Kállay G. Katalin

MŰVÉSZET ÉS KÍSÉRTÉS

2009 június

MŰVÉSZET ÉS KÍSÉRTÉS

Kétségtelen, hogy a hallgatás lehet rettenetes fegyver: abban az esetben, ha úgy érezzük, elhallgatnak előlünk valamit, ha a hallgatás mögött titok lappang, ha komolyan tudjuk venni azt, aki hallgat. Ilyenkor a másik félnek hatalma van fölöttünk, tud valamit, amit nem oszt meg velünk.

T. S. Eliot híres versének antihőse, az öregedő, fokozatosan elbizonytalanodó J. Alfred Prufrock is így gondol a szirénekre: „Hallgattam a sziréneket, egymást hívták, nem engem. / Úgy hiszem, nékem már nem énekelnek.” Prufrock nem a csendről beszél, hanem a másnak szóló énekről, úgy érzi, kirekesztett, sehova sem tartozik, még arra is méltatlan, hogy a szirének megkísértsék.

jelentéktelen magányosság

A szirének csábító éneke köztudottan veszedelmes: ellenállhatatlan ereje partra csalja a tengerészeket, ahol a lányarcú, madártestű, éles karmú mitológiai lények darabokra szaggatják, majd felfalják őket. Ha hallgatnak a szirének, nem a legokosabb őket békén hagyni és fellélegezni: megúsztuk a kísértést? A szirének egyik titkát, gonosz szándékukat mindenki ismeri: Odüsszeusz éppúgy, mint Orpheusz, Prufrock éppúgy, mint Kafka. A másik titkuk a varázslatos erőben rejlik: ezt Odüsszeusz furfanggal, Orpheusz pedig a magasabb rendű, még varázslatosabb erejű énekkel győzi le. Prufrock mintha arra vágyna, hogy legyőzzék: a jelentéktelen magányosságnál talán még az is jobb, ha az embert önkívületben széttépik. Kafka szerint azonban épp a győzelem a legellenállhatatlanabb kísértés: ha úgy érezzük, sikerült a sziréneket a magunk erejéből elhallgattatni, féktelen és tomboló felfuvalkodottság vesz rajtunk erőt.

Ha a szirének egyértelműen a gonosz megtestesítőinek tekinthetők, teljesen egyetértek Kafka kísértés-elméletével. Ha az ember elhiszi, hogy párbajra hívhatja és a maga erejéből le is győzheti a gonoszt, végérvényesen elveszett. Ilyen visszafordíthatatlan folyamatnak lehetünk tanúi például Nathaniel Hawthorne Az ifjú Brown gazda című novellájának esetében is. Ebben a történetben egy jóravaló, puritán fiatalember éjnek évadján magára hagyja Faith (azaz „Hit”) nevű ifjú feleségét, hogy a sötét erdőben találkozzon az ördöggel, és a katekizmus igazságain edzett erejével le is győzze. A vállalkozás eleve kudarcra ítélt: nemcsak azért, mert Brown az ördög mellett az egész falu közösségével találja szembe magát a sötét erdőben, hanem azért is, mert abban a pillanatban, amikor elhiszi, hogy sikerült ellenállnia a gonosznak, már el is kárhozott: örökre elveszítette a világba vetett bizalmát. A gonosz csak látszólag hallgat el, valójában Brown szívébe költözik. Mikor felesége hangját felismeri a boszorkányszombatra igyekvők között, Brown féktelen tombolásba kezd. A narrátor meg is jegyzi: „A gonosz lélek a maga alakjában nem olyan irtózatos, mint ha befészkeli magát egy dühöngő emberbe.” Kafka szavait tehát Hawthorne példája alapján úgy is lehet értelmezni, hogy a saját erejének tudatától megrészegülő emberben testesül meg a legfélelmetesebben minden gonoszság, illetve a kísértés feletti győzelem képzete a legnagyobb csapda mindannyiunk számára.

A szirének hallgatása akkor is félelmetes lehet, ha maradunk a görög mitológiánál, és nem teljesen azonosítjuk őket az egyetemes gonosszal. Mert a hallgatás jelenthet meghallgatást, odafigyelést is. Elképzelhető, hogy a veszedelmes vizeken hajózó tengerész számára a csendben gubbasztó szirének figyelmes hallgatóknak tűnnek, akik alig várják, hogy maga a tengerész meséljen nekik; akik azzal tévesztik meg az embert, hogy most rajta a sor: neki kell énekelnie. Ennek a fajta provokációnak is nehéz ellenállni, hiszen a csábító énekszónál még csábítóbb lehet, ha valaki a mi énekünkre kíváncsi. Ha csend van, és semmilyen sziréna nem figyelmeztet a veszélyre, megint saját csapdánkba eshetünk, a saját énekünktől megrészegülve partra szállunk, és szabad prédaként ajánljuk fel magunkat a hallgatag, de vérszomjas madár-lányoknak.

méreg és orvosság

De talán még ennél is ijesztőbb gondolat, hogy a szirének hallgatása könnyen összetéveszthető a múzsák hallgatásával, vagyis maguk a szirének magukkal a múzsákkal. Ebből következik az örök kérdés, hogy romboló erejű-e a művészet. Platón (és Derrida) szerint az írásművészet „pharmakon”, egyszerre méreg és orvosság: különbséget tenni szinte lehetetlen a kettő között, amíg nem látjuk a „használat” következményeit. A görög mitológiában a szirének anyja múzsa volt, egyesek szerint Melpomené, a tragédiák és a gyászdalok ihletője, mások szerint Therpszikhoré, a táncművészet múzsája. De míg a múzsák minden forrás szerint pozitív lények, Szolón egyenesen „a jó élet kulcsai”-nak nevezi őket, a szirének az alvilághoz tartoznak, és egyértelműen romlásba döntik a halandókat. A múzsák énekét talán meg lehet különböztetni a szirénekétől, de a hang hiányában, a hallgatásban nincs különbség. Talán csak annyi, hogy a múzsák hallgatása általában arra utal, hogy nincsenek jelen, míg Kafka szövege azt sejteti, hogy a szirének még rémségesebben és valóságosabban léteznek, ha hallgatnak. Ének nélkül vészmadár-létük, ragadozó-mivoltuk kerül előtérbe, mintha köröznének a fejünk felett, hogy lecsaphassanak ránk – ha volnának szárnyaik.

Azt azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a hagyomány szerint a szirének éppen a múzsákkal való versengésük során vesztették el a szárnyaikat. Ők maguk is gőgös elbizakodottságukban akarták énekükkel legyőzni a múzsákat, és megszégyenülten kárhoztattak arra, hogy eldugott szigetükön, mintegy „az istenek háta mögött” várják az arra tévedő tengerészeket. Ha meglátjuk a párhuzamot az önteltségük miatt bűnhődő szirének és a felfuvalkodottságukban vesztükbe rohanó emberek esendőségében, talán jobban meg lehet érteni a hallgatásukat is. Prufrockot esetleg vigasztalná a gondolat, hogy az egymást hívogató szirének éppolyan magányosak lehetnek, mint ő.

az autentikus művészet erejével

Odüsszeusz úgy áll ellen a kísértésnek, hogy az árbóchoz kötözteti magát: így megérezheti a csábító énekben felhangzó gyönyört és fájdalmat anélkül, hogy áldozatul esne. (Érdemes megemlíteni, hogy a „szirén” szót sokan a „szeiradzein”, ’kötéllel megkötözni’ szóból származtatják – ennek fényében mondhatjuk, hogy a leleményes hős már jó előre a szirének egyik módszerét alkalmazza maga ellen, hogy ártalmatlanná tegye őket.) Orpheusz pedig az Argonauták megmentése során a múzsák fegyverével él: éppen az autentikus művészet erejével lesz úrrá a madár-lányokon. Olyan sikerrel jár, hogy a szirének a monda szerint ezután a tengerbe ölik magukat és kősziklákká válnak. Épít-e vagy rombol az igazi művészet? Azt tudjuk, hogy háborúban hallgatnak a múzsák. Mindezek után megnyugtató gondolat-e, hogy békében minden bizonnyal hallgatnak a szirének?

A KELL EGY JÓ SZÓ sorozat Franz Kafka-idézetéhez kapcsolódó írás. Az idézet:
„Van… A sziréneknek még az éneküknél is rettenetesebb fegyverük…: A hallgatás. Nem történt ugyan soha ilyen, mégis elképzelhető talán, hogy éneküktől megmenekült valaki, hallgatásuk elől azonban biztosan nem. Annak az érzésnek, hogy a magunk erejéből legyőztük őket, az ebből következő féktelen, tomboló felfuvalkodottságnak semmi e földön nem tud ellenállni.”
(Franz Kafka: A szirének hallgatása)
kép | shutterstock.com