez? – hogy a szakasz egész jelentése nem több mint az állítás, hogy egy gyermek, akit a legtöbb keresztény családban azért kézen-közön ennél jobban is felvilágosítottak volna, nem rendelkezik más fogalommal a halálról, mint azzal, hogy a halál fekvés egy sötét, hideg helyen? Remélem, nem hiszi, hogy a gondolkodás helyére fekszik! Távol legyen a szörnyű ötlet, hogy netán ébren fekszik a sírban!”30
És mostantól – mivel az Óda éppen mint kommentár van megjelölve, és a nyolcéves kislánnyal folytatott régi párbeszéd nincs egyértelműen elválasztva a hosszú gondolati verstől – ha tetszik, az Ódának címzett bírálat több mozzanatát még visszamenőleg is olvashatjuk úgy, mint ami a Heten vagyunkra is vonatkozik. „Ha a [fent idézett] szavak a mindennapos értelmükben szerepelnek” – állapítja meg végül Coleridge – „akkor a jelentésük abszurd; s ha fittyet hányva minden szokásnak és szótárnak mégis úgy értelmezzük őket, hogy ezt az abszurditást elkerüljük, akkor a tartalmuk holmi olcsó közhellyé zsugorodik.”
Coleridge gondolatai végül is a szótár, a mindennapos szóhasználat, az értelmezés és a jelentés – vagyis a nyelv problematikájához térnek vissza. Mert akármennyire is kerüli a Lírai balladák Wordsworth verseinek pellengérre állítását, s akárhányszor hangsúlyozza, hogy főként az Előszavakban megfogalmazott wordsworth-i tételekkel, semmint magukkal a versekkel van baja, voltaképpen mind az elvek, mind a gyakorlat tekintetében gyökeres a különbség Coleridge és Wordsworth nyelvfelfogása között.
nem kis gúnnyal
Coleridge a legtöbbet talán azzal a makacsul hajtogatott tézissel vitatkozik, hogy a nyelv legértékesebb részét a falusi környezetben élő nép párbeszédeiben kell keresni, s hogy a költészetnek ezt kell felhasználnia, illetőleg utánoznia.31 Coleridge szerint a költőnek egyben filozófusnak is kell lennie32 – hogy pontosan milyen értelemben, az más kérdés –, de az bizonyos, hogy a nyelv legértékesebb („legjobb”) részeit nem a „bohócok és a pásztorok”, hanem a filozófusok hozzák létre.33 Coleridge szerint tehát nem csupán arról van szó, hogy az elv és a gyakorlat magánál Wordsworth-nél is csak a legritkább esetben találkozik,34 vagy hogy az irodalom egész történetében nem találni olyan költőt, aki Wordsworth nyelvi kritériumainak eleget akart vagy tudott tenni,35 s még csak arról sem, hogy amennyiben e kritériumokat komolyan vesszük, az ő életművében fellelhető szépségek legalább kétharmadát is figyelmen kívül kellene hagynunk.36 Coleridge megítélése szerint a „becsületes, egyszerű és bölcs szántóvető” – éppen a tulajdonképpen mindig városinak megmaradó költőtől származó – alakja éppúgy fikció, mint annak ízes, népi-népies nyelvezete. Mert – mondja többek között Coleridge nem kis gúnnyal – nem az a fontos, hogy ki mivel foglalkozik (szántóvető-e vagy birkapásztor), hanem hogy mennyire emelkedett a szolgalét fölé,37 s hogy mennyi műveltséget szerzett, mert az is elképzelhető, hogy a falusi környezet szellemét eldurvította, gondolatvilágát beszűkítette és éppen a fogalmak közötti finom különbségek észrevételére és kapcsolataik felfedezésére tette képtelenné.38 Arról nem is beszélve, hogy a költő nem „egyenesben” idézi a nép egyszerű gyermekének tévesen, „valódi”-nak39 titulált beszédét, hiszen az a tényleges valóságban tájról tájra, faluról falura változik, a „referenciapontként” szolgáló lelkész, tanító (ha van), adószedő, sőt borbély és más „köz-tisztviselők” éppen adott nyelvszokásainak megfelelően.40 S az elképzelt, idealizált, igazi (nyomdafestéket nem tűrő) vaskosságoktól, nyelvtani hibáktól megtisztított „népies beszéd” már nem sokban különbözik bármely másik (például városi) ember beszédétől, hacsak abban nem, hogy az előbbi a tanulatlanság folytán esetleg éppenséggel szegényesebb.41
Coleridge igazának és Wordsworth-szel szemben esetleg a polémia hevében elkövetett igazságtalanságának mérlegelése helyett inkább arra hívom fel a figyelmet, hogy e „népi–urbánus” vita gyökerei a falusi problémánál sokkal mélyebbre nyúlnak s feltehetően valóban két alapvetően különböző – bár talán nem kibékíthetetlen – felfogásból táplálkoznak a nyelv ontológiáját illetően. Ennek részletes ismertetésére itt nem vállalkozhatom,42 annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy míg Wordsworth – talán közvetlenül Rousseau és Condillac hatása alatt – a költői nyelvet olyan legmagasabb rendű erőnek fogja fel, amely az emberi tapasztalatot és gondolatot a természet dolgaihoz fogható – sőt azoktól néha megkülönböztethetetlen – érzékletességgel képes megjeleníteni és alakítani, addig a főként Kanttal és Schellinggel szellemi közösségben élő Coleridge szerint a költő nyelve maga a Logosz, ami egyenesen a végtelen, isteni „Vagyok”-ot nyilatkoztatja ki a véges emberi elme határai között – ezeket a határokat azonban szüntelenül a képzelőerő [imagination] zsenialitásának a „Vagyok”-tól kölcsönzött újrateremtő ereje feszíti.
halott testvérkék
Talán a fenti bekezdés a legelvontabb megfogalmazása az elvi különbségeknek, melyeknek a Lírai balladák első kiadásában az első helyen álló Rege a vén tengerészről és a tizedik helyen szereplő Heten vagyunk43 egy-egy valóban „laboratóriumi tisztaságú”44 megvalósulása. Az itt olvasható és már írásom első soraiban is felbukkanó sok számadat szándékos: a Heten vagyunk költője úgy számolgatja a nyolcéves kislány testvéreit, és értesül arról, hogy a halott testvérkék „zöld sírja” „négy vagy öt ölnyire” (az eredetiben „tizenkettő vagy több lépésnyire” [twelde steps or more]) van a kislányék házának ajtajától, mint ahogy én számolgattam a kiadásokat, a versek számát és -sorszámát. S nem csupán a Vén Tengerész fog „egyet” megállítani a „három” esküvőre érkező vendég közül, a teljességet kifejező számok misztikájában a mesék és az Atya, Fiú, Szentlélek „hármas”-át választva az inkább az Univerzum teljesség-élményét – de a halálos bűnöket is – kísérő „hetes”45 helyett: mindkét vers alapmodalitása egy múltbeli esemény egy Másiknak szánt elbeszélése, egy beszámoló, egy angolul „recounting”-nak is mondható aktus, amikor a narrátor „újra előszámlálja” („recounts”), ami vele megtörtént.
De a két vers különös együvé tartozása még egy, a Lírai balladák keletkezését most már ki tudja hányadik alkalommal „előszámláló” elbeszélés alapján is dokumentálható: Wordsworth – már poéta laureatusként – 1843-ban, tehát negyvenöt évvel az első kiadás és kilenc évvel Coleridge halála után elsősorban a versek keletkezéséről számot adni igyekvő jegyezeteket diktál Isabella Fenwicknek.46 Amikor a Heten vagyunk című vershez érkezik, pontosan megadja – egyébként valószínűleg tévesen47 – a megírás helyét és idejét: Alfoxden 1798 tavasza, és hozzáteszi, hogy a költemény „hősnőjével a Goodrich kastély környékén találkozott, 1793-ban”48 egy séta során. „Ezzel a verssel kapcsolatban” – folytatja Wordsworth a következő bekezdésben – „a magam és Mr. Coleridge költői életművének egyik legfigyelemreméltóbb eseményét szeretném megemlíteni. 1798 tavaszán ő, a húgom és jómagam a délután egy meglehetősen késő órájában indultunk el Alfoxdenből, azzal a céllal, hogy Lentonba és a mellette lévő Valley of Stonesba látogatunk; s mivel közös pénzmagunk kifogyófélben volt, elhatároztuk, hogy kirándulásunk költségeinek fedezeteképpen egy verset írunk, amit a Philips, a könyvkereskedő által alapított és dr. Alkin által szekesztett új Monthly Magazine-nak küldünk el. Ebben megállapodva kerekedtünk fel, s a Quantock Hills mentén Watchet felé tartottunk, és e sétánk alatt terveztük meg a ’Vén Tengerész’-ről szóló verset, ami, mint Mr. Coledrige elmondta, egy barátjának, Mr. Cruickshank-nak az álmán alapult. A történet nagyobbik részét Mr. Coleridge találta ki, de én is javasoltam néhány részletet: például, hogy valami bűnténynek kell történnie, ami azután az öreg Navigátort – ahogy később Coledrige szívesen emlegette – elindítja a látványos üldöztetés útján, mintegy a bűntény következményeként, és emiatt vándorolnia kell. Egy-két nappal azelőtt épp azt olvastam Shelvock Utazásaiban, hogy mikor megkerülték a Horn-fokot, gyakran láttak albatroszokat ezen a földrajzi szélességen, a tengeri madarak eme leghatalmasabb fajtáját, amelynek szárnyszélessége eléri a tizenkét-tizenhárom lábat is. ’Tegyük fel’, mondtam, ’hogy [a Tengerészt] úgy ábrázolod, mint aki megölt egy ilyen madarat, amikor a Déli Tengerhez érnek, és a táj Védőszellemei üldözőbe veszik őket, hogy megbosszulják a bűntényt.’ Mindezt alkalmasnak találtuk céljainkra és neki is láttunk a megvalósításnak. Én javasoltam azt is, hogy halott emberek irányítsák a hajót, de nem emlékszem, hogy a vers megtervezésében bármilyen más módon részt vettem volna. A széljegyzetek, amikkel később ki lett egészítve, egyikünknek sem jutott akkor eszébe,49 s meggyőződésem, hogy ez az utólagos betoldás felesleges volt. A vers megírását együtt kezdtük el, ezen a számomra oly emlékezetes estén, és az elején lévő két vagy három sor tőlem származik, egészen pontosan: ’mint négyéves [az eredetiben: ’hároméves’ (’three years child’)] gyermek, figyel, így akarta a Tengerész.’
Apró kis hozzájárulásaim kihullottak (egy kivételével, amit fölösleges lelkiismeretességgel jegyzett föl) Mr. Coleridge emlékezetéből, amit nem is lehet csodálni. Ahogy megpróbáltuk együtt tovább írni a verset (még mindig ugyanarról az estéről beszélek), megközelítésmódjaink tekintetében olyan alapvető különbségeket észleltem, amelyek engem csupán a fölöslegesen okvetetlenkedő szerepében tüntettek volna fel, ezért nem is kértem egy olyan vállalkozásból, amelyen csak kölöncként lógtam volna. Néhány nap múlva tértünk haza, a kirándulás nagyon kellemes volt, sok szép, sőt mulatságos emléket őrzök róla. Dulverton érintésével Alfoxdenbe tértünk vissza. A ’Vén Tengerész’ csak nőtt, növögetett, és lassan sokkal fontosabbá vált, mint az eredeti célunk, ami öt font reményénél nem volt több; s elkezdtünk egy Kötetről beszélgetni, amibe, mint ahogy ezt Mr. Coleridge a világgal tudatta is, olyan verseket terveztünk, amelyek főképp a mindennapi életből természetesen adódó témákat dolgoznak fel [natural subjects taken from common life], azonban, amennyire lehetséges, a képzelőerő közegén keresztül [through an imaginative medium]. Ennek szellemében írtam a ’Bolond fiú’-t [The Idiot Boy], a ’Szeme vad’-ot [Her eyes are wild],49 a ’Heten vagyunk’-ot és ’A tövis’-t [The Thorn] és néhány más verset. Hogy visszatérjek a ’Heten vagyunk’-ra…”50 – és Wordsworth csak itt kezd valóban arról a versről beszélni, amelyikhez az „egyre növő, növögető” jegyzete eredetileg készült volna. Amennyire Wordsworth szerint „nem csoda”, hogy a Regéhez való hozzájárulásai kihullottak Coleridge emlékezetéből, annyira kevéssé kell csodálkoznunk azon, mennyire más az ő „visszaszámlálása” a Lírai balladák keletkezéséről, amibe persze mind a Biographia Literariát (amiben Coleridge tervüket a „világgal tudatta”), mind az eltelt éveket – s talán Coleridge halálát is – bele kell számítanunk. Egyszer csak kiderül, hogy a Vén Tengerész történetének éppen a lényege származik Wordsworthtől, hogy még néhány sora is – s Wordsworth olyan ügyesen fogalmaz, hogy nem derül ki, végül is pontosan mennyi – tőle ered. És mintha Wordsworth emlékezetéből (ami például negyvenöt év távlatából is fotografikus precizitással idézi fel, hogy Shelvock Utazásaiban milyen széles egy albatrosz szárnya51) az is kiesne, hogy – persze csupán Coleridge Biographiája szerint – eredetileg kétfajta költői célt tűztek volna maguk elé…
elég önmagának
Akár volt végül is kétfajta cél, akár nem, az eltérő költői alapmagatartást a „megvalósulások” felől is rekonstruálni lehet. S mindkét vers az értelmezést azzal bénítja, amit a legfőbb erénynek sejtet: a Rege az eredendő bűn, az emberi felelősség, az ok és az okozat, a bűnhődés és a feloldozás súlyos erkölcsi és metafizikai kérdéseit görgetve azt a benyomást kelti, hogy azért nem lehet róla semmit sem mondani, mert annyira összetett, mély és kimeríthetetlen, a Heten vagyunkról pedig egyszerűsége révén tűnik lepattanni minden megértési kísérlet: ha egyszer egy vers mindent elmond, amit elmondhat, mi még mit mondjunk róla? Wordsworth sorait olvasva az embernek könnyen az az érzése támad, hogy minden szó saját jól körülhatárolt tartalmát hordozza, nem többet és nem kevesebbet – a vers elég önmagának; Coleridge-nál ez mintha éppen fordítva volna: mintha semmi sem jelentené, amit jelent, mintha minden elem egy önmagán túli tartalomra utalna – a költemény szüntelenül valami „magán kívüli”-re számít.
Wordsworth olyan elbeszélő helyzettel indít, ami már eleve párbeszédbe ágyazza az egyes szám első személyben megszólaló narrátor („a költő”) és a nyolcéves kislány későbbi dialógusát. Mintha a vers egy körülbelül így rekonstruálható tétel igazolása lenne: „egy ekkora gyermeknek még nincs haláltudata”:
– Kis gyermekek, kikben csak úgy pezseg az élet, a halál felől ugyan mit sejtsenek?
A fent idézett, Isabella Fenwicknek diktált jegyzetek folytatásából tudjuk, hogy ezt a bevezető versszakot Coleridge rögtönözte „kapásból”, amikor az alfoxdeni ligetben fel és alá járkáló s a költeményt saját bevallása szerint hátulról előre megkomponáló Wordsworth hazatért, hogy barátja és húga társaságában megigya teáját és elköltse szerény vacsoráját.52 A vers egészen 1815-ig – tehát a Lírai balladák kiadásaiban is – pontosan úgy kezdődött, ahogy Coleridge eredetileg megadta,53 és tartalmazott egy konkrét megszólítást: „kedves Jim testvérem” [dear brother Jim]. Természetesen nem Jim kiléte a fontos, hanem hogy Wordsworth valóban mindennaposnak tűnő beszéd-szituációval keretezi az elbeszélést, amiben azonban – s éppen ebben áll a vers zsenialitása – a dialógus csak látszólag természetes.
Mert mi volna természetes egy olyan helyzetben, ahol a költő, a felnőtt férfi valószínűleg csak azért adja meg – a párbeszéd tényleges megkezdése előtt – a kislány életkorát, hogy az olvasónak így adja tudtára: a gyermek igenis nemcsak hétig, de még nyolcig is el tud számolni, majd még a nevét sem kérdezi meg54, hanem kizárólag az érdekli, hányan vannak testvérek. S itt következik a híres beszélgetés, ami mintha süketek párbeszéde volna: a kislány makacsul hajtogatja: „Heten vagyunk, heten, uram!”, a költő pedig az ujján számolgatja: ha kettő „Conwayben van, kettő pedig hajón”, s ha megint kettő a temetőben, na, akkor hányan is vannak? S a vers nagyszerűsége éppen a beszélgetőpartnerek makacsságában rejlik: a költő nem hajlandó tudomásul venni, hogy a kislány a „heten”-t nem számnévként, hanem bizonyos értelemben tulajdonnévként használja – önmagát elsősorban nem az egyes szám első személyen keresztül („Harisnyám gyakran ott kötöm / Kendőmet ott szegem”, „nekik szól énekem”, „fogom zabkásás tálamat” stb.), hanem a többes szám első személyén át azonosítja: „vagyunk”, s ehhez pontosan a meg nem kérdezett név helyett illeszti a hetes számot. A kislány tehát fittyet hány a költő matematikájának. De nem azért, mert valami konvencionális keresztényi szemléletet neveltek belé: amikor a Költő utolsó próbálkozásként a halottakat nem sírgödörbe, hanem a mennybe helyezi, s így teszi fel a kérdést: „hányan vagytok ti, szentem?”, a válasz változatlanul: „heten vagyunk mi!”. A halott testvérek éppen nem örök életben, hanem a „zöld sírban”, az ajtó előtt „négy vagy öt öl”-re fekszenek, és pontosan így vannak ők „mégis” heten. Azaz szó sincs arról, hogy a kislánynak nem volna haláltudata: pontosan érti, hogy a kis Jane és John már nem él, de nem az örök élettel vigasztalódik, hanem soha nem is volt szomorú, mert ők egyszerűen mindig is heten voltak és heten lesznek és kész. Az első versszak szónokinak tűnő kérdése tehát egyszer csak halálosan komoly lesz, s az egyszerű-együgyű-abszurd párbeszéd mély és komoly filozófiai tartalommal telítődik. A vers talán úgy is felfogható, hogy kicsinységében és látszólagos gyengeségében voltaképpen a mennyiségi szemlélettel számol le, a 18. századnak e természetesen a mindennapi életet is átszövő felfogásával, ami – Descartes, Locke, Newton nyomán – a dolgokat a (többé-kevésbé) egzaktul mérhető és ezért viszonylag biztos kritériumnak tekinthető szám, kiterjedés, súly, tömeg stb. dimenziói mentén tartotta lényük szerint megragadhatónak. Wordsworth versében legalább egy szám – persze a bűvös hetes – elveszítette szerepét, mert tulajdonnevesült: nem tartozik többé mindehhez, nem vonatkoztatható már bármire, hanem pusztán egyetlen valakié, aki számára annak a legdrágább csoportnak a megjelölésére szolgál, amelybe ő maga is beletartozik.
démoni viszonyok
Coleridge Tengerészét egy pillanatra sem csábítja a mennyiségi szemlélet; a vers tulajdonképpen nem is a Tengerész delejes szemével kezdődik, amivel ,,egy”-ként éppen „engem” („Now wherefore stopp’st thou me?”) választ ki a három közül, hanem Burnet különös, mottóként szolgáló idézetével, aminek lényege, hogy nem lehetetlen: „a világmindenségben a látható teremtményeknél több a láthatatlan”. S ha ezek valamilyen okból láthatóvá válnak, azaz a közvetlen valóságon túli világ is megelevenedik, az ember már képtelen megmondani, hol is a helye a világban: hogy természete folytán ama bizonyos „vonal” melyik oldalán van igazán otthon. Nem tudjuk többé, hogy ez a vonal valóban „Egyenlítő”-e, azaz nem bizonyos, hogy mindkét oldalon egyaránt otthon lehetünk, és azután már az sem bizonyos, van-e otthon egyáltalán. A nyolcéves kislány egyetlen pillanatra sem szakad el a látható valóságtól, és pontosan tudja, hány lépésre vannak tőle a testvérei, a vén Tengerészt a hely, a tér érdekli, amit az eredetiben az angol prepozíciók és helyre vonatkozó adverbiális kiegészítők szinte teljes arzenáljával („below the kirk, below the hill, below the lighthouse top; came up; out of the sea; on the right; went down; into the hall; before her goes through the drifts, here; there; around; all between” stb., stb.) jár be. A magyar fordításban visszaadhatatlan, hogyan válik a ködön át a hajósok útját keresztező Albatrosz „suhanás”-át megjelenítő ige („At length did cross an Albatross”) főnévvé, a Tengerész keresztalakú gyilkos fegyverének, a számszeríjnak a nevévé („With my cross-bow / I shot the ALBATROSS”). S ha a kereszt irányú mozgás megbénul, mindenfajta irányváltoztatásnak vége, s a hajó vagy áll vagy majd a Halál és az „Eleven Halál” sorshúzásának eredményeképpen indul újra meg. Ahogyan a magyar fordítás nem tud különbséget tenni két, Coleridge által igen következetesen használt, és valamiféleképpen a köralakú térbeli viszonyokat megjelenítő határozó, az (a)round (’körülötte, köré’) és az about (’körötte, körül, róla’) között sem. Az Albatrosz mozgására az (a)round van fenntartva („And round and round it flew”), a negatív, sőt démoni viszonyokat az about hivatott visszaadni: („About, about, in reel and rout / The death-fires danced at night”; „Instead of the cross, the Albatross / About my neck was hung”).
Az elöljárószók és határozószók arzenáljában van, ami bénít és van, ami mozgat, s a bénuláshoz tartozik a beszédképtelenség, a Másiktól való teljes elkülönítettség iszonyata is: Wordsworth a végesben „sétálva” akarja meglátni a végtelent, Coleridge a végtelenben „hajózva” bukkan a végesre, amit elsősorban az elválasztottság démonával azonosít. Wordsworth a halált mint az élet szerves, attól elidegeníthetetlen részét mutatja be, Coleridge elénk festi az „Eleven Halál”-t, azt, hogy az élet éppen a halál része. Wordsworth számára a halott is élő, Coleridge számára az élő is halott. Wordsworth pontosan leírja, megmutatja, hol vagyunk, hogy honnan pillantson hátra és előre, jobbra és balra, fel és le, és így lendítsen fel, fel, fel, egyetlen pillanatra, a megvilágosodás villanásához, s utána biztonsággal visszavezet a földre, ahol azonban már felkiálthatunk Wordsworth második Lucy-versének utolsó sorával: „ó, minő különbség ez nekem”.55 Coleridge-nál gyakorlatilag az angol nyelv minden térbeli viszonyt kifejező elöljárószava szerepel, hogy az egész Univerzumot teljes terének és minden kanti korlátjának feltérképezésén keresztül értelmezze át, ehhez a Kozmosz minden térbeli zugát bejáratja velünk, hogy aztán ő is minden biztos tájékozódási pontot elveszítsen, egyedül hagyjon minket egy hánykolódó szellemhajón, ahol az ősbűnnek maga a természetes tájékozódási vágy, azaz éppen a megjelenítés, a „hol is vagyunk” kérdése – maga a nyelv bizonyul; ha keresztformájú számszeríjunkat az Albatroszra fordítjuk, azaz emberi szavaink – talán eredetileg nem is rossz szándékú – nyílvesszeivel a világot célozzuk meg, hogy végre mindenestül a miénk legyen, az addig körülöttünk „körös-körül” forgó, jónak, játékosnak, ártatlannak és minket szeretőnek tűnő és madárnak, szabad léleknek, szellemnek mutatkozó egész Univerzum halott tetemként fonódik nyakunk köré. Wordsworth a jó levegőtől felfrissülve érkezik vissza egyszerűen berendezett házacskájába, hazavezet az otthon melegébe, a forró tea és kis vacsoránk mellé, hogy ott a látottakon elmerengjen s azokról – a kislánnyal közösen elvégzett számolásról – nekünk beszámoljon, s másnap újult erővel kél útra, mert minden nap új csoda, tele felfedezni való izgalommal, mert ha körülnézünk, a közvetlen környezetünkben lévő legegyszerűbb tárgyak is a természetüket, e legbenső lényegüket feltárva szólalhatnak meg a költői nyelv varázslatos és ellenállhatatlan ereje által. Coleridge-nál a hazatérés látszólagos: általa sem feloldozást, sem megnyugvást nem kapunk, mert ami marad, csupán maga a nyelv, s a nyelv önmagát kényszeríti ránk a megalkotásért rótt büntetésként: nincs más, mint a szavakká lényegített történet, amit csak ismételni és megint ismételni lehet, a büntetés a nyelv „ördögi köre”, amit nekünk kell fenntartani, amit nem tudunk nem fenntartani, és amiben legfeljebb létünkről csak újra beszámolni, „visszaszámlálni” tudunk, a dolgokkal elszámolni nem, mert „lényegükhöz” egy tapodtat sem jutottunk közelebb.
örök és ezért félelmetes rend
Ebben az értelemben szimbolikus, hogy a romantika költői mozgalmát – többek között, de igen jelentőségteljesen – útjára bocsájtó Lírai balladák első kiadásának legelső verse a Rege a vén tengerészről: mintha Coleridge látnoki szeme előtt már a kezdet kezdetén elvonulna mindaz a „nyálkás puhány”, „halál-lidérc” és „gyötrő Szellem”, amit a romantika az elkövetkezendő évtizedekben az olvasó elé fest, s aminek Coleridge szerint el is kell vonulnia, ha a képzelőerő [imagination] felszabadítását komolyan vesszük. Wordsworth jókívánsága „csupán” annyi, hogy a szobánkban, a kertünkben, a mezőn, a hegytetőn, a tó partján pillantsunk körül, de nem kisebb képzelőerő, azaz teremtő képzelet kell hozzá, hogy lássuk: amit halottnak hiszünk, az él, a természet által rendelt örök és ezért félelmetes rend szerint. Coleridge kievez velünk a rettegés démonainak tengerére és körülmutat: „ha a képzelőerőt csak egyetlenegyszer is szabadjára engedjük, íme a végeredmény – vállaljuk? akarjuk?” És a válasz: nem tudjuk nem akarni. Wordsworth a maga szempontjából végül is jó érzékkel idegenkedett a Vén Tengerésztől, akarta kihagyni, tette ide-oda: zsenialitása tévedhetetlen pontossággal jelezte, hogy Coleridge vállalkozása az övét születésének pillanatában fojtaná meg. Ő is hitte és érezte, hogy a dolgoknak immár nem mennyiségük, hanem minőségük szerint kell megszólalniuk, de legeslegelőször magunk köré irányítja a figyelmünket, a leghétköznapibb tárgyainkat mutatja meg újra nekünk, és megkérdezi: „valóban olyan egyszerű? nem akarnád először a legmegszokottabbról belátni, hogy csoda?” És a válasz újabb kérdés: hát lehet egy ilyen kalandnak ellenállni? Mindkettőjük szerint a nyelv: nem számolás, nem megszámolás, hanem visszaszámlálás. De Wordsworth szerint beszámoló, amin számba vehetjük mindennapjaink áldott pillanatait, amivel végső soron önmagunkhoz jutunk közelebb. Coleridge szerint pedig a nyelv számla, amit önmagunkról nyújtunk be önmagunknak, leszámolás végett.