RUTIN ÉS KOCKÁZAT

Teljesen egyetértek Heinrich Böll-lel^[1] abban, hogy a művészet nem válhat gépies mesterséggé – életadó és életőrző szerepét veszítené el, ha ez megtörténne. Úgy érzem, az esztétikai élmény egyik legfontosabb eleme, alkotó és befogadó számára egyaránt, éppen a meglepetés: az a pillanat, ami hirtelen kizökkenti az embert a megszokott világból. Gépiesen nem lehet meglepődni.
ihlet és intuíció
A „rutin” szó azonban nemcsak pejoratív értelemben használatos, hiszen gyakorlatot, jártasságot is jelent. A „route” (’út’) francia szóból ered; a „járt út”-ból következik a „bejáratott módszer” jelentés, és ennek a begyakorlottságnak egyik – negatív – felhangja a kiüresedés, a lélektelenség vagy gépiesség. A „rutinos” művész azonban az, akinek a kisujjában van a mesterség, aki könnyedén, elegánsan, szinte észrevétlenül tud az eszközeivel bánni – és ennek a képességnek is megvan a jelentősége az alkotó-befogadó folyamatban. Edgar Allan Poe például A műalkotás filozófiája című elméleti esszéjében pontról pontra, részletesen kifejti, hogyan írta meg „A holló” című versét. Mindig az egyedi összhatást tartotta szem előtt, és ennek érdekében előre kiszámított hatáselemekből (mint pl. a melankolikus tónus vagy a szabályosan ismétlődő lágy és mély hangokból álló refrén) szerkesztette meg a szöveget. Ez a nagyfokú tudatosság persze túlzás: ismeretes, hogy Poe az irónia egyik leghíresebb képviselője a világirodalomban, és sose lehet tudni, mennyire gondolta komolyan mindazt, amit leírt. Az ihlet és intuíció tagadása ugyanebben az esszében már olyan mértékű, hogy az olvasó úgy érezheti, a szöveg voltaképpen paródia. Vagy annyira rutinos művész volt Poe, hogy ezt is tudta, és az eredeti célja éppen az volt, hogy a mondottak ellenkezőjét vegyük fontolóra? Annyi mindenesetre bizonyos, hogy mestere volt a szónak, akárcsak Heinrich Böll, és a technikai fogások nem gyengítették, hanem árnyalták, gazdagabbá tették a szövegét. Heinrich Böllről szóló tanulmányában Bernáth Árpád kiemeli az „ismétlés esztétikájá”-t, a tudatosan ismétlődő motívumok és gesztusok szerepét az életműben, valamint azt a különleges időkezelési módszert, amely az elbeszélt időt mindig közel hozza az elbeszélő időhöz, vagyis egy állandó „jelen”-t képes kifejezni. Ezek az eszközök rutinos íróra vallanak, de éppen ezek segítségével döbbenhet rá a (többé-kevésbé rutinos) olvasó arra, ami a műben a meglepetés: a jelen-lét a mindenkori pillanatban. A jelen-lét pedig életadó és életőrző, tehát a rutin mint keret nem feltétlenül áll ellentétben a művészet elemi és eleven erejével.

Ez az elemi erő nem olyasmi, amire bármilyen körülmények között biztosan lehet számítani, akár írunk, akár olvasunk. Maga a tartalmas pillanat mindig ajándék, független minden kalkulációtól. A Böll-idézetet Az írás kockázata című műben találjuk – ez a kockázat talán éppen abban rejlik, hogy minden erőfeszítés mellett és ellenére vajon megadatik-e írónak, olvasónak a jelen-lét pillanata. A kockázattól Böll szerint a valódi művész nem „riadozhat” – ezzel a meglátásával is teljesen egyetértek.
Magát a „kockázat” szót viszont szeretném még közelebbről megvizsgálni. Hiszen ez a szó sem ad megnyugtató választ a művészet örök kérdéseire; az állítás fordítva már nem igaz: aki kockázatot vállal, még nem feltétlenül művész. A kockázatos tettek kimenetele kétséges: el lehet-e fogadni a kétséget anélkül, hogy kétségbe esnénk? Ha az ember kockáztat valamit, kiszolgáltatja magát olyan körülményeknek és erőknek, amelyek rajta kívül állnak. Akárhogy fordulhat a kocka: a kockázat magában hordja a veszélyt, a kudarc esélyét.

És milyen kockákról lehet beszélni? Dobókockáról, ami végérvényesen eldönthet egy helyzetet, akár csak egy szerencsejátékról, akár a Rubicon átlépéséről van szó, mint Julius Caesar híres mondatában: „Alea iacta est”. De gondolhatunk filmkockákra is, amelyek képesek rögzíteni a pillanatot, és nem ismernek más idősíkot, mint a jelent. Vagy eszünkbe juthat az építőkocka is, amiből apránként fel lehet valamit építeni… De mi a tét, mi fordulhat a kockán?
saját bőrünket
Az írás és az olvasás esetében talán az, hogy sikerül-e életre kelteni a szavakat, vagy elkerül bennünket az esztétikai élmény. Ennek a tétnek a jelentőségét csak akkor lehet felmérni, ha (Böllt – és Poe-t – követve) akár íróként, akár olvasóként minden esetben a saját bőrünket visszük a vásárra. Ha nem tudjuk előre, milyen meglepetés fog érni, mi lesz az, ami megszokott életünkből kizökkent bennünket. A meglepetés nem minden esetben kellemes, sőt, sokkoló is lehet. De a szakmai rutin (ami rossz esetben immunitást, érzéketlenséget eredményezhet), jó esetben segíthet ennek felismerésében, feldolgozásában. Vagyis a ’jó szavak’: „rutin” és „kockázat” – ha sikerült őket életre keltenem – az én olvasatomban nem kizárják, hanem kiegészítik egymást.

1. Az írás egy Heinrich Böll-idézethez kapcsolódik. Az idézet: „…a művészet egyike ama kevés lehetőségnek, amely életet ad, és megőrzi az életet, azét, aki alkotja, és azét, aki befogadja. Amilyen kevéssé válhatik rutinná élet és halál, és mindaz, ami a kettő között fekszik, olyan kevéssé lehet azzá a művészet. Persze van, aki rutinnal éli az életét, de akkor nem is él igazán. Vannak művészek, mesterek, akik üres mesteremberekké lettek, de ezek… megszűntek művészek lenni. Azzal, hogy valami rosszat alkot az ember, nem szűnik meg művész lenni, de abban a pillanatban igen, amikor minden kockázattól riadozni kezd.” (Az írás kockázata)↑

kép | adobe.com