A LÁTÓ OLVASÓRÓL 

„Messziről közelítek és talán túlságosan elvontan?” – kérdezi Levendel Júlia „kedves H.!”-nak címzett, Levél a kórságról című írásában. Bár a levél meghatározott esetről és egy bizonyos személynek szól, szerzőjét mégis inkább egy jelenség, egy magatartásmód foglalkoztatja, azaz nem „messziről közelít”, hanem messzire tekint és nem „elvont”, hanem filozofikusan elvonatkoztat, általánosít, vagyis közügyet mutat be; ezáltal válik alkalmassá, hogy ars poeticaként is olvashassuk. Ugyanakkor az ilyenfajta „nyílt levél”, „szerkesztői üzenet” sajátos műfaj; ha csak a „H.” kezdőbetűben is, de van címzett, megszólított, és ez a „feltartóztatott” személyesség, amelynek határozott iránya van, mégsem él a leleplezés „szerkesztői hatalmával”, akkor is választ kér és vár, ha teljesen közömbös az olvasó számára, kicsoda voltaképpen H. A megnevezéssel, a tényleges név kimondásával amúgy is legfeljebb a pletyka szintjén jutnánk előbbre: „A megnevezéssel még egyáltalán nem léptünk a nyelvjátékba – mondja Wittgenstein a Filozófiai vizsgálódásokban –, éppúgy nem, mint ahogyan egy sakkfigura felállításával sem a sakkban”. A megnevezéssel még „semmit sem tettünk”, csupán egy vonással, jellel, címkével illettük a személy vagy a jelenség felszínét; még nem értjük, minek alapján különböztethetjük meg más személyektől és jelenségektől, még számunkra is rejtve van, mi a jelentősége, mi a viszonya más személyekhez és jelenségekhez – feltéve, hogy van egyáltalán viszonya, vagy – ahogy Levendel Júlia több helyen bemutatja – épp az a viszonya, hogy nincs. Hiszen még valós személyként sem az a fontos, mi H. családi és utóneve: csupán a Magyar Telefonkönyvkiadó Társaság 2004-es budapesti telefonkönyvében 28 862 H-val kezdődő vezeték- és cégnév található. Ha tudnám H. teljes nevét, akkor is az lenne a fontos megértéséhez, hogy mi az a tér, amelyet be kíván tölteni, mi és milyen az a terület, amire beszédével vagy hallgatásával igényt tart, amit „be kíván lakni”. H. tehát – akár híresség, vagy hangadó, akár, mint a levél eljátszik vele, valamiféle hatalom megtestesítője, vagy a halhatatlanság várományosa – az én olvasatomban valóban inkább egy habitus és hatás, és nem egy személy: h-val rengeteg – legalább húszféle – reakció képzelhető el. H-val az ember lehet például éppen harapós kedvében; ha hevülékeny, lehet haragos vagy háborgó, hideglelősen hahotázhat, hadat üzenhet a feladónak és hibáztathatja, de hidegvérrel, hűvösen vagy higgadtan hanyagolhatja is, úgy ahogy van. Ám hajlandó lehet mégis arra, hogy a neki intézett levél ne hagyja hidegen, hitelesen helyeselhet, de maradhat hajlíthatatlan, hajthatatlan és hitetlen, halálosan megsértődhet, hozzászólhat, vagy halogathatja a választ, és hallgathat, mint a (sült) hal. H. tehát azonnal szimbólumként is értelmezhető, és amennyire közömbös valós személye (hiszen kitalált hősként is egy írói-olvasói típust testesít meg), olyannyira a közöny jelképe. A reakcióhiányos, közömbös H. az író-olvasó ember, sőt, a tanár horrorfilmbe illő rémálma, különösen, ha a tanárnak az a feladata, hogy író és olvasó emberek útját egyengesse.

felelősség

Bizonyos, hogy nem minden írás szólítja meg az olvasót, még akkor sem, ha megszólítással kezdődik. Ami Levendel Júlia írásában engem szólított meg, az a h-magatartás bemutatása (a körkép, a kórkép, és a kor-kép), aminek legfőbb tartalma valaminek a hiánya: a feleleté és ezáltal a felelősségé. Aki felel valamit, az már valamiért is felel; „A nyelvjáték eredete – mondja Wittgenstein az Észrevételekben – s primitív formája válasz, visszahatás; csupán ebből nőnek ki a bonyolultabb formák”. Ezért gondolom, hogy messzemenő jelentősége van a levél egyik, nyelvről szóló félmondatának, amit tágabb szövegkörnyezetben idézek: „Ahhoz (hogy a „halhatatlanságról” bárki „ítélkezhessen”] olyan szellemi légkör [kell], amelyben az írástudók a maguk választotta kötelességük teljesítése szerint méretnek meg, például hogy ellenállnak-e a különféle hatalmi (üzleti) kísértéseknek, és pontosan használják-e anyanyelvük fogalmait„. Első olvasásra talán meghökkentő, hogy Levendel Júlia azonos szintre állítja a kísértésnek való ellenállást és a nyelvhasználat iránti felelősséget, holott – természetesen megint az én olvasatomban – ez Wittgenstein (ars) poeticájának egyik legfontosabb gondolata is. Ehhez viszont most nekem kell, lehet, hogy „túlságosan elvontan”, de mindenképpen meglehetősen „messziről közelítenem”.

Wittgenstein „második főművének”, a Filozófiai vizsgálódásoknak ún. második részében a jelentés élményéről, megéléséről (Bedeutungserlebniss) beszél. Ez pedig szoros összefüggésben áll az „aspektuslátás” fogalmával, amelyről a XI. fejezet szól. Az aspektuslátás – vagy „szembetűnés” – Wittgensteint a híres, Jastrow-tól származó nyúl–kacsa ábra kapcsán kezdi foglalkoztatni. Az ábrát hol kacsaként, hol nyúlként látom; az ábra természetesen nem változik meg a papíron, én mégis hol az egyik, hol a másik állatot látom bele. „Látom, hogy nem változott meg; és mégis másképpen látom. Ezt a tapasztalatot nevezem – mondja Wittgenstein – ‘egy aspektus észrevételé’-nek” (282), „Gyerekek szokták ezt játszani – állapítja meg később. – Azt mondják például egy ládáról, hogy ez most egy ház; és ettől fogva teljesen úgy értelmezik, mintha ház volna. Kitalálással szövik át” (300). Hamlet Poloniusszal szeret ilyesmit játszani:

Hamlet: Látja-e azt a felhőt? Majdnem olyan, mint egy teve.

Polonius: Isten engem, valóságos teve alakú.

Hamlet. Nekem úgy tetszik, menyéthez hasonlít.

Polonius: A háta olyan, mint a menyétnek.

Hamlet: Vagy inkább cethalforma?

Polonius-. Nagyon hasonló a cethalhoz. (III. 2)

sürget az idő

Mitől látom vonalak bizonyos (de mindkét esetben azonos) kombinációját kacsának vagy nyúlnak, illetve felhők egyfajta formáját tevének, menyétnek vagy cethalnak? Hamlet és Polonius óvatosabb: nem azt mondják, a felhő teve, menyét vagy cet, csak azt: „olyan, mint (valami)”, „(ilyen vagy olyan) alakú”, „hasonlít/hasonló (valamihez)”, „(valamilyen)-forma”. Vagyis az azonosítás helyett vagy mellett a hasonlítás, a hasonlóság felismerése is szerepet játszik; a látás „tapogatózik”, keresgél, és valami régebbi kép, tapasztalat „beugrik”: a Filozófiai vizsgálódások első részének szellemében itt azt mondhatjuk, hogy ilyenkor sikerül felismernem egy régebbi szabályt, amelyben „jártas vagyok”, amelyben „kiismerem magam”, azaz egyszer csak tudom, melyik már ismert szabály mentén haladjak tovább, és ezt követve rajzolódik ki a kép, Hamlet persze a szabályokat Polonius „szájába adja”, és a párbeszéd jelentősége épp nem az aspektusok „felismerése”, hanem hogy a főkamarás minden ellenvetés nélkül – mert már retteg a fiatalember dühkitöréseitől? mindent ráhagy, mert sürget az idő és Hamletnek már az anyjánál kellene lennie? ezzel juttatja kifejezésre, hogy hű szolgája a királyfinak? – elfogadja azokat a szabályokat, amelyeket Hamlet csupán lehetőségek formájában kínál. Arany János – még a Hamlet fordítása előtt – egy bírálatában értelmezte a rövid eszmecserét, és észrevételei a wittgensteini aspektuslátás szempontjából sem közömbösek:

„A jó öreg Polonius, midőn egy darab felhőt a dán királyfi kedvéért hol tevének, hol menyétnek, hol cethalnak képzel, nem oly vadat tesz, a milyet tesz valósággal. Igazán ki is tudna oly üres, határozatlan, szétfolyó, elmosódó valamihez, mint egy felhőfoszlány, határozott, tömör, állandó képet csatolni: vagy ki volna biztos a felől, hogy amit ő zarándoknak néz, egy másik szemlélő nem pálmának, szirtnek, szökőkútnak képzeli-e, ki arról, hogy mire felkiált ‘ím, árbócos hajó!’ a látvány nem változik-e öblös szájú krokodillá? Minden egyes néző a magáéból tesz hozzá egy darab phantasiát, míg az űr betelik, az alak kidomborul, s a kép, egy percig legalább, késik visszafolyni az eredeti semmiségbe.”

A felhő valóban bizonytalanabb, „szétfolyóbb” és „elmosódóbb”, mint a nyúl–kacsa ábra, tehát Aranynál több kétely lengi körül, amit Wittgenstein az aspektus „felvillanásának” („beugrásának”) nevez, s amelyet a filozófus szerint is rendszerint a felkiáltás, a felismerés öröme (élménye) kísér, úgy, ahogy a költő mondja: „ím, árbócos hajó!”. Abban azonban egyetértenek, hogy a képzeletnek az aspektus meglátásában fontos szerepe van. Wittgenstein osztani látszik azt a véleményt is, hogy sem nekem, sem a másiknak nem feltétlenül kell ennek vagy annak az aspektusnak felvillannia: Wittgenstein ezt „aspektusvakságnak” nevezi, amely „a ‘zenei hallás’ hiányával lesz rokon” (310). Az aspektusvak látni fogja az ábrát, a látás ‘puszta érzékelés, leképezés’ értelmében, valamilyen leírást is adhat róla (pl. „igen, itt valamiféle vonalak vannak”), azaz nem a közvetlen „látásérzéke hiányos”, hanem képtelen lesz a képet, az ábrát, a rajzot, a felhőt stb. valaminek látni; Arany szép megfogalmazása szerint „az űr nem töltődik”, az alak nem „domborul” ki, s a kép visszafolyik az „eredeti semmiségbe”, azaz csupán zavaros alakzatok halmaza marad. Wittgenstein szerint aki nem tud valamit valamiként értelmezni, abban tulajdonképpen – pl. a teve-képnek már ismert „szabálya” – nem ötlik fel az ábra (a felhő) puszta láttán; a dolgokat összekötő viszonyt nem érzékeli. Ez a viszony nem a dolgokban van, abban az értelemben, hogy tőlem függetlenül lappang bennük, és nekem ezt kellene megtalálnom. Ez a viszony éppen a dolgok, a jelenségek, a személyek külsején (mintegy a „menyét hátán”) érzékelhető – a Filozófiai vizsgálódások első részében részletesen bemutatott – „családi hasonlóság”. Nyelvhasználatunk egyik vonása, hogy több jelenséget egy „kalap alá veszünk”, állandóan csoportosítunk, „osztályokba sorolunk” a jelenségek azonosíthatósága végett, azaz sok filozófus azt mondaná: „általános fogalmakat” alkotunk, pl. „megteremtjük” a játék fogalmát. Ez a szüntelen valamit-valamiként-azonosítás, „fogalomalkotás” („szék”, „nyúl”, „teve”, „játék”) hasonló (de mindjárt kiderül: nem teljesen azonos) kulcsra jár, mint az aspektuslátás: nem valami, már a dolgok belsejében eleve meglévő, őket összekötő lényeget vagy esszenciát ismerek fel, hanem – pl. a játék fogalmának vizsgálatakor – a játékosok (kártyázók, labdázók, társasjátékot játszók stb.) tevékenységét figyelve „hasonlóságok tűnnek fel és el” és „egymást átfedő és keresztező hasonlóságok bonyolult hálóját” látom:

ne gondolkozz, hanem nézz

„Ne mondd, hogy ‘Kell valami közösnek lennie bennük, különben nem hívnánk őket ‘játékok’-nak’ – hanem nézd meg, van-e valami közös mindben. – Mert ha megnézed őket, nem fogsz ugyan olyasmit látni, ami mindben közös, de látsz majd hasonlóságokat, rokonságokat, mégpedig egész halomnyit. Szóval: ne gondolkozz, hanem nézz!”

A hasonlóság érzékelése az aspektus felvillanásában olyan fontos szerepet játszik, hogy az „aspektusvillanás” azonos a hasonlóság hirtelen felismerésével: a Vizsgálódások második részében Wittgenstein szerint az aspektusok érzékelését pl. ilyenfajta mondatok kísérhetik:

„’Pár percre észrevettem a hasonlóságot közötte és az apja között, azután már nem’. Ezt akkor lehetne mondani, ha az arca megváltoznék, és csak rövid időre látszanék az apjáéhoz hasonlónak. De azt is jelentheti: pár perc múlva már nem tűnt fel a hasonlóságuk” (305-306).

„’Miután feltűnt neked a hasonlóság – mennyi ideig voltál a tudatában?’ Hogyan lehetne ezt a kérdést megválaszolni? – ‘Nemsokára nem gondoltam már rá többet’ vagy ‘Időről időre újra feltűnt nekem’ vagy ‘Néhányszor átfutott a fejemen: istenem, mennyire hasonlítanak!’ vagy ‘Egy percig kétségkívül csodáltam a hasonlóságot’. Nagyjából ilyenek a válaszok”. (306)

„A hasonlóság felvillan, és a felvillanás kihuny” (307) – mondja később Wittgenstein. De ezekben az idézetekben nemcsak a hasonlóság szerepének felismerése és elemzése a fontos. Legalább ennyire lényeges, ahogyan Wittgenstein azt, hogy „tudatában vagyok” a hasonlóságnak, az idővel és az intenzitással hozza összefüggésbe. Arany János „legalább egy percet” ad a hasonlóság, az aspektus felvillanásának (a „tudatába kerülésének”), Wittgenstein „rövid időt”, „pár percet”, „egy percet”, illetve időről időre visszatérő élményként kezeli. Természetesen nem az órával mérhető tényleges időtartam egészen pontos hossza számít: kár lenne azon vitatkozni, hány másodpercig vagy percig érzékeltem a hasonlóságot. A fontos, hogy rövid, de tudatosan átélt állapot, élmény volt, mert az aspektuslátást épp ez fogja megkülönböztetni a ‘puszta érzékelés, leképezés’ értelmében vett látástól, vagyis azoktól a sokkal „rutinosabb”, megszokottabb identifikációktól és fogalmak alá sorolásoktól, mint amilyen például egy szék megpillantása vagy a labdázás játékkénti azonosítása, és ez fogja az aspektusvillanást a jelentés élményéhez, a képzelőerőhöz, és általában az esztétikához közelíteni.

tudatosíthatom magamban

Ezért is hagyja Wittgenstein olyan sokáig függőben, vajon mekkora szerepe van az aspektus felvillanásában a látásnak és mekkora az „értelemnek”, a gondolatnak. Az aspektuslátás esetében, úgy tűnik, három tényező van jelen: „maga” a tárgy; a közvetlen érzékelés (a „megpillantás”) és az „értelmező látás”. Megpillantok egy felhőfoszlányt, a nézésem tárgyát: látnom kell, a szó közvetlen, fizikai értelmében. Természetesen az is értelmezés, hogy felhőfoszlányként értelmeztem, de itt eligazít a rutin, a hétköznapi, mindennapos szabály, a „családi hasonlóságok” megszokott, kitaposott ösvényei (tulajdonképpen a „véremben lévő” nyelvi, grammatikai szabályok), s ennek legalább két kritériumként is kezelhető kísérőjelensége, jele van: egyrészt semmi újdonságot nem érzékelek, nem lepődöm meg, másrészt a szabályban való jártasságom miatt könnyedén tudok haladni a szabály mentén (tudom, hogy kell „tovább lépnem”). A felhőfoszlányt azonban – azonnal, vagy később, sőt még akár azelőtt is, hogy felhőfoszlányként azonosítottam volna – teveként, menyétként vagy cethalként (is) láthatom; ekkor beszélhetünk az aspektus felvillanásáról. Természetesen a felhő felhőként történő azonosítását is tudatosíthatom magamban, átélhetem, sőt adódhat olyan eset is, amikor épp a felhőfoszlány villan fel aspektusként. A lényeg, hogy valami másként való felismerése hat rám váratlanul, hirtelen: a „jé!”, a „de hiszen ez egy…!” élményével. Az aspektusvillanás kritériumként is kezelhető kísérőjelensége nemcsak a „hirtelen megvilágosodás” vagy (gyakran) egy felkiáltás, hanem az is, hogy ilyenkor azt szeretném mondani: a szemlélet tárgya változott meg; ha a nyúl–kacsa képet egyszer nyúlnak, egyszer pedig kacsának látom, a felismeréseket: „ez egy nyúl!”, „ez egy kacsa!”, ugyanaz a beszéddallam (intonáció) és ugyanaz a kézmozdulat (pl. rámutatás) kísérheti. A felismerés-élmény külső (mások által is érzékelhető), mintegy „testi”, „kinetikus” megnyilvánulásai ugyanazok vagy nagyon hasonlóak lesznek: éppen ez az azonosság súgja nekem, hogy a tárgy változott meg, ez kelti azt a benyomást, mintha a tárgy „most végre ezzé vagy azzá vált volna” (300). És igazam van, és nincs igazam: az ábra „nem változott meg”, a papíron lévő vonalak nem „rendeződtek át” valamiféle varázslat hatására, tehát egy bizonyos értelemben tudom, hogy ugyanazt láttam, mégis az egyik esetben az ábrát nyúlként, a másikban kacsaként láttam. „Valóban minden alkalommal valami mást látok, vagy csupán amit látok, másként értelmezem?” – teszi fel a kérdést újra meg újra Wittgenstein. – „Hajlamos vagyok az előbbit mondani” – folytatja. – „De miért?”. Az egyik válasz kísérlet: „Az értelmezés egyfajta gondolkodás, cselekvés; a látás pedig állapot”. (308) Wittgenstein a látás és a gondolkodás fogalmai (tulajdonképpen a „látni” és a „gondolkodni” szavak használati szabályai) mentén igyekszik kibogozni az aspektuslátás jelenségének összeszövődéseit. Természetesen tudatában van annak, hogy az a szétválasztás is, amit az imént tettünk (a szemlélet tárgya, látás és gondolkodás/értelmezés) mesterséges, hiszen ezek leginkább egy „villanásban” vannak együtt. „A ‘látni’ fogalma zavaros benyomást kelt – mondja egy helyen, és hozzáteszi – Mit tegyünk, ilyen.” (291). „Egymással rokon jelenségek és lehetséges fogalmak tömkelege van itt jelen” (290) – fakad ki máskor. Csábító lenne azt mondani, hogy az aspektuslátás = nézés + gondolkodás, vagyis például a kettejük közötti „munkavégzés” úgy oszlik meg, hogy a puszta nézés (érzékelés) felelős a látásért, s az így vagy úgy látást (az értelmezést) mindenestül a gondolkodás végzi. De a látás két jelentésének megkülönböztetésekor már láttuk, hogy a dolog nem ilyen egyszerű: más dolog a látószervvel „felfogni” és más a felfogottat valaminek látni; ezt a különbséget – a fentieken túl – jól érzékelteti Wittgenstein következő megjegyzése: „Az ‘Ezt most …-nak látom’ a ’Megkísérlem, hogy …-nak lássam’-mal vagy a ‘Nem tudom …-nak látni’-val érintkezik. Arra viszont nem tudok kísérletet tenni, hogy egy oroszlán konvencionális képét oroszlánnak lássam, mint ahogy arra sem, hogy egy F-et [egy F’ betűt] F-nek lássak. (Viszont láthatom például akasztófának)”. (299) Wittgenstein eredetisége itt épp abban mutatkozik meg, hogy a szembetűnést, az ilyennek vagy olyannak látást, a látásmódot, a látás „közbeni” beállítódásomat – a ’puszta érzékelés’ értelmében vett látáson túl – makacsul és ismételten a látás felségterületén belül tartja, a látást egy pillanatra sem veszti szem elől, azaz nem hajlandó mindenestül „elintellektualizálni”, és valami „belsőhöz”, a gondolkodáshoz kötni. ,,’A látásban visszhangzó gondolat’ – szeretné az ember mondani” (307) – jegyzi meg Wittgenstein, és talán ez a bátran költőinek mondható metafora fejezi ki legjobban a „valamilyennek látás” és a gondolkodás (az értelmezés) viszonyát. Hogy Wittgenstein ellenáll egy jelenség „gondolkodásba olvasztásának”, „elintellektualizálásának”, meggyőződéseinek abba a vonulatába illeszkedik, ami egész munkásságát szüntelenül át meg átszövi: önmagunk és a világ jelenségeinek értelmezésében épp akkor juthatunk előbbre, ha belátjuk, hogy e jelenségekkel alapvetően nem az ismeret, a tudás viszonyában vagyunk, azaz elsősorban nem a gondolkodás által tudjuk „megfogni”, megérteni őket. „A viszony, ami az ‘egész’ világhoz és ’általában’ a másikhoz fűz, nem a tudás viszonya, ahol a tudás bizonyosságként értelmezi, elemzi önmagát” – vonja le az egyik tanulságot Stanley Cavell Wittgenstein filozófiai gondolkodásából. A Tractatus néhány idevágó paragrafusa: „A kijelentés mutatja a valóság logikai formáját. Megnyilvánítja azt”. (4.121) „Amit mutatni lehet, azt nem lehet mondani”. (4.1212) „Kétségtelenül létezik a kimondhatatlan. Ez megmutatkozik [megmutatja magát), ez a misztikum”. (6.522) A Vizsgálódások egyik híres, szállóigévé vált mondatát pedig már idéztem: „Ne gondolkozz, hanem nézz!” (§66)

Az aspektuslátás jelenségénél nemcsak azért időztem olyan sokáig, mert önmagában is érdekes, hanem mert szoros összefüggésben van a jelentésélmény fogalmával, amely viszont Wittgenstein esztétikájával, (ars) poeticájával érintkezik. Kiindulásképpen azt mondhatnánk: a megszokott, hétköznapi jelentés úgy viszonyul a jelentés élményéhez, ahogy a ‘puszta érzékelés, felfogás’ értelmében vett látás viszonyul az aspektuslátáshoz.

Wittgenstein a Vizsgálódások XI. fejezetében látványból, rajzokból, vázlatokból, képekből, sőt, festményekből és más, az esztétikával eleve összefüggésbe hozható jelenségekből indult ki, de a körülbelül ötven oldalnyi megjegyzéssorozat tizennegyedik oldalán egyszer csak ezt mondja: „Erről jut eszembe, hogy esztétikai tárgyú beszélgetésekben ilyen szavakat használunk: ’így kell látnod, ennek szánták (so ist es gemeint – így van elgondolva]’, ’Ha így nézed, akkor látod, hogy hol a hiba’; ’Ezeket az ütemeket bevezetésként kell hallanod’; ’Erre a hangnemre oda kell fülelned’; ’így kell ütemezned (és ez vonatkozhat mind a zenehallgatásra, mind a játékra) (295), azaz itt válik közvetlen témává az esztétika. Ez után következik az utalás a gyermekek ’kitalálására’ (300), majd hamarosan megtörténik az aspektuslátás összekötése a képzelőerővel (302), a fantáziával. S érdekes módon éppen az aspektusvaksággal szoros összefüggésben merül fel a szó jelentésének élménye, megélése: „Ennek a fogalomnak (az aspektusvakságnak] a fontossága abban rejlik, hogy az ‘aspektuslátás’ és az ‘egy szó jelentésének megélése’ összefüggenek egymással. Mi ugyanis azt akarjuk kérdezni: ’Mije hiányoznék annak, aki egy szó jelentését nem éli meg?’ Mit veszítene például az, aki nem értené a felszólítást, hogy mondja ki a ’tár’ szót és értse igeként – vagy az, aki nem érzi, hogy a szó, ha egymás után tízszer kimondja, elveszíti jelentését a számára, és puszta hangsorrá válik?” (310)

rossz a hangsúlya

„Ha egy költeményt, egy elbeszélést érzéssel olvasok, akkor mégiscsak valami olyasmi megy bennem végbe, ami akkor nem, amikor a sorokon csak az információ végett futok végig. – Milyen folyamatokra célzok? – Másképpen csengenek a mondatok. Pontosan ügyelek a hanglejtésre. Egy-egy szónak néha rossz a hangsúlya, túlságosan feltűnő, vagy túl kevéssé az. Észreveszem, és az arcom ezt kifejezi. Később beszélhetek előadásom részleteiről, például a hangsúlybeli hibákról. Időnként valamilyen kép, úgyszólván egy illusztráció jelenik meg a szemem előtt. Igen, úgy tűnik, ez segít, hogy a megfelelő kifejezéssel olvassak. És tudnék még hasonlókat sorolni. – Olyan hangsúlyt is kölcsönözhetek egy szónak, amely jelentését – szinte úgy, mintha a szó a dolog képe volna – kiemeli a többi közül. (És ez természetesen függhet attól, hogy milyen a mondat felépítése).

Wittgenstein egyik visszatérő gondolata, hogy egy szöveg legjobb értelmezése hangos felolvasása – ekkor mintha „élni kezdenének a szavak”; a helyes hangsúlyozás, hanglejtés révén a szó jelentésén mintegy „átsüt” egy kép, sőt, a szó képként jelenik meg: „Ha kifejezően olvasok, és kimondom ezt a szót, akkor teljesen betölti a jelentése”. (311) Nem arról van szó, hogy a szavak hagyományos, „konvencionális” jelentése mindenestül eltűnik. „Hogyan lehetséges ez [hogy a szót „betölti a jelentése”] – kérdezi maga Wittgenstein is –, ha a jelentés a szó használata?” (311) Valóban, a Filozófiai vizsgálódások első részének egyik legfontosabb, visszatérő – és számtalan finom megfigyeléssel árnyalt – témája, amit a 43.§ aforisztikusan így fogalmaz meg: „Az esetek nagy részében – ha nem is minden esetben –, amikor a ’jelentés’ szót használjuk, a szót így magyarázhatjuk: egy szó jelentése – használata a nyelvben”. Azonban ez a használat a szó általános, hétköznapi kezelése, alkalmazása, hasznosítása, amely egyrészt elvileg semmiben nem különbözik bármely (fizikai) tárgy (szék, pohár, kés, stb.) használatától, másrészt – mint fentebb már szó volt róla – relatív önállóságát (azt a képességét, hogy „ismerősként visszatérhet”) abból nyeri, hogy a családi hasonlóságok felismerése mentén szabályok formáját ölti, harmadrészt egy viszonylag koherens és többé-kevésbé állandósult életforma hátterében működik: „Amit el kell fogadnunk, ami adott – ezek, így mondhatnánk, életformák” – mondja Wittgenstein a Vizsgálódások második részében is (327); az első részben pedig így szól a sokat idézett, híres mondat: „’Azt mondod tehát, hogy az emberek közti megegyezés dönt arról, hogy mi igaz, és mi hamis?’ – Igaz és hamis az, amit emberek mondanak, a nyelvet illetően pedig az emberek összhangban vannak. Ez nem a vélemények egyezése, hanem az életformáké”. (§241)

Wittgenstein tehát nem lesz „hűtlen” a jelentés „használat-elméletéhez” a Vizsgálódások második részében sem: „Engedd, hogy a szavak jelentésére a használatuk tanítson!” (319). A szó jelentésének megélése, megtapasztalása azonban más, mint a „jelentés (puszta) bejelentése”, a szó használata. A jelentés megélésekor – mint az aspektuslátás esetében – felvillan, „felragyog” valami, egy új összefüggést, egy új (családi) hasonlóságot fedezek fel a szó és más szavak jelentése között; ilyenkor a szóban valami mást látok, illetve a régi jelentést másnak látom, ilyenkor a szó „betölt”, „átjár”, „visszhangzik”, egy új hangon „felcseng” bennem, ilyenkor „tudatára jutok” (egy másodpercig? egy percig? újra meg újra?) annak a nyelvjátéknak, amelyben a szó élni kezd, amelyben mintegy újra megszületik. Ilyenkor – mint az aspektusvillanáskor – lehet, hogy felkiáltok: „Ahá! Ez az!” vagy „Most jó!” vagy – mint Wittgenstein Klopstock egyik költeményével példálózva mondja – „Hát ez nagyszerű!”, vagy a jelentések átélését a kézmozdulataimmal, az arcjátékommal kísérem, vagy akár odaszaladhatok másokhoz és azt mondom nekik: „így olvassátok!”. A jelentésélmény az egyik módja lesz annak, hogy a szavak használati tárgyakból megelevenített, „animált”, „lélekkel rendelkező” „lényekké”, élő képekké, „szófestményekké” (312) váljanak. De ez: élmény, és nem csak gondolat: ugyanaz az intenzitás, „megvilágosodás” jellemzi, mint az aspektusvillanást; a rátalálás öröme van benne. Ahogy az aspektuslátás esetében, itt is kár lenne firtatni, „dekázni”, mennyi a jelentés átélésében, élményében a látás, és mennyi a gondolkodás. A fontos az: Wittgenstein makacsul kitart amellett, hogy a valaminek látás nem „válik köddé” a jelentésélményben, mert éppen ez a látás biztosítja, hogy a jelentésből kép lesz, ez adja a jelentés életét, elevenségét.

nehezen talál rajtuk fogást

A jelentés átélésében „revelálódó” jelentés nem feltétlenül „átvitt” értelem, hiszen lehet, hogy – a kontextustól függően – egy szónak nagyon is az általában „szó szerintinek” tekintett jelentése hat rám élményszerűen: „A másodlagos értelem nem ‘átvitt’ értelem – mondja Wittgenstein. – Ha azt mondom ‘Az e magánhangzó számomra sárga’, akkor ezt nem úgy értem, hogy átvitt értelemben ‘sárga’ – hiszen azt, amit mondani akarok, egyáltalán nem tudnám másképp kifejezni, csak a sárga szóval” (314). Én legszívesebben azt mondanám – és ez természetesen már értelmezés –, hogy a jelentésélményben felvillanó jelentés a metafora egy sajátos fajtája, de ehhez persze a metafora mibenlétét kellene tisztázni, amire itt semmiképpen nem vállalkozhatom. Mint ahogy arra sem tehetek kísérletet, hogy Wittgenstein eme igen sajátos „esztétikáját”, (ars) poeticáját (illetve annak implikációit) más esztétikai nézetekkel és poétikákkal összevessem. De ha Wittgenstein szerint az a lényeg, hogy a jelentés lehet kép, és hogy ilyenkor él (él-mény), és ha ráadásul a látás egy része sohasem válik gondolattá, akkor nem sok jót jósolhatunk olyan elméleteknek, melyek csupán fogalmakkal kísérlik meg leírni pl. azt, mi történik, ha egy verset, egy regényt vagy egy drámát olvasok. Az esztétikai „értékhez”, „befogadáshoz” (de másként is nevezhetjük ezt a rejtélyt) Wittgenstein szerint nemcsak a gondolkodáson, a fogalmakon, az ismereteken át vezet az út, hanem a látáson, a gondolattá éppen nem váló élményen át is, s ha ezeket nem lehet az ‘ismeret’ értelmében vett fogalmak jármába fogni, akkor a teória (és a görög „ősszó”, a theőrein ironikusan épp ’ránézni’-t, ‘rábámulni’-t jelent) nehezen talál rajtuk fogást. Ami persze nem azt jelenti, hogy Wittgenstein szerint „minden elmélet ostobaság”, vagy hogy amit az esztétikai értelemben vett „műélvezetnek” nevezünk, valami „végtelenül szubjektív” dolog, ahol „mindenki azt mond, amit akar”. Inkább azt, hogy a gondolatok, a nyelvi leírások, megfogalmazások mellett mindig lesz valami maradék, valami „üledék”, „reziduum”, amiben a ‘különlegesség’, az ’unikum’ értelmében vett sajátomnak (a látásomnak, az élményemnek) adhatok hangot, ami először nem a másokkal kialakított, „egyeztetett” és megosztott, közös nyelvi jelentéseken, a családi hasonlóságokon keresztül, nem a hétköznapi, mindennapos szabályok segítségével, nem a fogalmakon és a gondolatokon át „tör föl” bennem, hanem az élmény közvetlenségében, közvetítetlenségében, „nyerseségében”, „vadságában”. És talán éppen ettől a látástól és élménytől vagyok az, aki.

De – ahogy az aspektuslátás esetében láttuk – vannak, akik egyszerűen „vakok” egy-egy felvillanásra, vagy – mint Polonius – mindent ráhagynak az értelmezőre, és természetesen ugyanígy lehetnek „jelentés(élmény)-vak” emberek is: „Egy szó ismerős arculata, az érzés, hogy az arc a szó jelentését magába szívta, hogy jelentésének a hasonmása – lehetnek emberek, akiknek mindez idegen. (Nem kötődnének a szavaikhoz.)” (316) Vagyis hiába lelkendezem, hiába olvasom újra meg újra „érzéssel”, a „megfelelő kifejezéssel” a mondatokat, hiába „ügyelek a hanglejtésre”, hiába gesztikulálok és fintorgok, hiába mondom: „így olvasd!”, az illető nem lesz képes átélni azt, amit én. (Az természetesen egészen más, ha mást él át; akkor valamit átél, akkor a gesztusainkban egyezünk, ahogy egyeznek a gesztusaim, amikor az ábrában hol a nyulat, hol a kacsát pillantom meg). De ha nincs semmi válasz, semmi reakció, ha valaki „nem kötődik a szavaihoz”, akkor valóban valami „vakságról”, valami fogyatékosságról, valami „kórságról” van szó?

az akarat fogalma

A jelentésélmény-vakság biztosan nem meríti ki a közömbösség, a közöny fogalmát, de számomra mindenképpen egy fajtájának tűnik. De a jelentésélményre való képtelenséget – ami öltheti a hasonlóság iránti érzéketlenség vagy a kellő fantázia hiányának formáját – Wittgenstein szellemében semmiképpen sem valami „velünk született” fogyatékosságként kell számon tartanunk. Mint Wittgenstein szerint minden, az aspektuslátás és a jelentés átélése is tanulható és tanítható: „Csak olyasvalakiről, aki erre és erre képes, aki ezt és ezt megtanulta, aki ura a dolgoknak, van értelme mondani, hogy ezt megélte”. (303) Viszont ebben a már oly sokszor idézett XI. fejezetben Wittgenstein – egyetlen helyen – az aspektuslátást és a képzeletet az akarattal is összekapcsolja: „Az aspektuslátás és a képzelet az akaratnak van alárendelve. Van ilyen parancs: ‘Ezt képzeld el!’ és ilyen: ‘Nézd most így az alakot!’, ilyen viszont nincs: ’Lásd a levelet most zöldnek!’” (309) Ez első olvasásra meghökkentő. Nemcsak azért, mert Wittgenstein ezt a gondolatot itt nem folytatja tovább, hanem azért is, mert nehéz elképzelni, hogy valaki „parancsra” lásson aspektusokat vagy éljen át jelentéseket. Lehet, hogy Wittgenstein itt az akarat szót a schopenhaueri értelemben használja, hiszen már a Tractatus előtt alaposan tanulmányozta Schopenhauer A világ mint akarat és képzet című művét. Schopenhauer az akarat fogalmát nagyon sok értelemben használja (mint tevést, cselekvést, mint realitásérzékünk zálogát, mint a „test a priori megismerését” stb.), de – és úgy vélem, Wittgenstein ezt a gondolatot mindvégig megőrzi – úgy is, mint saját, csak-rám-jellemző karakterem megnyilatkozását, mint „legbelsőm” engem leginkább meghatározó elemét, amely a tudatból még formátlanul, a legközvetlenebbül ered, s amellyel nem a külső szemléleti megismerés (a képzet) viszonyában vagyok, „mert itt a megismerő és a megismert egybeesik”. De ha itt Wittgenstein nem is használja az akarat szót a ‘tőlem elidegeníthetetlen, engem leginkább és közvetlenül meghatározó karakterjegy’ értelemben, annyi bizonyosnak tűnik, hogy az akarat fogalma most valami olyasmivel érintkezik, amit csak én tehetek meg, senki más. Lehet, hogy a parancsot képtelen leszek „végrehajtani”, lehet, hogy nem tudok rá reagálni, válaszolni, azonban a puszta tény, hogy az aspektuslátásra és a jelentésélményre fel lehet szólítani (vagy, finomabban: lehet bátorítani, buzdítani) már jelezhet valamit. Nevezetesen, hogy itt döntésről van (vagy legalábbis lenne) szó, itt lépni kell, vagy kellene, és hogy a címzett (akármennyire is kellemetlen esetleg) éppen én vagyok. Ilyenformán az akarat játékba-hozása itt Wittgenstein gondolatainak ahhoz a vonulatához tartozik, ami újra meg újra arra hívja fel a figyelmünket, hogy gondolkodás, filozofálás közben, azaz jelenségek viszonyait kutatva legszívesebben önmagunkról feledkezünk meg: például nyelv és világ viszonyát vizsgáljuk, és elhitetjük magunkkal, hogy akkor tudjuk ezt „objektíven” felmérni, ha ebből a viszonyból „kiiktatjuk magunkat”, ha úgy teszünk, mintha ebben a viszonyban nekünk (és személyesen nekem) semmi szerepünk (szerepem) nem volna. Valószínűleg az említett „maradéktól” is azért félek, mert az enyém, mert „egyedül maradok vele”; mert nekem kell kezdenem vele valamit. Wittgenstein szerint a mindent-a-gondolatba- olvasztás gesztusa, azaz az elmélet, az „elintellektualizálás” azért is veszélyes, mert így az a benyomásom, hogy itt a nyelv, a fogalmak teremtenek rendet. Senki sem kutatta a nyelvi jelentések, a fogalmak szabályait, rendjét, „grammatikáját” szenvedélyesebben, mint Wittgenstein, és valóban: sok esetben sikerül ezek feltárásával egy-egy részterületen (és ideig-óráig) egyfajta rendet (rendszert) létrehozni. De ha van aspektusvakság és jelentésélmény-vakság, akkor lehetséges, hogy magára a nyelvhez fűződő viszonyomra vagyok vak: nem látom, nem élem át, hogy hol és mikor kell nekem belépnem, nem érzem, hogy hol és mikor vagyok felelős – Levendel Júlia szóhasználatával élve – „anyanyelvem fogalmainak pontos használatáért”.

A nyelv iránti felelősség, az aspektusokra való érzékenység, a képi látás iránti fogékonyság, a hasonlóságok felismerése, a jelentések átélése, s ezáltal az esztétikai élményre való képesség között tehát mély összefüggés van wittgensteini értelemben is. És mindezek ellentéte, az ilyen értelemben vett „vakság” a felelet észrevételének elmulasztása és ezáltal – immár részemről – a viszont-válasz képtelensége: nem tűnik úgy, nem tűnik fel, hogy a dolgok és az emberek – egy életteli képben, megelevenedve, animálva, lélekkel – esetleg már felém fordulnak, már „válasz-adásban vannak„. Mert kizárólag abba záródom be, ami közös: a nyelvbe, a fogalmakba, a megszokott, hétköznapi jelentésekbe: köz-ömbös, köz-önyös vagyok. Pedig van, marad – én és a világ, én és a nyelv között – egy köz, egy űr, amit csak én tölthetek be. És ha nem teszem, az alak – mint Arany mondja – menthetetlenül visszafolyhat „az eredeti semmiségbe”.

kép | adobe.com