A LÁDIKA, A GYŰRŰ ÉS A ZÁLOG: A JELENTÉS ÉRTELMEI SHAKESPEARE VELENCEI KALMÁRJÁRAN

„…zsidó vagyok. Hát a zsidónak nincs szeme? a zsidónak nincs keze, szervezete, érzéke, érzelme, szenvedélye? nem ugyanaz a táplálék táplálja, nem ugyanaz a fegyver sebzi, nem ugyanaz a baj bántja, nem ugyanaz a gyógyszer gyógyítja, nem ugyanaz a tél és nyár hűti és hevíti, mint a keresztényt? Ha megszúrtok, nem vérzünk-e? ha csiklandoztok, nem nevetünk-e? ha megmérgeztek, nem halunk-e meg? és ha meggyaláztok, ne álljunk-e bosszút? Ha mindenben hasonlítunk rátok, ebben is hasonlítani fogunk. Ha egy zsidó megsért egy keresztényt, hol az alázatossága? A bosszúban. Ha egy keresztény megsért egy zsidót, hogyan tűrje keresztény példa szerint? Csak bosszúval. Azt az aljasságot művelem, amire ti tanítottatok, és alighanem hozzá is teszek ahhoz, amit tanultam.”^[1] (III. 1.) – mondja Shylock Salaniónak és Saleriónak (két, gyakorlatilag megkülönböztethetetlen szereplőnek) a harmadik felvonás elején. Ez talán A velencei kalmár egyik legtöbbször idézett részlete: például Stanley Cavell Az ész igénye című könyvében központi szerepet tölt be az emberi elválasztottságra és hasonlóságra vonatkozó megjegyzések között, Sarah Kofman pedig csattanónak szánja a darab szimbolikájával foglalkozó kitűnő esszéjében.^[2] A monológ legfőbb szervező eleme a feltételes „ha” kötőszó, ami a heves retorikai kérdések párhuzamos szintaktikai szerkezetei (Hát… nincs?; nem … nem?) után nem csupán az összemérhetőség lehetőségét tartja fönn, hanem – mintha csak egy mérleg nyelve volna – már nyíltan pengeélre állítja a különbségeket és hasonlóságokat „zsidó” és „keresztény” között, őket a mérleg egy-egy serpenyőjébe pottyantva. Ha pedig elfogadjuk, hogy egy feltétel egyben egy valószínű esemény legfontosabb részeként is értelmezhető, akkor a rész–egész viszonyokat tovább erősítik a következetesen sorjázó, az emberi testet és megnyilvánulási formáit kíméletlenül feldaraboló metonimikus kapcsolatok: szem, kéz, szervezet, érzék, érzelem, szenvedély, majd pedig a darab egyik legfontosabb szava: vér.

szenvedő szerkezet

De nemcsak az emberi szervezetet megjelenítő, illetve abból hol ezt, hol azt kimetsző pars pro toto jelentésviszonyok telítik komoly, már-már ólomsúlyosságú tartalommal Shylock drámai monológját. A beszélő alárendelt, megvetett helyzetét a szöveg grammatikai-szemantikai konfigurációja is megjeleníti: az angol eredeti szenvedő szerkezeteit (fed with the same food, hurt with the same weapons, subject to the same diseases, healed by the same means, warmed and cooled by the same winter and summer) a magyar fordítás „önmagukban” végbemenő, szinte mediális történésként ábrázolja;^[3] táplálék táplálja, fegyver sebzi, baj bántja, gyógyszer gyógyítja, tél és nyár hűti és hevíti. Alany és állítmány között már-már „analitikus” kapcsolat van: az állítmány tautologikusan és közvetlenül következik az alanyból, illetve az alany – ami sohasem valódi „ágens”, azaz nem emberi cselekvő – mintegy eleve tartalmazza, amit az állítmány kimond.

A kiszolgáltatottságot külön is aláhúzza, hogy az „inger–válasz” párok (megszór – vérzik, csiklandoz – nevet, megmérgez – meghal) ellenállhatatlan, szinte automatikus emberi reakciókat mutatnak be, és csak ez után jelenik meg az első igazán aktív ige, „bosszút áll”, ami egyben a kényes „zsidó–keresztény egyensúly” megbillenését is magával hozza: Shylock „hozzá is akar tenni” ahhoz, amit a keresztényektől a bosszúról tanult. Hiszen már a kezdeti egyenlőség sem azonosságból, hanem hasonlóságból eredt és ha – csupán – hasonlóságból, akkor – paradox módon – különbségekből is. Ha az ember éppen mérlegre tesz bizonyos dolgokat, akkor mennyiségi szempontból minden további nélkül egyenlővé tudja tenni őket: egy font arany épp annyit fog nyomni, mint egy font ezüst vagy ólom vagy akár egy font eleven, emberi hús. Ez azonban egyáltalán nem jelenti, hogy ezek az igen különböző „szubsztanciák” bármilyen más szempontból is azonosak – vagy akár összemérhetőek – volnának.

nem csupán egy automata

Ugyanilyen bizonytalan a testben, illetve a test által lejátszódó válaszreakciók eredetének azonossága is. Ha valaki vérzik, nevet vagy meghal, akkor joggal következtethetek arra, hogy ugyanolyan szervei vannak, mint nekem, vagyis „ugyanolyan ember, mint én”, de éppen az emberi belső elrejtettsége – az egymástól eredendő elválasztottságunk egyik legfontosabb ismérve – figyelmeztet, hogy az azonos végeredmény még nem biztosítja a „gyökerek” azonosságát. Rendelkezhetünk a Shylock listáján szereplő minden egyes szervvel, végtaggal, megnyilvánulással (szem, kéz, szervezet, érzék, érzelem, szenvedély stb.), ki lehetünk téve ugyanazoknak a külső és belső körülményeknek (fájdalom, betegség, meleg, hideg stb.), mégis honnan tudhatom teljes bizonyossággal, hogy a Másik szeme pontosan és valóban ugyanazt a képet látja, mint az enyém (hiszen végső soron az én szemem az enyém, és az ő szeme az övé), honnan tudhatja a Másik, hogy amit én érzek, az tényleg fájdalom-e (hiszen sohasem tudhatja meg egészen biztosan, hogy ugyanazt érzi-e, amit én, sohasem lesz képes az én fájdalmamat, ezt a fájdalmat megtapasztalni), honnan tudhatom, hogy a Másik, minden „normális” emberi-testi külső reakciójával ténylegesen emberi lény belülről is, és nem csupán egy automata, amit ügyes készítője éppen embernek álcázott?

Nem állítom, hogy A velencei kalmár csupán ezeket a kérdéseket veti fel, és azt sem, hogy mindegyikükre választ találunk benne. E kérdések inkább azt a kontextust elevenítik föl, amelyben Stanley Cavell vizsgálja a darabot Az ész igénye könyv egy rövid, de annál elgondolkodtatóbb alfejezetben. Ebből indulok ki most, Cavell inkább implicit tételéből, hogy a mennyiségi és a minőségi azonosság, különbség és hasonlóság mértéke és mérhetősége, s ennélfogva az önmagunkkal és a Másikkal való azonosság, illetve azonosulási képesség problémája a színdarabban központi szerepet tölt be: többek között ennek szimbólumaként bukkan fel Shylock kezében a hírhedt mérleg a IV. felvonás 1. jelenetében.

Az azonosság, különbség, a Másikkal való azonosulási képesség és készség, és a Másiktól elválasztottság ráadásul állandó közszemlére tett: A velencei kalmárban szinte mindenki arra kényszerül, hogy minőségek és mennyiségek között válogasson, hogy választását értelmezze, indokolja, magyarázza, újra meg újra, egy kellemetlen, sőt sokszor erősen kiélezett, megalázó helyzetben, miközben tudja, hogy többen tágra nyílt szemmel figyelik minden mozdulatát, hogy már a színpadon kivételesen kritikus nézőközönség fogja körül.

Velencében a színhely az „utca”, a „köztér”, vagy a tárgyalóterem, ahová mindenki becsődül, Belmontban pedig Portia és Nerissa kukucskálnak és hallgatóznak a függöny mögül, hogy lássák, ki hogyan választ, és hallják, ki milyen érveket hoz föl indoklásképpen. „Mit jelent az a szó, hogy ’választani’?” – kérdezi Portia első hosszabb monológjában, de a „kockázat”, vagy „vállalkozás”, vagy „szerencse-próba”, vagy „a sors-játék” (az eredetiben hazard (II, 7; 11, II, 9; 16 és 20, III, 2, 2) vagy lottery (I, 2; 25, II, 1; 15)) – ahogy a szereplők szívesen nevezik – nem csupán a három ládika tartalmának Portiához való hasonlóságát, illetve különbségét érinti, hanem például Bassanio azonosulási képességét Portiával vagy Antonióval, illetőleg Shylock azonosságát és különbségét a másik „kívülállóval”, Antonióval szemben.

Az azonosságok és különbségek darabon belüli értelmezése és újraértelmezése pedig – nézetem szerint – a jelentéshez viszonyulás három lehetséges módja mentén bomlik ki, s e három, a főszereplők által követett szemantikai stratégia rendre megfeleltethető a darabban szimbolikus erővel szereplő három tárgynak, a ládikának, a gyűrűnek és a zálognak. A jelentéshez való három viszonyulási módot már e tárgyak „belső természetéből”, mintegy „önmagukból” is levezethetnénk: a ládika, a gyűrű és a zálog már-már a saját „testén” hordozza azt a kapcsolatot, ami az egyes szereplőket a jelentéshez fűzi. Természetesen ez a hármas felosztás nem meríti ki A velencei kalmár lehetséges jelentéseit, de talán felvillant néhány olyan összefüggést, ami eddig a háttérben maradt.

elégséges feltételek

A jelentésviszonyok elemzésének első lépéseként térjünk vissza egy pillanatra Shylock monológjához. Egyáltalán nem meglepő, hogy Shylock, az „idegen”, a „nem-tőzsgyökeres-velencei” kényszerül arra, hogy teljes kifosztottságában és megalázottságában lajstromot készítsen a legalapvetőbb emberi funkciókról, képességekről és kapcsolódási lehetőségekről, amelyek mintegy a zálogát képezik az ő és a keresztények közötti hasonlóságnak. Listáját (szem, kéz, szervezet, érzék, érzelem, szenvedély, vér) úgy is olvashatjuk, mint ami voltaképpen a jelentés előfeltételeit tartalmazza, a „színpadi előkészületeket”^[4] ahhoz, hogy bármiféle megnevezés vagy (meg)jelölés („szemiózis”) kezdetét vehesse: a szükséges, ám nem szükségszerűen az elégséges feltételeket ahhoz, hogy valaki egyáltalán értelmesen megnyilatkozhasson. Ugyanakkor az is figyelemre méltó, hogy Shakespeare eredeti szövegében a means (’lehetőség’, ’eszköz’, ’módszer’, ’anyagi javak’, ’vagyon’) szó ebben a központi jelentőségű monológban is felbukkan („healed by the same means”^[5]), ami a hozzá etimológiailag is szorosan kötődő meaning (’jelentés’, ’értelem’, ‘intenció’) szóval egy kontextusban szerepel már rögtön abban a jelenetben, amiben Shylockot először látjuk:

My meaning in saying [Antonio] is a good man is to have you understand me that he is sufficient.
Yet his means are in supposition. (I, 3; 13–15)

[…] értsd meg, hogy amikor azt mondom róla [Antonióról]: „jó ember”, ezt úgy értem [my meaning is], hogy jó arra az összegre. De vagyonát [means] kockára tette.

A két szó (means és meaning) közeli szerepeltetése a szójáték határát súrolja, s A velencei kalmárban a means gyakran annak előfeltételévé válik, hogy a „kódolt” üzenetet valaki megfejtse: például Bassanio kölcsönvett anyagi javak (means) árán jut el Belmontba, hogy ott Portia ládikáit egyáltalán megszemlélhesse; az ő számára a vagyon a jelentés puszta lehetőségeként értendő – be is vallja Portiának, hogy „Egy jó barátjának” lett „adósa”, / Az meg ellenségének lett adósa, / Hogy rajta, Bassanión „segítsen” („I have engaged myself to a dear friend, / Engaged my friend to his mere enemy / To feed my means”^[6]). Bassanio tehát Antonio vagyonából él, léte valójában Antonión „keresztül” van; áttételesen, és különösen Shylock feltételének ismeretében tulajdonképpen Antonio „testén” át létezik, aki a nagylelkű felajánlást az alábbi szavakkal tette meg:

be assured
My purse, my person, my eytremest means
Lie all unlocked to your occasions (I, 1; 135–137).

Vedd biztosra, hogy erszényem s személyem
Korlátlanul szolgálatodra áll.

De a darabban means és meaning viszonya meg is fordul: aki megfejti a ládikák titkát (a feliratok és a ládikákat alkotó fémek jelentéseit – meaning), nemcsak Portia kezét nyeri el, hanem a lány hatalmas vagyonát (means) is, s a helyes vagy helytelen jelentés-értelmezésen, a jelentés tényleges birtokba vételén és manipulálásán a szó legszorosabb értelmében múlnak emberi egzisztenciák: Bassanio Portia pénzéből ki tudná fizetni a „kis tartozást” („the petty debt” III, 2; 306), amivel Antonio Shylocknak tartozik, és Shylock ezekkel a szavakkal fordul a tárgyalási jelenet végén a Balthazár képében minden jelentés felett teljhatalmat szerzett Portiához:

Ölj meg inkább, de ne irgalmazz így:
Házamat veszed el, ha elveszed
Tartó oszlopát, s életemet is,
Ha elveszed, amiből élhetek.

Nay, take my life and all, pardon not that.
You take my house when you do take my prop
That doth sustain my house; you take my life
When you do take the means whereby I live, (IV, 1; 369–373)^[7]

Antonio pedig egyenesen azonosítja a means-t (‘eszköz’, lehetőség’, ’módszer’ értelemben) a meaning-gel, amikor a tárgyalóteremben arról győzködi Bassaniót, hogy minden kimondott, kijelentett (jelentéssel bíró) szó hiábavaló Shylock szívének meglágyítására:

I pray you think you question with the Jew.

[…]

You may as well do anything most hard
As seek to soften that – than which what’s harder? –
His Jewish’ heart. Therefore, I do beseech you,
Make no more offers, use no farther means, (IV, 1; 69, 77–80)
Gondold meg, hogy a zsidóval vitázol:

[…]

Előbb bírsz a legkeményebbel is,
Mint meglágyítsd – mert nincs ennél keményebb –
Zsidó szivét: kérlek tehát, ne tégy több
Ajánlatot, új módszert ne keress,
De mondjátok ki nyíltan s egyszerűen
Halálomat s a zsidó akaratját.

A (kieszközölt) jelentés (meaning): eszköz, vagyon és a (kijelentések árán is nyert) eszköz, vagyon (means): jelentés; a kérdés az, hogy melyik szereplő éppen hol keresi azokat az eszközöket, amelyeken át a jelentés birtokába juthat.

Az első lehetőség Portia ládikái körül kristályosodik ki. Itt az eljárás, amit Portia apja – áldásként vagy átokként – leányának és a kérőknek örökül hagyott, a jelentés megközelítésének és felgöngyölítésének olyan változatát képviseli, amelyiket bátran nevezhetünk „hermeneutikai”-nak^[8] is, amennyiben a jelentéshez való egyik legalapvetőbb és talán legelterjedtebb viszonyunkat láthatjuk ábrázolódni: mivel a jelentés el van rejtve, mivel belül, az érzékszerveink számára nem közvetlenül adott formában „lappang”, meg kell találnunk, „meg kell nyitnunk”, ki kell „piszkálnunk”, módszeres eljárásunkat kívülről befelé folytatva, hiszen kiinduló helyzetünk kívülállás a megfejtendő üzeneten. Az üzenethordozók (a ládikák) pedig jeleket viselnek magukon (már közvetlenül a felszínükön is), amiket olvasnunk és értelmeznünk kell. A ládikák tehát szigorú értelemben nem egyszerűen „dolgok halmaza”, „néma” vagy „halott” tárgyak együttese; éppen ellenkezőleg, „sugárzik” belőlük valami,^[9] „kommunikálnak” értelmezőikkel. Megnyilvánulásuk, megnyilatkozásuk (megnyíló „szájuk”) egyrészt azok az emberi nyelven írott szavak („címkék”), amelyeket feliratként magukon viselnek, másrészt azok a képzettársítások, amelyek megmunkált anyagukkal, az arannyal, az ezüsttel és az ólommal az európai gondolkodás hagyományai szerint általában együtt járnak. A három felirat és a három, ládikát alkotó fém tehát az értelmező számára sajátos, zárt jelrendszert alakít ki, amelyen belül a hat jel akkor kaphat értéket, ha őket vertikálisan egymáshoz mérjük; a szemiotika nyelvén azt mondhatnánk, hogy a feliratot a fémmel a paradigmatikus, vertikális (függőleges) tengely mentén kell összevetni, míg maguk a ládikák (a fém- és felirat komplex jelek) a szintagmatikus, horizontális (vízszintes) tengely mentén kerülnek összehasonlításra. A választás mérlegelése ide-oda mozgás a szintagmatikus és paradigmatikus tengelyek mentén, s magát a választást az egyik komplex jel melletti végleges megállapodás jelenti.

szemantikai háló

Ugyanakkor ez a jelrendszer szokatlan és különleges sajátosságokkal is rendelkezik; a jelalkotó (Portia apja) a választás sikerét és sikertelenségét egy, a rendszeren közvetlenül kívülálló „jelentéshordozóhoz”, magához Portiához kötötte, méghozzá olyan formában, hogy a rendszeren belüli jelekbe további jeleket kódolt, amelyek nem csupán vonatkozási-utalási viszonyban vannak a bájos és dúsgazdag hajadonnal, hanem – a jelalkotó szándéka szerint – hasonlósági relációban is. A komplex jelekben (a ládikákban) a választás után megtekinthető jelentéshordozók (a „cédula” [„schedule”, II, 9; 54]; az „irattekercs” [„scroll”, II, 7; 64, III, 2; 129,139]; a „kép” [„picture”, II, 7; 11, „form” „image”, II, 7; 61, „portrait”, II, 9; 53]; az „árny” [„counterfeit”, III, 2; 115, „shadow”, III, 127]) nem csupán a választás helyességének vagy helytelenségének egyszerű tényéről tájékoztatnak, hanem részletes indoklással is szolgálnak, mintegy „tükröt tartva” a Portia kezére pályázó jellemének. A ládikákból összeálló szemantikai háló tehát egyértelmű és – mint minden zárt rendszer – egyszerre könyörületes és könyörtelen. Könyörületes, amennyiben létezik az egyetlen és a minden tekintetben helyes megoldás, s az értelmező nem kényszerül arra, hogy a jelölők szüntelenül csak egymásra utaló, végtelen ösvényein botorkáljon. Ugyanakkor – és éppen ezért – könyörtelen is, mert semmilyen más értelmezési lehetőséget nem ismer el: a ládika „megnyilatkozik”, de lehetetlen vele valódi párbeszédet folytatni, mivel csupán saját, előre bekódolt megoldásáról van tudomása; elvi lehetetlenség, hogy az értelmező a maga jelölőivel (mondataival) „átformálja”, „megváltoztassa”. A jelentést nem a jelölő és jelölt összjátéka, interakciója alakítja ki, mert azt Portia apja eleve – szó szerint – belehelyezte, s abba csak beletalálni lehet – másik lehetőség nincs. A szemantikai lánc végén álló „megoldás”, a „végső (meg)jelölt” pedig nemcsak hogy hasonlósági relációban van a reá vonatkozó, végső jelölővel, hanem már-már azonossági relációban: „Szép Portia! Félisten lehetett csak / Ki megalkotta” – kiált fel Bassanio, mikor az ólomládikóból kiemeli a helyes megoldást jelző Portia-képet.

Mozog ez a szem?
Vagy csak az én szemgolyómon lebegve
Látszik mozogni? Itt a két ajak,
Köztük méz lehellet: édes sorompó.
Mely két barátot választ el. Hajában
A festő pókot játszott és arany
Hálót szőtt, melyen a férfiak szíve
Fennakadjon, mint a szúnyog. Hát e szem?
Hogy volt hozzá szeme? Egyet lefestett,
S az nem rabolta el mindkét szemét
S nem maradt egyetlen? (III, 2)

Bassanio dicshimnusza – ami az egyik jel-alkotót, a festőt éppúgy minősíti, mint Portiát – ugyanúgy „darabol”, mint Shylock híres monológja; az elbűvölt fiatalember listáján a „szem, ajak, lehellet, haj, szív” és ismét a „szem” szerepel, sőt a „két barát”, ő és Antonio is, és csupán a jelölt – minden szempontból meglévő – gazdagsága s a hasonlósági viszony átlagot messze meghaladó, azonosságot súroló mértéke feledteti azt a szegényességet, amit egy abszolút, de éppen ezért csupán egyetlen végső értékkel rendelkező komplex jelrendszer jelent.

az aranyládika

Egy egyértékű szemantikai rendszerből azonban még nem következik, hogy a megfejtésére vállalkozó interpretatív stratégiáknak is egysíkúaknak vagy szegényeseknek kellene lenniük. A két másik kérő, Marokkó és Aragon hermeneutikai okfejtését is ugyanolyan részletességgel halljuk, mint Bassanióét: az egyetlen helyes jelentés megléte magát az értelmezési próbálkozást még nem teszi egyértelműen helyessé vagy helytelenné sem logikai, sem erkölcsi, sem pedig ontológiai szempontból. Ki tudná megmondani, hogy az-e a „jobb” (az „igazolhatóbb”, a „helyesebb”, „a lényeghez közelebb álló”), ha abból indulunk ki, hogy a ládikók anyagához – az aranyhoz, az ezüsthöz és az ólomhoz – fűződő hagyományos képzettársítások és a ládikók feliratai között ellentmondás van, vagy ha abból, hogy a ládikánként párosítható jelzések ugyanazt a tartalmat hordozzák? Mi a viszony külső és belső között? Az-e a külső sajátossága, hogy elrejti a belsőt, vagy hogy már eleve megmutatja, sőt felmutatja, amit takar? Az aranyládika feliratának kulcsszavai az „elnyer” (gain), a „sok” (many) és a „kíván” (desire): „Bennem nyered el azt, amit sokan kívánnak” (,,Who chooseth me shall gain what many men desire” [II, 7; 5]). Az ezüst ládika a magyar fordításban azt mondja: „Bennem nyered el, amit megérdemelsz”, holott az eredetiben („Who chooseth me shall get as much as he deserves” [II, 7; 7]) van néhány apró, de igen fontos eltérés a mondat első felében is az aranyládikó feliratához képest: a „gain” szó helyett a „get” (’kap, szerez’) szerepel, ami már közelebb áll az ’elfogadás’, mint a ’birtoklás’ szemantikai mezejéhez, és az angolban a megszámlálható (’countable’) entitásokra használatos many helyett a megszámlálhatatlan mennyiségekre (’uncountable’) vonatkozó much áll. Egyedül az ólomládika felirata nem ígér semmit cserébe, inkább figyelmeztet, sőt komoly elvárásai is vannak az őt választóval szemben: „Engem választ, aki mindent kockára tesz” („Who chooseth me must give and hazard all he hath” [II, 7; 9] – szó szerint: ’Aki engem választ, annak mindenét, amije van, oda kell adnia és kockára kell tennie’), azaz a kulcsszavak itt a must (‘kell’), a give (’ad’), a hazard (’kockára tesz’) és a ’sok’-kal (megszámlálhatóra vonatkozó many, illetve megszámlálhatatlanra vonatkozó much) szemben az all (’minden’) áll. Arról van-e tehát szó, hogy a választónak eleve tudnia kellene, hogy a minden „végtelensége” értékesebb, mint a sok bizonytalan, de elvben mégis adott megmérhetősége? De a „sok” Aragónia hercege számára épp az ,,átlagszellemek”-et, a „barbár sokaság”-ot jelenti:

Mit jelenthet e „sokan”? A buta
Tömeget, mely látszatból ítél,
S mit tud, balga szemétől tanulta;
A lényegig nem hatol, s mint a fecske,
A falra épít fészket a viharban,
Prédájául a véletlen szeszélynek.

Aragon, a született arisztokrata, az egyén méltóságát hangsúlyozza, amit – a származástól függetlenül – a személyes kiválóság érdemel ki:

Senki se merjen
Nem-érdemelt méltóságot viselni.
Ó, bár birtokot, rangokat ne bűnnel
Szereznének s a tündöklő dicsőség
Csupán az érdemnek adná magát!
Ó, mennyi pőre fej jutna főveghez
Mennyi parancsoló fogadna szót:
Hány bugris rostálódnék ki a tiszta
Búzából akkor és a becsület
Felragyogna az idők romjai
S pelyvája alól.

Ez még éppenséggel igaz is lehet – de ha nem az, akkor ki dönt az igazság felől? Portia (immár megboldogult) apja? De vehetjük az első kérőnek, Marokkó hercegének „hermeneutikai okfejtését” is. Az ő számára a „sok” pontosan a „mindent” jelenti:

De nézzük, mit mond ez az aranyírás?
Bennem nyered el azt, amit sokan kivánnak.
E hölgyet hát: mindenki őt kívánja.
A föld négy sarka küldi egyre őket,
E halandó szentkép imádatára:

Marasztaljuk-e el Marokkót azon az alapon, hogy igazán tudhatná, mennyi könny és vér tapad az átkozott sárga fémhez, ami csak a legritkább esetben jelent valódi gazdagságot: az érte folytatott küzdelem nyomában szenvedés és romlás jár, Európa történetében éppúgy, mint a Shakespeare korában fosztogatott amerikai kontinensen. Ahogy Rómeó mondja a mérget áruló patikáriusnak a Rómeó és Júlia ötödik felvonásában:

Ne, itt arany! De méreg ám ez is:
Többet pusztít e förtelmes világon,
Mint kotyvalékod, melyet tilt a törvény.
Én adtam mérget néked, nem te nékem.

Igen, ha valaki, akkor Marokkó, a gyönyörű Mór igazán tisztában lehetne ezzel; ő az, aki első monológjában arra inti Portiát, hogy a belső értékek felől ne a külső megjelenés alapján ítéljen:

Ó, vissza ne taszítson barna színem.
A nap szomszédja és nevelt fia
Vagyok s hordom sötét libériáját.
De vedd a legszebb férfit északon,
Hol Phoebus lángja alig hat a jégre,
S szerelmedért hadd vágjunk ereinkbe
S lássuk, melyikünk vére pirosabb.

De éppen ez az: az arany Phoebus, a nap színe is, az élet forrásáé s éppen ez a „lelki” tartalom adja neki a híres, platói értéket:

[…] a látás által megismert világot hasonlítsd a börtönlakáshoz, a benne levő tűz fényét a nap erejéhez […] Én mindenesetre így képzelem: a megismerhető dolgok közt végső a jó ideája – de ezt csak nehezen lehet meglátni; ha azonban egyszer megpillantottuk, azt kell róla tartanunk, hogy mindnyájunk részére minden jónak és szépnek az oka, amely a látható világban a fényt és ennek urát szüli, az ésszel felfogható világban pedig ő maga mint úr biztosítja nekünk az igazságot és az észt.^[10]

Vagy, ahogy Sarah Kofman írja:

[A nap] mint a fény és megvilágosodás forrása, a termékenység szimbóluma is, amit II… II a kossal szokás összefüggésbe hozni, ami a nemzőképesség emblémája. Az aranygyapjú a mester és a beavatás jele.^[11]

Marokkó, a valóban tökéletes és udvarias „gentleman” talán nem csupán azért választja az aranyat, mert „a nap szomszédja és nevelt fia” és mert „arany léleknek nem kell a salak”, hanem azért is, mert a bőr és a vér, a külső és a belső hagyományos szembeállítását ismeri, sőt el is ismeri, de egyáltalán nem helyesli: pontosan azért kell neki az aranyládika, mert úgy gondolja, hogy valami akkor az, ami, amikor kívül és belül egyaránt ugyanabból az anyagból készült, amikor a külső éppen hogy nem különbözik a belsőtől. Sarah Kofman is azt fejtegeti, hogy Shakespeare korának alkimistái szerint az arany, az ezüst és az ólom egyáltalán nem zárták ki egymást:

átváltozás és teremtés

Az alkimisták és különösen Paracelsus előtt teljesen világos, hogy az ólom úgy viszonyul minden más fémhez, mint a víz a vízben oldható anyaghoz; mindenki, aki tudja ezt a titkot, odaadna minden mást az ólomért, csak hogy egyedül vele dolgozhasson, hiszen a fehér ólomban ott szunnyad a lehetőség, hogy az egyik testet egy másik testté, az anyagot pedig szellemi természetűvé változtassa. A „jellegtelen” ólom jelképezi azt a végső alapot, amiből a mindent átváltoztató fejlődés megindulhat. Az ólom arannyá változtatásában az alkimisták az egyéni korlátok közül való megszabadulás szimbólumát látták, a közösségi és egyetemes értékek felé vezető út egyik fontos állomását. De éppen mivel minden fém között közvetít, minden fémet összekapcsol, az ólom egyben a megingathatatlan egyéniség a különállás jelképe is, s épp ez a „másik arca”: az ég birodalmában Saturnushoz, az elválasztás istenéhez tartozik, aki sarlójával az összes köteléket, a valamihez tartozás minden formáját elnyisszantja. Az ólom tehát, ahogyan Saturnus, egyszerre feltétele minden kapcsolatnak, átváltozásnak és teremtésnek, ugyanakkor a megosztottság, a szétválasztottság és a teljes eltávolodás is tőle függ. Ezért akinek az ólomra esik a választása, valóban mindenét kockára teszi, ahogyan a ládika felirata hirdeti, hiszen még saját szörnyű halálának is esélyt adott, miközben az arany vagy az ezüst csupán látszólagos romlatlanságot jelent: aki nem ismeri fel mély rokonságukat az ólommal, az éppen a kockázatot nem merte vállalni, s ezért tulajdonképpen nem is választott igazán.^[12]

Kofman igen messze megy a paradigmatikus és a szintagmatikus tengely mentén: miközben az emblematikus és az alkimista hagyomány szinte teljes arzenálját beveti, hogy a három fém többértelműségeit feltérképezze, történetileg és filológiailag értékeli Sigmund Freud néhány észrevételét, amit Freud a pszichoanalitikus Shakespeare-kritika egyik első darabjában, a „Három ládika motívuma” című rövid, szellemes esszéjében fogalmazott meg.^[13] Freud voltaképpen a döntésnek és a választásnak a tudattalanhoz fűződő viszonyát elemzi, s ehhez, rögtön a cikk elején, A velencei kalmárból a ládika-jelenetet, a Lear királyból pedig azt a pillanatot emeli ki, amikor az agg király három lányát szeretetük megvallására kényszeríti. Kofman szerint az alkimista tradíció ismeretében igazolható Freud zseniális megsejtése: a néma „harmadik”, a „jellegtelen” ólom vagy Cordelia, aki „hallgat s szeret”, nemcsak a látszat mögött meghúzódó „valódi” lényegnek vagy a képmutatás nélküli „igazi” szeretetnek a jelképe, hanem – az álmok és a germán, görög és észt mítoszok párhuzamos helyzeteit is figyelembe véve – egyszerre a halál, a megsemmisülés szimbóluma is.

Freud tehát az elsők között figyelt föl Bassanio választásának többértelmű, igencsak gyanús körülményeire; esszéjének rögtön a második bekezdésébe ezt írja:

A legnehezebb feladat a szerencsés harmadik kérőnek jut; az ólom arannyal és ezüsttel szembeni dicsőítése erőltetetten hangzik, s azt a néhány szót is nehezen kaparja össze. Ha pszichoanalitikus gyakorlatunkban egy ilyen megnyilatkozással találkoznánk, arra kéne gyanakodnunk, hogy az elfogadhatatlan magyarázat mögött rejtett indítékok munkálnak.^[14]

Paul Ricoeur talán joggal sorolja Freudot – Marx és Nietzsche mellett, és természetesen az iskolateremtő mesternek kijáró tisztelettel – a „gyanakvás hermeneutái” közé,^[15] most azonban hadd fokozzam azt a gyanút, ami Bassanio döntését körüllengi.

összehasonlító gesztus

A legfontosabb, hogy Bassaniónak sohasem kell – legalábbis a nyilvánosság előtt – a fémeket a feliratokkal szembesítenie. A velencei kalmár első, Quarto kiadásában éppen úgy, mint az 1623-as Folio kiadásban a harmadik felvonás második jelenetének 63. sora után a következő „rendezői utasítás”-t olvassuk: „Egy dal miközben Bassanio magában megjegyzéseket fűz a ládikákhoz” („A song whist Bassanio comments on the caskets to himself).^[16] Könnyen lehet tehát, hogy Bassanio e dal felcsendülése idején – ami természetesen az első két kérőnek nem járt – veti össze a ládikákat és felirataikat, de pusztán dramaturgiai és színpadtechnikai szempontból (vagyis a néző szempontjából) a dal inkább az összehasonlító gesztus helyett áll; mi több, az ének első három sora – ahogyan ezt már többen észrevették^[17] – három olyan szóban végződik, amelyik rendre rímel a lead (’ólom’) szóval:

Tell me where is fancy bred
Or in the heart, or in the head?
How begot, how nourished?
Reply reply. (Ill, 2; 63–65)

Mondd, hol fakad az álom?
Szívben vagy fejben találom?
fogan és nő – mely száron?
Beszélj, beszélj. ^[18]

Portia, úgy tűnik, a szintagmatikus és paradigmatikus tengelyt egy pragmatikai térrel visszhangosítja: a zárt szemantikai rendszert olyan értelmező helyzettel, olyan kontextussal egészítette ki, amely immár egyértelműen a „helyes megoldás”-t, az ólmot szuggerálja.

De Portia kontextus-teremtő kedvének még ennél korábban is vannak kezdeményei. Amikor a harmadik felvonás második jelenetének mindjárt az elején azért könyörög Bassaniónak, hogy ne válasszon elhamarkodottan, szövegébe (véletlenül? akarattal? „freudi alapon”?) a hazard szó is belekeveredik, ami kizárólag az ólomládikóhoz tartozó feliratban található még („Who chooseth me must give and hazard all he hath” – „Engem választ, aki mindent kockára tesz’’):

I pray you tarry. Pause a day or two
Before you hazard, for in choosing wrong
I lose your company. (Ill, 2; 1–3)

Ne siess, kérlek: várj egy-két napot,
S azután próbálj szerencsét, mert ha felsülsz,
Elvesztem társaságod. ^[19]

S ha most már – Bassanio helyett is – kimondjuk az ólomládika feliratát, a velencei fiatalember választásával kapcsolatos kételyeink még csak fokozódnak. Hiszen az angol szöveg azt mondja: aki az ólom ládikát választja, annak mindenét, amije van, oda kell adnia és kockára kell tennie. De mije van Bassaniónak? Semmije. Ahogy ő maga is elismeri Portia előtt:

Ó asszonyom, a szavam elakad,
S csak a vérem szól hozzád ereimből

[…]

Mikor szerelmet vallottam neked,
Megmondtam, hogy egyetlen vagyonom
Ereimben folyik: nemes vagyok.
S igazat szóltam. Mégis, drága hölgy.
Rögtön meglátod, hogy e semmi is
Csak kérkedés volt. Elmondtam neked,
Hogy semmi vagyok, de nem mondtam el,
Hogy kevesebb vagyok a semminél…

Mit tett Bassanio kockára? Volt vesztenivalója? S van-e még?

vérkörök

Természetesen: Antonio szíve, mind metaforikus, mind pedig a szó legszószerintibb értelmében. De Bassanio nem beszélt erekről és a bennük keringő vérről hiába: Portia feladata lesz felismerni, hogy Antonio szívével akkor bánhat el a legkifizetődőbb módon, ha azt nem két egymást metsző szemantikai tengely mentén helyezi el, hanem olyan rendszerbe foglalja, ahol a jelentések lüktetve áramlanak körbe-körbe; Portia döbben rá – valószínűleg már ekkor, de a tárgyalási jelenetben bizonyosan –, hogy Antonio szíve nemcsak a (Shakespeare halála után tizenkét évvel, 1628-ban az angol Harvey által felfedezett) vérkörökhöz tartozik, hanem olyan rendszerhez is, amelyben a jelentések mögött egy társadalmi konvenció, egy, az emberek együttműködésén, együtt-cselekvésén alapuló, zömében íratlan konszenzus, azaz egy kontextus dönt a szemantikai értékről. S a gyűrű, amit Portia Bassaniónak ad, illetve amit nyomában Nerissa nyújt át Gratianónak, már az alakjával is ennek az emberek között körbejáró jelentésfelfogásnak válik az emblémájává. Nem közömbös az sem, hogy a gyűrű közvetlenül a gyanús körülmények között hozott, de felettébb sikeres döntés után kerül Bassanio birtokába: a választás után a ládikák mindörökre értéküket vesztették, egy új „szemantikai éra” van születőben, ahol a jelek a jelentésüket – társadalmi-közösségi kontextus révén – a használati értékük szerint nyerik el.

Aki a jelentéshez nem a ládika, hanem a gyűrű által sugallt szemlélet szerint közeledik, az a szemantikai rendszer végső alapjának nem az átváltozást, a teljes, testi-lelki kicserélődést tartja – ahogyan erre az arannyá és ezüstté is változni képes ólom alkímiája még némi reményt nyújtott –, hanem a mennyiségi vagy minőségi, de mindenképpen az egyenlőség talaján álló cserét; nem a kicserélődést, hanem a kicserélhetőséget, nem az el- és átváltozást, hanem az egyszerű – regisztrálható és konstatálható – változást mint tényt. E „társadalmi jelentés” meghatározó jegye, definitív tulajdonsága, hogy mozognia kell: hol itt van, hol ott, megkaptam, átadom, cserébe ezt és ezt kérhetem, ahogy a (velencei) piaci viszonyok éppen megengedik, sőt előírják. Ahogy a velencei Jago az Otellóban történetesen – és nem véletlenül – éppen a lopás természetrajzának felvázolása közben mondja:

Egy férfi és egy asszony tiszta híre –
Lelküknek belső kincse, jó uram;
Rongyot lop az, ki pénzt lop; holmi semmit,
Enyém – övé, s ezrek cselédje volt már.
De aki tiszta hírem lopja el.
Olyat rabol, mi őt nem gazdagítja
És koldusbotra juttat engemet. (III. 3)

A körben járó jelentések értéküket egyezkedések és kiegyezések, alkuk és megalkuvások mentén nyerik el, s e tárgyalások mindig egy tőlük közvetlenül elszakadó és egyre titokzatosabban és áttekinthetetlenebben függetlenedő és terjeszkedő érdekhálóra lesznek tekintettel. W. R. Elton, a Shakespeare korabeli közgondolkodás egyik kiváló kutatója így ír erről a folyamatról:

Shakespeare kora része volt annak az átmenetnek, ami a régebbi, „használati érték”-szemlélet felől a „piaci érték” szemlélete felé tartott; az előbbi az árat a tárgyak önmagában vett, belülről fakadó hasznából állapítja meg, az utóbbi esetben az ár aszerint emelkedik vagy süllyed, hogy az illető cikkből éppen sok van-e vagy kevés.^[20]

piacgazdálkodás

A ládikáról a gyűrűre áttevődő hangsúly éppen ennek az átmenetnek válhat emblémájává: a ládikáknak – pontosan a szintagmatikus és a paradigmatikus tengelyek révén – önmagukban és – szó szerint – önmagukból volt jelentésük; értékük előfeltétele volt, hogy felbontásuk pillanatáig érintetlenül („szűzies ártatlanságban”) őrződjenek meg, a feltörés és felmutatás pedig kimerítette, tehát egyben ki is oltotta szemantikai lehetőségeiket. Ezzel szemben maga a gyűrű és a mozgás, amit alakja is képvisel, mutatja, hogy minden közösség és közönség előtt zajlik: ahhoz, hogy valami újra szert tegyek, a régit meg kell fogni, és tovább kell adni; a publicitás, a „közszemlére tétel” és a „piacgazdálkodás” relativizálja a jelentést, és a (nyelvi) jelet a saussure-i értelemben véve teszi önkényessé:

A jelölőt a jelölttel egyesítő kötelék önkényes, vagy – mivel a jelen az egészet értjük, amely egy jelölőnek egy jelölttel való asszociációjából jön létre – még egyszerűbben azt mondhatjuk: a nyelvi jel önkényes.

A „nővér” – soeur – fogalmat tehát semmiféle belső kapcsolat nem köti össze az sz-ö-r hangsorral, amely jelölőjéül szolgál; éppolyan jól lehetne ábrázolni bármilyen másikkal is: bizonyítják ezt a nyelvek közötti különbségek és maga az a tény, hogy vannak különböző nyelvek: az „ökör” – boeuf – jelöltnek a határ egyik oldalán b-ö-f a jelölője, a másikon pedig o-k-s (Ochs).

[…]

Az önkényes szóval kapcsolatban […] kell tennünk egy megjegyzést. Nem szabad azt gondolni, hogy a jelölő a beszélő szabad választásától függ (mint alább látni fogjuk, az egyénnek nincs módja, hogy egy jelen, amely egy nyelvi csoporton belül egyszer kialakult, bármit is változtasson); mi csak azt mondjuk, hogy motiválatlan, vagyis a jelölthöz képest, amellyel a valóságban semmiféle természetes kapcsolata nincs, önkényes.^[21]

Ezt a relativitást és saussure-i értelemben vett önkényességet tematizálja Shylock is, amikor a tárgyalási jelenetben így érvel:

Azt kérdezed, miért választok inkább
Egy darab döghúst a háromezer
Dukál helyett? Megtagadom a választ.
De, mondjuk, így tetszik – elég e válasz?
Mondd, hogy házamban egy patkány zavar,
S szívesen adnék tízezer dukátot,
Hogy elpusztuljon! Elég ennyi válasz? (IV. 1.)

Shylock is tisztában van vele, hogy a jelentés függvénye lehet egy bizonyos értékrendnek, s akkor önkényes és – ezért – viszonylagos. De ha viszonylagos, akkor az érték három irányban mozdulhat el: csökkenhet, nőhet vagy stagnálhat, mint egy tőzsdei értékpapír. Vagy mint maga a (befektetett) pénz, az árucikkek legsemlegesebb, s ezért legváltozóbb és legkicserélhetőbb fajtája. A kölcsönre kiadott és így befektetett pénz szerepéről Shylocknak nagyon határozott elképzelései vannak; ez az alapja a közte és a másik kívülálló, Antonio között dúló „ősi ellentétnek” is. Az első felvonás harmadik jelenetében Shylock a „haszon”, sőt az – Antonio szerint – „uzsorának” minősíthető „kamat” jogossága mellett érvel: „Mert ha nem lopják, áldás a haszon”. Az ezüst és az arany talléroknak, dukátoknak éppúgy kell „foganniuk”, „elleniük”, és „szaporodniuk”, azaz a pénznek éppúgy meg kell fialnia, mint ahogy a „tarka / És pöttyös gödölyék” megszülettek Lábán nyájában, Jákobnak, a „jóeszű / Pásztornak” ügyes fogása révén. Az érték nem érték, ha nem hoz többet és még többet, ha nem sokasodik, szaporodik, tenyészik.

a legfontosabb különbség

Épp a gyors tenyészet, a termékenység, a foganás és a feltartóztathatatlan szaporulat költői képei, azaz a produkció és a folyamatos reprodukció körül kristályosodik ki a legfontosabb különbség, ami Shylock és Antonio között – sok hasonlóságuk ellenére – fennáll, ami különállásuk legfőbb alapja. Ahogy már sokan észrevették, Antonio az egyetlen a darabban, aki mellett hiába keresünk asszonyt vagy menyasszonyt – a mű elemzőinek jó része homoszexuálisnak gondolja.^[22] Könnyen lehet, hogy így van; de fontosabb talán, hogy ő, aki már azt is ellenezte, hogy a „meddő / Érc” (1; 3) megfialjon, úgy vall magáról a IV. felvonás tárgyalási jelenetében, mint a „nyáj” „Megfertőzött”, „Halálra szánt” „juha” (a tainted wether of the flock [IV. 1; 113], szó szerint: ‘kiherélt kos’^[23]), váratlanul – de talán nem meglepő módon – épp abból a „pasztorális” költői képanyagból merítve, amelyet Shylock használt, amikor Jákob Lábánon elkövetett csínyéről beszélt az uzsora jogosságának vitájában. A hangsúly a meddőségen, a reprodukció lehetetlenségén van, és ismét roppant elgondolkodtató, hogy a darabban csupán két szereplőnek van gyermeke: az egyik az öreg Gobbo, akit fia, az ifjabb Gobbo egy bohóctréfában léptet föl, a másik pedig Shylock, akit leánya, Jessica sokkal kegyetlenebből „tréfál meg” szökése és az apai ház kifosztása révén. Jessica – többek között, mint látni fogjuk – Shylock számára azt a harmadik utat képviseli, amit az érték – a stagnálás és a gyarapodás mellett – bejárhat: a csökkenés, azaz a veszteség útját.

Ameddig azonban a jelentéshez a gyűrű bűvkörén belül viszonyulunk, veszteség és nyereség talán nem is áll olyan távol egymástól, sem a pénz, sem a jelentések világában. Jacques Derrida „Fehér mitológia: metafora a filozófia nyelvében” című esszéjében éppen az usure francia szó többértelműségét használva állítja fel a metaforikus („költői”) és a fogalmi („filozófiai”) nyelv viszonyáról szóló tézisét.^[24] Az usure a franciában éppúgy jelenthet ‘uzsorá’-t, ‘túlságosan sok hasznot’, mint ‘elkopást’, ‘elhasználódást’. Ahogyan a metafora mindig „többet ígér”, „többet mond”, mint amennyit közvetlenül jelent, ahogyan általa használója több szemantikai „hasznot” hajthat, mint amennyit egy-egy szóval befektetett, ugyanúgy igaz rá az is, amit az usure másik jelentése sugall: a metaforák használat közben elhasználódhatnak, megkophatnak: így jönnek létre a jelentéstanban általában „halott metaforaként” számon tartott nyelvi képződmények.

A metaforáknak – mondja Derrida – ugyanaz a sorsuk, mint az aranypénzeknek: először ragyogóak és a rájuk nyomtatott számok, képmások, szimbólumok jól olvashatóak; lassan azonban fizikailag is veszítenek a súlyukból, az írás egyre jobban elhalványodik rajtuk – ezért is vonták ki lassan a forgalomból (éppen, tehetjük hozzá, először Shakespeare korában), és helyettesítették a bankárok aláírásával hitelesített papírpénzzel. A halott metaforákból jöhetnek azután létre a „fogalmak”, amelyeket a filozófusok – Derrida szerint – a metaforikus gyökérről elfelejtkezve, elvontan és önkényesen használnak, elsősorban a fenti, saussure-i értelemben, de sokszor a ’nekik éppen tetsző, szeszélyes, meggondolatlan’ értelemben is. Az egyre elvontabb és általánosabb jelentésű szavak szemantikai tartománya egyre gyarapszik, egyre több jelenségre vonatkozhatnak, ezért egyre csökken a szemantikai súlyuk, s egyre több, sokszor értelmetlen, tulajdonképpen nem is közvetlenül filozófiai, inkább szemantikai vita alapját képezhetik. A folyamat nélkül filozofálni lehetetlen, de – figyelmeztet Derrida – a fogalom metaforikus „magja” időnként „fellázad” a fogalom ellen: a magát mindig eleve metaforikusan megjelenítő metafora a nyelv „pénzverdéjének” eleven és leállíthatatlan „fújtatója”, „üllője” és „kalapácsa”, ami minden elvontan és általánosan kimunkált fogalmat lehetővé tesz, ,,forgalomba bocsát”, de a metafora két- és sokértelműsége, dinamizmusa ki is kezdi, fenyegetően fel is függeszti, és a beláthatatlan, veszedelmes szemantikai mélységek felett tartja a fogalmak megnyugtatónak hitt és általánosan elfogadott forgalmi értékét.

a jelentés szétáramlása

Hogy Shylock ismeri a relatív forgalmi értéket, nem meglepő – a foglalkozásával jár. Ő azonban az egyetlen a darabban, akinek megadatik, hogy a növekedést és a csökkenést, a sokasodást és a zsugorodást, a jelentés szétáramlását és megkopását – végső soron a fentet és a lentet, a mindent és a semmit egyszerre legyen kénytelen megtapasztalni. Géher István nagyszerű felfedezése, hogy Shakespeare éppen ebben a különös, saját kereteit szüntelenül megkérdőjelező komédiában találta meg először későbbi nagy-tragédiáinak alapképletét:

Mit láthatunk hát Shylockban? […] Magunkat: fantasztikus jelmezben; egy közönséges, meztelen embert. Jelleme groteszk, sorsa tragikus – vagy megfordítva, többször átfordíthatóan –, mert ellenfelében üldözi üldözött önmagát…

[…]

A szemünk láttára módszeresen tönkretesznek egy embert, kiforgatják vagyonából, a hitéből, mindenéből. Mondanám: emberi méltóságából – ha azt nem épp a megsemmisülésből nyerné vissza, hogy betakarja vele csupasz életét.^[25]

Shylock számára az emelkedés: süllyedés, a süllyedés: emelkedés; akkor lesz azzá, aki, amikor már semmije sincs, akkor kaphatja meg a mindent, amit Shakespeare később Hamletnek, Otellónak, Learnek, sőt a sorozatgyilkos Macbethnek is megadhat – az emberi méltóságot –, amikor már a halál is jobb sors neki. De mindezt Shylock a groteszk vígjáték gyűrűvel fémjelezhető szemantikai stratégiája szerint éli át, ami a jelentéseket használható, cserélhető, hol önnön következményeik, implikációik mentén tovább működtethető és gyarapítható, hol hirtelen értéküket vesztő és meddő egységeknek tekinti. A jelentés eme játékát pedig a IV. felvonás tárgyalási jelenetében már az önmagát Baltazárnak álcázó Portia testesíti meg Shylock számára.

Igen, Portia a gyűrűhöz kapcsolódó jelentésfelfogás mentén csalja lépre Shylockot. Láttuk, hogy Belmont úrnője miképpen visszhangosította a Bassanio választását körülvevő szemantikai teret olyan pragmatikai, kontextuális eszközökkel, mint egy pár soros ének; mi több, amikor az ötödik felvonásban – immáron megint Belmont úrnőjeként – visszatér palotájába, így kiált fel, ismét zenefoszlányokat hallva: „Látom, mindenhez kellő környezet kell” („Nothing is good, I see, without respect [V, 1; 98], szó szerint: „Semmi sem jó (semmi sem működik) anélkül, hogy ne vennénk figyelembe a megfelelő kontextust”^[26]). A kontextust, egy szót a szó implikációi révén körülölelő pragmatikai teret, a szóból bizonyos értelmezések mellett következő, abból kiindázó, „megszülető” és „elszaporodó” jelentéseket használja fel Portia akkor is, amikor Shylock Antonióval kötött „záloglevelének” szavait veszi szigorú vizsgálat alá:

PORTIA: …a zsidónak joga van
Egy font húsra, melyet kivág a kalmár
Szive tájáról.

[…]

SHYLOCK: Igen, a mellét:
Így szól az írás, ugye, bölcs biró?
„A szíve táján” – épp e szavakkal.

PORTIA: Úgy van, igaz.

[…]

Egy font e kalmár húsából tiéd;
A bíróság s a törvény megitéli.

SHYLOCK: Ó, igaz bíró!

PORTIA: E húst a melléből kell majd kivágnod:
Megengedi a bíróság s a törvény.

SHYLOCK: Készülj! Bölcs bíró! Ez aztán ítélet!

PORTIA: Várj még egy kicsit, csak egyre kell ügyelned.
E törvény egyetlen csöpp vért sem ad neked.
„Egy font hús” – éppen ezek a szavak.
Vedd zálogodat, egy font húsodat,
De ha, míg vágod, csak egy csöpp keresztény
Vért ontasz, minden birtokod, javad
Elkoboztatik velencei törvény
Szerint s Velence államára száll.

[…]

SHYLOCK: Ez a törvény?

Persze, hogy ez a törvény, egy másik ember-alkotta törvény, amely kimondja, hogy aki keresztény vért ont, mindene elkoboztatik. De homályban marad, vajon rendelkezik-e a törvény például a zsidó-vér dolgában is, vagy csak a keresztényekét oltalmazza ilyen féltő gonddal, és főleg: vajon akkor is kioltja-e a második, idecitált paragrafus a húsra (vagy más egyébre) vonatkozó törvényt, ha valakinek olyan – történetesen jegyző előtt kötött – egyezsége van, mint amilyent Shylock írt alá Antonióval („A jegyzőnél találkozunk / Rendeld meg ezt a játékos kötést” [I, 3], Hiszen Portia okfejtése annak a helyzetnek, esetnek, ténynek a közvetlen pragmatikai következményén alapul, hogy valaki a másik húsába vág egy késsel. „Ha megszúrtok, nem vérzünk-e? ha csiklandoztok, nem nevetünk-e? ha megmérgeztek, nem halunk-e meg?” – kérdezte Shylock még a darab elején a nagymonológban, s a tárgyalási jelenet kezdetén a „közvetlen, pragmatikai implikációk” listáját még tovább bővítette:

Van, ki a malacpecsenyét utálja
Más megőrül, ha meglát egy cicát,
S van, ki ha duda szól, vizeletét
Nem tudja tartani, mert csak az ösztön,
A szenvedély ura, az dönti el.
Ki mit szeret, utál. Hát itt a válasz:
Aminthogy nincs határozott oka,
A disznósültet mért nem bírja az,
Ez meg az ártatlan macskát miért nem,
Az pedig szőrdudát, s mind kénytelen
Engedni szégyenének s másokat
Sérteni ő, a sértett – így magam sem
Tudom s nem is akarom indokolni,
Csak megrögzött undorral s gyűlölettel
Melyért Antoniót így üldözöm
Jogommal. No, elég nektek e válasz?

Különösen a vizelet példája állítható párhuzamba a vér, a csiklandozás és a méreg eseteivel: bizonyos eseményeknek feltartóztathatatlan, sőt visszatarthatatlan, ösztönös, „zsigeri” következményei lesznek, aminek nem mi vagyunk az urai: ők uralkodnak rajtunk. Ez – sejteti ismét Shylock példázata – közös emberi mivoltunk záloga; hogy éppen mi parancsol kivédhetetlenül ránk, az függhet az egyéntől, illetőleg az egyéniségtől, de az ellenállhatatlanság jegye már minden ilyen ingerben benne rejlik: a kénytelenségben mindannyian egyek vagyunk, ez a Másikkal való azonosulási képességünk előfeltétele, s ezért minden érzelmünk – szeretetünk és gyűlölségünk – alapja is. Ha élő húsba vágunk, kicsordul a vér – persze akkor, és csak akkor, ha a másik valóban élőlény, és nem ügyesen megszerkesztett masina.

amit nem mondunk ki

Amikor Portia elválasztja a húst a vértől, amikor a kivédhetetlen vért külsődlegessé, járulékossá teszi a húshoz képest, nem csupán mindenfajta törvényhozás lehetőségét ássa alá, hanem magának az emberi beszédnek, mindenfajta emberi kommunikációnak a lehetőségét is. Hiszen ki tudná – előre, már a megfogalmazás előtt – számba venni és, ha kell, kivédeni mindazt, ami egy mondatból következik, amit egy kijelentés, egy állítás, egy kérdés, egy felkiáltás, egy óhaj, egy tagadás implikálhat, akár a Törvények Könyvében, akár a mindennapos üzenetváltások közben? Elsősorban ma a pragmatika „atyjaiként” számon tartott J. L. Austin, H. Paul Grice és John Searle^[27] nevéhez kötődik a 60-as években tett felfedezés, hogy tulajdonképpen többet vagyunk képesek kifejezni azzal, amit nem mondunk ki, amit nem öntünk szavakba, mint azzal, ami közvetlenül megformálásra kerül, ami ténylegesen elhagyja a szánkat. Searle a Kifejezés és jelentés [Expression and Meaning] című könyvében egyenesen a mellett érvel, hogy még szó szerinti jelentéseink is csupán a nyelvi teret körülölelő, a világ általános „működéséről” alkotott elképzeléseink, elvárásaink, tapasztalataink hátterében nyernek értelmet.

Searle gondolatmenete alapján – és részben az ő példájának felhasználásával^[28] – a következő esettel lehetne a tézist szemléltetni. Tegyük fel, hogy bemegyek egy McDonald’s étterembe és azt mondom az eladónak: „Kérek egy hamburgert, jól átsütött hússal, salátával, de mustárból keveset tegyen bele és csak csínján azzal a ketchuppal is.” De mi történik akkor, ha megkapom ugyan a fent leírt hamburgert, csakhogy olyan erős acél(ólom?)ládikában nyújtják át, hogy még vésővel, fúróval és kalapáccsal sem tudom kinyitni? Nevethetek, bosszankodhatok, panaszt tehetek az üzletvezetőnél, és ugye különös lenne, ha az eladó ártatlan mosollyal így védekezne: „De uram, maga csak átsütésről, salátáról, mustárról, ketchupről beszélt, azt nem mondta, hogy ne tegyem acél ládikába.” Ha jó hangulatban vagyok, erre legfeljebb azt válaszolhatom, hogy azt sem kötöttem ki, ne legyen akkora, hogy kocsin kelljen betolni és ne üsse ki a vendéglő oldalát. Mint ahogy még nagyon sok mindent nem kötöttem ki, mert azt hittem, mindketten tudjuk, általában milyen dobozban árulják a hamburgert, tudjuk, milyen a szokásos mérete, és így tovább. Az effajta elvárásokra való rácáfolás, a háttér-tapasztalatok „megcsúfolása” éppen a burleszk humor alapja, és mintha Portia is ehhez kapna kedvet. „Tessék kivágni egy font húst, de csak csínján azzal a vérrel” – komédiában nem is rossz.

A burleszk, s a vele oly gyakran együtt járó abszurd persze nem áll távol Shylocktól – végül is ő találta ki az egészet:

Gyerünk egy jegyzőhöz és írj alá
Kezességet s tréfából írd be azt is,
Hogy ha nem fizetnél ekkor meg ekkor,
Itt meg itt, ennyit meg ennyit, ahogy
Megegyeztünk, bánatpénz az legyen,
Hogy kivághatok egy fontot belőled,
Szép húsodból, testednek ama részén,
Ahol nekem majd épp kedvem telik. (I, 3)

A közte és Antonio között létrejött „kötés” (I, 3), az a bizonyos „zálog”, amit később Shylock olyan eszelősen ismételget („A zálogom kell, szót se ellene: / Esküdtem, hogy a zálogot behajtom. / Kutyának mondtál, s még okod se volt rá. / Kutya vagyok? Hát félj a fogaimtól.” [III, 3]) ha eleinte talán „tréfa” is, hallatlan kívánság, megdöbbentő és abszurd viccelődés – „kötődés”. De nem elég, hogy valaki akarja: az is kell, aki aláírja. És ha már az abszurdnál tartunk: mi abszurdabb? Rendes, szabályos alkut kötni a jegyző előtt, vagy esküdözni, mint Bassanio, mikor Portia az ujjára húzza a gyűrűjét, hogy

De ha e gyűrű válik
Ujjamtól, én is válok életemtől,
S mondjátok hogy meghalt Bassanio (III, 2)

és utána odaadni, Antonio kérésére, az idegen ügyvédnek, s ráadásul pimaszul visszatérni Belmontba, mintha mi sem történt volna?

A shylocki abszurd már valóban a „kötés”-t, a „zálog”-ot, a jelentéshez való viszonyulások harmadik lehetséges módjának metaforáját veszi körül. S nem véletlen, hogy épp a gyűrű – még ennél is abszurdabb – elajándékozása jelenti a Shylock szerinti jelentésfelfogás teljes tagadását: Bassanio, és az őt mindenben utánzó Gratiano pontosan a gyűrű zálogjellegét veszi semmibe.

szemantikai stratégiák

Ugyanakkor megint – talán paradox, de egyáltalán nem meglepő módon — egy gyűrű az, amin a szemantikai stratégiák második, gyűrű-szabta iránya már korábban átfordult a harmadik, a zálog kijelölte irányba. S mindez Jessicával, a gyermekkel, a leszármazottal, az ember legféltettebb, legdrágább „folytatásával”, „következményével”, „sokasodásával”, végső soron a fentebb említett „szaporodással”, „termékenységgel”, illetve az ezektől való hirtelen és erőszakos megfosztottsággal áll kapcsolatban. Jessica szökésével eléri, hogy Shylock egyszerre valami önmagában tekintett, pénzzel megmérhetetlen kincs felé, valami abszolút érték irányában kezdjen tapogatózni. Hiszen a leány — legalábbis Tubal szerint — egy majomért odaadta édesanyja, Lea gyűrűjét^[29], a gyűrű zálogjellegét ezzel éppen úgy megtagadva (és „csere”-értékét, a gyűrű gyűrű jellegét éppúgy megerősítve), ahogyan Bassanio és Gratiano. Jessica a hűséget jelképező gyűrű elkótyavetyélésével nemcsak szüzességét, hanem származását és leszármazottait is idegen kezekbe adta – Shylock tombol, üvölt a fájdalomtól, de éppen ekkor dönt a zálog közvetlen tartalmáról is: ekkor fogadja meg, hogy Antonio szíve lesz az a „szép hús”, amelyben Antonio testéből a legnagyobb „kedve telik” (vö. I, 3):

Menj, Tubal, szerezz nekem egy végrehajtót, kösd le őt két héttel előre. A szívét akarom, ha nem fizet, mert ha kipusztul Velencéből, olyan üzletet kötök, amilyen nekem tetszik. Menj, menj Tubal, és találkozunk a zsinagógában. Menj, jó Tubal; a templomban, Tubal.

Mert a jelentések, az értékek világában Shylock szerint van valami végső és megfellebbezhetetlen: ez a zálog, amire az oltár előtt kell esküt tenni, és éppen a szívvel kapcsolatos. A zálog-diktálta szemantikai stratégia nem egy tárgyat keres, amiből kiemelheti a jelentést, de nem is egy egész várost, amelynek lakóival adhatja-veheti, hanem először is a Másikat, egy hús-vér embert, aki hajlandó az együttműködésre. És – mint erről már szó volt – nem véletlen, hogy Shylock, az idegen, az örök kívülálló, Antoniót választja ki: a királyi kalmár kiváló és kiválik a többiek közül, egyedül van és más, mint a többiek, pénzével pedig – amíg van neki – ő is valami pénzre átválthatatlant akar megvásárolni: a többiek elismerését és szeretetét. És ő az egyetlen, akit Shylock valódi érzelmi lázba tud hozni: nem cinikusan gúnyolódik vagy közömbösen a vállát vonogatja, hanem meggyőződésesen gyűlöl („Hitetlennek és vérebnek neveztél / És leköpted zsidó kaftánomat” [I, 3]). Ő az egyetlen, aki Shylockon kívül a zálogot halálosan komolyan veszi és hajlandó feltenni rá az életét.

szenvedélyes és vérszomjas

Mert a jelentéshez való zálog-viszony másik legfontosabb ismérve, hogy csak a szívét lehet neki felkínálni, teljesen – ízig-vérig – és tökéletesen; kevesebbel nem éri be. A jelentés zálog szerinti felfogása nem ismer semmiféle vagylagosságot és nem osztozik senkivel és semmivel: a kerek egészre tart igényt. Soha nem mérettetik meg egy arány, méret vagy lépték szerint, mert ő maga az arány, a méret, a lépték és a mérce – a mérleg, amiben minden megmérettetik és könnyűnek találtatik. Abszolút, mint a ládikák „megoldása”, de nem kíván elmés hermeneutikai okfejtéseket, mert nem kívülről halad befelé, vagy belülről kifelé, hanem kimetszi a szívet, hogy önmagát – az egyetlen jelentést – bevésse. Az egyetlen kör, amire szüksége van, a vérkör, mert ott akar lenni, ahol az élet ered és ahonnan tovább eredezik, tovább áramlik; arra tart feltétel nélküli igényt, ahol az ember feltétlenül és a legeredetibben önmaga. Egy akar lenni azzal, akié, mert egyetlenként akarja, aki az övé: kizárólag bezáródni hajlandó. Ennélfogva heves, vad, szenvedélyes és vérszomjas: kést ránt, hogy a jelentést a húsba írja, körbe-körül metélje, a „férfi test bőrének elejébe” (Genezis 17:11), a szívbe. A zálog: kötés, szövetség örökre: „és örökkévaló szövetségül lesz az én szövetségem a ti testeteken” (Genezis 17:13). A „férfi test” helyett Jeremiás könyve már a ,,szív”-ről beszél (ahogyan A velencei kalmár magyarázói^[30] között sokan Antonio szívét „szeméremtesté”-nek eufemizált változataként tartják számon):

Hanem ez lesz a szövetség, amelyet e napok után az Izrael házával kötök, azt mondja az Úr: Törvényemet az ő belsejükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be, és Istenükké leszek, ők pedig népemmé lesznek. (Jeremiás 31:33)

Shylock kését értelmezhetjük úgy, mint ami meg akarja nyitni Antoniót (a jelentés ládika szerinti értelmezése), hogy a kalmár szívét keresztény szívre cserélje ki (a jelentés gyűrű-sugallta felfogása). Vagy egy olyan szívre, amelyik nem csupán gyűlölni, hanem szeretni is képes, mert az övében Jessica szökése óta már csak keserűség lakik. Vagy a kés körül akarja metélni Antoniót, mert eleget szenvedett (és még fog szenvedni) ahhoz, hogy ő is zsidó legyen. De bármelyik értelmezést választjuk is, a hangsúly ember és ember közötti rokonságon és idegenségen, a másikkal való azonosságon és különbségen, az azonosulási képesség mértékén van – azon, amit Shylock „Zsidó vagyok” kezdetű monológja olyan „ólom-súlyú” drámaisággal tárt elénk. Aki a szövetségben, a kötésben, a zálogban van, nem lehet más, mint egy vele: nem állhat neki ellent, ahogy kénytelen vérezni, ha megvágják, muszáj nevetnie, ha megcsiklandozzák, meg kell halnia, ha megmérgezik.

S van, ki ha duda szól, vizeletét
Nem tudja tartani, mert csak az ösztön,
A szenvedély ura, az dönti el,
Ki mit szeret, utál.

A zálog felől a jelentés akkor válik jelentéssé, ha ellenállhatatlan. Ha nem a jelentés az enyém, hanem én vagyok a jelentésé. És Shylock szerint a Másikkal való azonosulásom előfeltétele – záloga – a jelentés fizikai-testi-zsigeri visszafojthatatlansága, leküzdhetetlensége, ellenállhatatlansága. Aki kötni akar – szövetséget, szerződést –, az először maga legyen kötve. És akkor van kötve, ha ő, maga, önmaga jelent valamit. De csak akkor jelent valamit, ha már ő ki van jelentve. Shylock állta a szavát: „hozzá is tett ahhoz”, amit tanult, mert számára a jelentés záloga nem a ládika vagy a gyűrű, hanem a zálog maga.

1. A darab szövegét Vas István fordításában idézem az alábbi kiadás alapján: William Shakespeare összes drámái, IV. kötet. Színművek. Budapest: Európa, 1988, s többi, ebben az írásban szereplő darabra is ezen kiadás szerint hivatkozom. Az angol eredetit, s annak felvonás-, szín- és sor-számait a Norton Shakespeare szerint vettem figyelembe: The Norton Shakespeare. Ed. Stephen Greenblatt, et. at, New York and London: W. W. Norton and Company, 1997. Ahol másképp nem jelzem, a fordítás az enyém. ↑

2. Stanley Cavell: The Claim of Reason: Wittgenstein, Skepticism, Morality and Tragedy, Oxford: Oxford University Press, 1979, p. 478 és Sarah Kofman: „Conversions: The Merchant of Venice under the Sign of Saturn” (Transl. by Shaun Whiteside, in: Literary Theory Today, Peter Colier and Helga Geyer-Ryan eds., London: Polity Press, 1992, pp. 152–166), p. 160. ↑

3. A mediális-aktív igei jelentések összefüggéseire nézve (pl. a hordó ereszt – (valaki) bort ereszt a hordóból a kancsóba) és a „tautologikus” alany és az instrumentális összefüggéseire nézve (az anya táplálja gyermekét táplálékkal – a táplálék táplál; az orvos gyógyszerrel gyógyítja a beteget – a gyógyszer gyógyít) 1. Ladányi Mária: „A hagy, enged, ereszt, bocsát igecsoport elemzése”, in: Jelentéselemzések A „Nyelvi mozgásformák dialektikája” kutatócsoport munkái 4., szerk. Zsilka János, ELTE, Budapest, 1985, pp. 35–174) és Horváth Katalin: Transzformációs csoportok a magyarban. Nyelvtudományi értekezések, 115. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1983, pp. 58–60). ↑

4. Vö. „Amikor azt mondják ’Nevet adott annak, amit érzett’, akkor elfelejtik, hogy a nyelvben már sok mindennek készen kell állnia ahhoz [schon viel in dér Sprache vorbereitet sein muß,], hogy a puszta megnevezésnek értelme legyen” (Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások. Ford.: Neumer Katalin, Budapest, Atlantisz, 1992, 257. paragrafus). A német szöveget az alábbi kiadás alapján idézem: Ludwig Wittgenstein: Philosophische Untersuchungen in: Werkausgabe, Band I. Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1984. ↑

5. Magyarul közvetlenül visszaadhatatlan: „ugyanaz a gyógyszer gyógyítja” – mondja, igen találóan, Vas István fordítása. ↑

6. Szó szerint: „egy kedves barátom lekötelezettje lettem, / s őt halálos ellenségéhez kötöttem, / hogy anyagi javaimat (lehetőségeimet) tápláljam”. ↑

7. Nemcsak a means ismételt felbukkanása érdekes itt, hanem az is, hogy Shylock szavai voltakképpen Mózes III. könyvének 25. részéből a 35. vers parafrázisa: „Ha a te atyádfia elszegényedik, és keze erőtlenné lesz melletted, segítsd meg őt, akár jövevény, akár zsellér, hogy megélhessen melletted.” ↑

8. Vö. Richard E. Palmer definíciójával: „valami idegen, ismeretlen, valami időben, térben és tapasztalatban távoli válik ismerőssé, jelenszerűvé és felfoghatóvá; valami valahogyan az ’érthetőség állapotára hozza’, ’értelmezi’ azt, ami kimondást, magyarázatot vagy fordítást igényel” (Richard E. Palmer: ,,’Herme-neuein-herméneia’ – ókori szavak használatának mai jelentősége”, ford.: Kállay Géza. in: A hermeneutika elmélete. Első rész. Ikonológia és Műértelmezés 3., vál. és szerk.: Fabiny Tibor, Szeged: JATE, 1987, p. 73. ↑

9. Vö. „A filozófus mintegy választ vár a tárgytól, talán valamiféle sugárzást” (Stanley Cavell: „A tudás megtagadása Shakespeare hat darabjában. Bevezetés”, ford.: Komáromy Zsolt, in: Helikon, Irodalomtudományi Szemle, „Textológia vagy textológiák?”, szerk.: Varga László, 1998/4, p. 468.) ↑

10. Platón: Állam. Hetedik könyv, 517 bc, ford.: Szabó Miklós, Platón összes művei, Második kötet, Budapest: Európa Könyvkiadó, p. 461. ↑

11. Kofman, i. m., p. 151. ↑

12. Kofman, i. m., p. 152. ↑

13. Sigmund Freud, „The Theme of the Three Caskets”, in: The Freud Reader, ed. by Peter Gay, New York and London: W. W. Norton and Company, 1989, pp. 514–522. (Eredetileg Imago, 1913). ↑

14. Freud, i. m., p. 514. ↑

15. Paul Ricouer, Hermeneutics and the Human Sciences. Ed. and trans. by John B. Thompson, Cambridge: Cambridge University Press, 1981, p. 268. ↑

16. Vö. John Russel Brown, ed., The Merchant of Venice. The Arden edition, London and New York: Routledge, (1959), 1995, p. 79. ↑

17. Vö. Brown, ed., i. m., p. 80. ↑

18. Mivel Vas István fordítása nincs tekintettel arra, hogy Shakespeare szövegében a sorok végei a lead szóra rímelnek, itt én álltam elő olyan változattal, ahol a sorok az ólom szóval csengenek össze. Vas István fordítása itt így hangzik:

    „Mondd meg, honnan jő a vágy?

    S mit hall, a szív, az ész szavát?

    Hogy születik s nő tovább?

    Felelj, felelj.” ↑

19. Ha a magyar fordításban vissza akarnánk adni a hazard eme különös „megelőlegzését”, valami ilyesmit mondhatnánk:

    Ne siess, kérlek: várj egy-két napot,

    S csak azután kockáztass mindent. Mert ha felsülsz… ↑

20. W. R. Elton: „Shakespeare and the Thought of the Age”, in: Kenneth Muir-S. Schoenbaum (eds.): A New Companion to Shakespeare Studies. Cambridge: Cambridge University Press, 1971, p. 28. ↑

21. Ferdinand de Saussure: Bevezetés az általános nyelvészetbe. Ford.: B. Lőrinczy Éva, Budapest: MTA Nyelvtudományi Intézet–Corvina, 1997, p. 93. ↑

22. Pl. Kofman, i. m., p. 154, Géher István: Shakespeare-olvasókönyv. Tükörképünk 37 darabban. Második, javított kiadás, Budapest: Cserépfalvi Könyvkiadó, 1993, p. 288. ↑

23. Vö. a Norton Shakespeare glosszájával: „castrated ram” (p. 1130). ↑

24. Vö. Jacques Derrida: „White Mythology: Metaphor in the Text of Philosophy”. In: Margins of Philosophy, Trans, by Alan Bass. Chicago: The University of Chicago Press and Brighton, Sussex: The Harvester Press, Ltd., 1982. pp. 209–271. ↑

25. Géher István, i. m., p. 294 és p. 296. ↑

26. Vö. a Norton Shakespeare-nek a respect szóra vonatkozó glosszájával: ‘reference to context’, p. 1140. ↑

27. Vö. pl. J. L. Austin: How To Do Things With Words? Oxford: Oxford University Press, 1962, H. P. Grice: Ways of Meaning. Collected Essays. Cambridge: Cambridge University Press, 1991, John Searle: Speech Acts. Cambridge: Cambridge University Press, 1969, John Searle: Expression and Meaning. Cambridge: Cambridge University Press, 1976. ↑

28. Vö. Searle, Expression and Meaning, p. 126. ↑

29. Vö. TUBAL: Egyikük [Antonio egyik hitelezője Genovában] egy gyűrűt mutatott nekem: a lányodtól kapta egy majomért. SHYLOCK: Hogy a fene őt…! Te kínzol, Tubal: ez volt a türkizem, Leától kaptam vőlegény koromban: egy egész őserdőnyi majomért sem adtam volna oda.” (III. 1). ↑

30. Például Peter Holand professzor, aki 1998 novemberében a Magyar Shakespeare Bizottság ülésén beszélt a darabról. ↑

kép | Jean-Paul Riopelle művei, wikiart.org