SZABÓ LŐRINC VERSÉRŐL
2013 szeptember
TESTÜNK TITKAIBÓL
Amivé ingovány anyagokból az élet
gyurta, barátaim, be kár,
hogy olyan tisztátalan és csupasz, mint a férgek,
testünk, e rózsaszínü sár.
Bizony megundorít nemcsak egy pillanatra,
bármilyen szép és komplikált,
hisz a lét szennyeit szemérmetlen mutatja
s még szennyesebben a halált.
Kagylót és bogarat páncél véd; csöndben épűl
a kristály s anyagok örök cseréje nélkűl
érik fénnyé a föld alatt.
De születik-e majd, barátaim, a testünk
mocskos titkaiból, születhet-e mibennünk
egyetlen tiszta gondolat?
A cím két szava szerelmes verset sejtet: a szövegben azonban közéjük kerül a mocskos jelző. Már az első versszak rózsaszínű sárként jeleníti meg és a férgekhez hasonlítja az emberi testet. A kétszeri megszólítás: barátaim, mintha prédikációt, halotti beszédet idézne, és azt siratná, milyen undorító a bomlásra ítélt emberanyag. Úgy tűnik, a versben nincs valódi titok: a szavak kiteregetik a szennyest. A kérdés a tiszta, testetlen gondolatra vonatkozik: lehetséges-e, hogy mint valami ásványi kincset, magunk után hagyjunk időtálló szellemi értékeket? Persze az ige – születhet – megint csak a szerves létre, a testre utal – és aki valaha szült vagy tanúja volt szülésnek, tudja, talán ebben van a legnagyobb titok: az új élet, noha mocskosan jön a világra, sohasem tisztátalan. A retorikai fordulatok azt sugallják: a vers még nincs lezárva, bibliai értelemben is egy igére vár, mert nem tudunk különbséget tenni „a szent és a közönséges között, a tiszta és a tisztátalan között” (3Móz.10:10). Vajon a művészet elég erős-e ahhoz, hogy ezt a sok romlandóságot romolhatatlanságba öltöztesse?