NAGY LÁSZLÓ VERSÉRŐL
2013 június
TÁLAL A LÉLEK
Bukdosva fellegek bandáin át
érzem, a szemed ide-lát,
lepke kis kezed az ablakot veri belül
ne tovább,
s a szív már nem menekül,
leszédül hozzád és megrészegül,
benyitva a jószagú gőzbe
torkomra is rátekerőzve
szivárvány lobban,
búcsú van itt, vagy szüret?
Kordéra-való a mese, halomban
a kis-lángosok, arany tündérfülek,
étel, ital,
tálal a Lélek s tölt a pohárba,
szakadjon le rosszaságom szárnya,
a sötét,
szél dobálja hét határon túlra
s vele a fekete vért,
ravatalon végleg megborzongva
égjenek el
nevedért!
A vers címe: mint egy keleti dallam, bűvös ráolvasás, ami megigézi, rabul ejti a fellegek közt bukdosót. A „jó” világ lent és bent van, a „rossz” kint és fent. A szárnyakat el kell veszíteni (ezt sürgeti az ablakot belülről verdeső lepkekéz is), azok aztán amputálva, a fekete vérrel együtt éghetnek el valami ravatalon, hogy egykori tulajdonosuk bebocsátást nyerjen a jószagú gőzbe, ahol biztos köteléket talál: a nyakára tekeredő (fojtogató?) szivárványt. De mielőtt még a levegőtlenség vagy a szárnyaszegettség érzése eluralkodna a versen, betölti a kis teret az ünnep, a bőség. Ha tálal a lélek, a táplálék egyszerre testi és lelki: a mese, a lángosok, de kiváltképp a tündérfülek (amiket a „barátfüle” mintájára inkább lekváros süteménynek lehet elképzelni, mint a mesebeli lények testrészeiként) – mind-mind csupa kincs, boldogságot ad annak, aki odatalál. A mese kordéra-való, vagyis rengeteg, kifogyhatatlan – és a „kordé” szó nyelvileg is érzékelteti azt, amit már érzékszerveink illat, szín és ízek formájában felfogtak: egy külön világ, külön kultúra sejtelmes titka is megnyílik a betérő (és megtérő) vándor előtt. Nagy árat fizet, aki ezért feláldozza a rosszaság sötét szárnyait? A befogadás verse ez, nem a fogságé. Az ötödik sor állítása: a szív már nem menekül, inkább a szabadság érzetét kelti: itt a szívet befogadták, nem üldözik, ezért már nem kell menekülnie. Ha valaki mindezt el is tudja fogadni, talán az a legnagyobb, legszédítőbb és -részegítőbb ajándék.