SZÉCSI MARGIT VERSÉRŐL

Tánc

Teliholdból süt a végzet,
csillag markol vérkörökbe,
halálforgás minden óra,
jőjj szeretni mindörökre.

Zöld szoknyám a fiatal nyár,
csókra vágyom, nem kalácsra,
jeges bárcák hadi-útján
vagyok izzó Máriácska.

Rézveretű a derekam,
vörösréz-kupa a mellem,
meghasonlás éjszakáin
tedd hogy szívünk összecsengjen.

A gyehennás vágy-lovakat
üdvözítő útra oldom,
a gyehennás vágy-lovakat
hajtom a viharos mennybolton!

Teliholdból süt a végzet,
csillag markol vérkörökbe,
halálforgás minden óra,
jőjj szeretni mindörökre.

Mintha (válaszul az előző versre^[1]) Szécsi Margit perdülő szövege táncba hívná Nagy Lászlóét: a sorok közt sok az összecsengés. A feleség táncoltatja a férjet: megmutatja neki, hogy az együtt megélt ritmusban nem feltétlenül válik külön „jó” és „rossz”, „kint” és „bent”, „lent” és „fent”. A tánc forgatagában a tájékozódás, az irányok pontos bemérése lehetetlen – az ellentétek közelednek egymáshoz, eggyé lesznek. A kozmikus erőt viszont a bőrön, sőt, a bőr alatt is lehet érezni, ha csillag markol vérkörökbe. Ég és föld, üdvözülés és elkárhozás, meghasonlás és összecsengés szakadatlan járhatják a teliholdnál. Az izzó Máriácska egyszerre szűzlány és szajha: a jeges bárcák világát éppúgy ismeri, mint a fiatal nyárét. A világegyetemet (amiben otthon van) magára tudja ölteni, mint a zöld szoknyát, hogy aztán ugyanilyen természetességgel le is vetkőzzön. A gyehennás vágy-lovak így megtalálhatják az üdvözítő utat anélkül, hogy szelídülniük kellene. Nem veszélyes ez? A halálforgás, a „danse macabre” fenyegetésével szemben nem kell áldozat vagy kompromisszum, szó sincs amputált szárnyakról: ennek a versnek a röptét az garantálja, hogy a táncoló képes szeretni mindörökre.

A TESTET ÖLT című antológiából

1. Nagy László: Tálal a lélek az antológia előző oldalán jelent meg, jegyzettel ↑