MIT SZÓLNAK EHHEZ AZ ASSZONYOK? 

Ki ne szeretne „elvonulni a világ zajától”^[1]? Megteremteni olyan nyugodt és zárt életformát, amire nem hat a külső zűrzavar, ahol nem kell aggódni fölöslegesen, ahol egyetértésben élhetünk azokkal, akiket szeretünk… Nem is kell több, mint tíz ember – ha ráébredünk, hogy az egész világot nem tudjuk megjavítani, elég egy kis sziget, amit tetszés szerint berendezhetünk. Ez a sziget lehet egy szoba, egy otthon, egy tanterem, egy műhely… és a legfontosabb az egészben az emberi közösség – hogy úgy érezhessük: ide tartozunk. Szent Ágoston vagyonközösségről is beszél: önzetlen, őszinte barátságról, ami összetartja majd a társaságot. Nagy kérdés, hogy ezt az álomvilágot, intézményen kívüli intézményt meg lehet-e valósítani a földön anélkül, hogy a „világ zaja” megzavarná. Számtalan próbálkozást meg lehetne említeni – hosszabb-rövidebb élettartamú közösségek történetét –, de a legtöbbjükben belső paradoxon okozza a problémát: az ember egyszerre vágyik szabadságra és kötődésre, a világtól elvonultan egy másik világban érezné jól magát. Pedig minden kis sziget menthetetlenül a világ része: a szűk, baráti csoporton belül is lehetnek nézeteltérések, ott is akadnak kellemetlen feladatok, ott is kialakul a mindennapi élet rendje, és mindez sokszor zajjal jár. Csak akkor működhet a kommuna, ha ezt a (Heidegger szavával) világba-vetettséget tagjai felismerik és vállalják.

Ágostont a jóleső álmodozástól és tervezgetéstől az riasztja vissza, hogy „Mit szólnak ehhez az asszonyok?” (Fontos, hogy nem nőkről szól általában, hanem feleségekről, akik hagyomány szerint férjük segítői és a család szigetközösségének összetartói.) Mit szólhatnak? Három álláspontot szeretnék felvázolni, és Ágoston számára mindhárom ijesztő lehet:

öt év szabadság

1. Az asszonyok alkalmazkodhatnak férjük különcségéhez és elfogadhatják, hogy erre a játékra a férfiaknak szükségük van. Háttérbe húzódva, kívülállóként bírálhatják is a vállalkozást, kicsit megsértődhetnek, majd türelmesen kivárhatják, amíg elmúlik a szeszélyes időszak, amíg túlesnek férjeik ezen a korszakon. De ha komolyan vesszük, hogy a tízfős társaság egy-egy évre két-két elöljárót választ a szükséges dolgok intézésére, és a demokrácia jegyében mindenkire sor kerül, Ágoston minimum ötévnyi időben gondolkodik! Nincs az a focimeccs, pókerparti, lóverseny, golfklub, ami ennyi időt venne igénybe! Öt év szabadságot senki sem vehet ki az életéből. Ha pedig úgy gondolják, hogy a vállalkozás határozatlan időre szól, a határtalanság szabja meg a határt férfiak és asszonyok között: akkor egyfajta szerzetrend alapításáról van szó, amelynek már nemcsak az a célja, hogy tagjai elvonuljanak a világtól, hanem hogy a régi életmódjuktól teljesen elszakadva képviseljenek egy új értékrendet.

2. Mindezt persze megtehetik az asszonyok is: gondoljunk az apácarendekre vagy a középkor világi begina-mozgalmaira. Még logikusabb is lenne, hogy a feleségeknek, akiknek hagyomány szerint több közük van „a mindennapi élet zavaró gondjaihoz, mai szóval élve a „hétköznapok logisztikájához”, egyszer csak elegük lesz az egész zűrzavarból és hasonló barátnői vagyonközösséget szerveznek. Abban az esetben azonban, ha tényleg feleségekről van szó, akik sorsközösséget vállalnak a férjükkel, ez a vállalkozás hűtlenségnek számít, és ha szeretik a férjüket, nem is érezhetik jól magukat az ilyen kommunában. Arról nem is beszélve – hiszen ez új problémakört vet fel, amit Ágoston meg sem említ –, hogy mit szólnának ehhez a gyerekek?

gond- és fájdalommentes életmód

3. De nem lehetne olyan közösséget elképzelni, amibe férfiak, nők, gyerekek egyaránt tartozhatnak? Az amerikai transzcendentalisták ilyesmit próbáltak megvalósítani Brook Farm nevű kísérleti intézményükben: napközben mindenki szorgalmasan dolgozik, együtt nevelik és tanítják a gyerekeket, majd estefelé kezdődik a valódi intellektuális élet, nagy beszélgetésekkel és vitákkal, amelyekbe bárki szabadon bekapcsolódhat. Ez nagyon szépen hangzik – de egy ilyen vállalkozás csak akkor különbözik az eredeti állapottól, ha a fizikai és szellemi munkát gyötrődés, fáradtság, nyűg és bosszúság nélkül lehet végezni. A transzcendentalistáknak nem sikerült, néhány év után feloszlott a kísérleti közösség. Nem csoda, hiszen a gond- és fájdalommentes életmód nem másik világ, hanem egyenesen a másvilág, a mennyország képzetét idézi, ami Jonathan Edwards 18. századi amerikai kálvinista teológus szerint épp abban különbözik a földi létmódtól, hogy a szüntelenül örömteli munkát végző üdvözült lelkek nem fáradnak el, együtt gyönyörködnek az isteni szépségben.

Ezek szerint a földön egyik alternatíva sem válik be igazán? Ágoston tíz férfi közösségéről beszél, talán tudat alatt visszhangozza a mózesi törvényt, amely szerint tíz felnőtt férfi jelenléte kell a közös imához, mert ez a csoport már gyülekezetnek tekinthető. Mind a mai napig nem lehet imádkozni a zsinagógában tíz férfi (a minján) jelenléte nélkül. Az ima is egyfajta időszakos elvonulás a világ zajától – de a lélek közössége éppen erőt adhat, hogy a mindennapi élet zavaró gondjait elviseljük.

A lélek közösségéből természetesen nincsenek kizárva az asszonyok, a lélek közössége szabadságot adhat arra is, hogy mondjuk kedvenc íróinkkal, távol élő vagy már nem is élő szeretteinkkel érezzük magunkat egy társaságban. Az ilyen közösség megéléséhez a tartalmas jelenlét ajándékára van szükség, amely bármikor és bárhol meglepheti az embert: akár hajnali ötkor, főzés vagy órára készülés alatt a konyhában. Akinek ez megadatik, legyen akár férfi, asszony vagy gyerek, könnyebben tud szembenézni a hétköznapokkal.

Mondhatjuk-e mindezek alapján, hogy az intézményen kívüli intézmények valójában lélekben szerveződnek, és csak úgy lehet őket a földön elképzelni, hogy nem egy másik világ felé, hanem a saját világunk felé fordítanak, éppen a földi életre készítenek fel bennünket?

1. Az írás a KELL EGY JÓ SZÓ című előadás- és beszélgetés-sorozatba készült egy Szent Ágoston-idézethez. Az idézet: „Egész csomó jóbarátommal tervezgettünk, tanácskoztunk s megunva a mindennapi élet zavaró gondjait, már-már határozatot is hoztunk, hogy elvonulunk a világ zajától s nyugodt életet kezdünk. Ezt a nyugalmat úgy gondoltuk, hogy mindenünket egybehordjuk s egyetlen közös vagyont csinálunk belőle. Őszinte barátság uralkodjék. Ne legyen ez azé, az amazé, hanem mindenkié olvadjon egybe, s az egész legyen minden egyesé s minden az egészé. Azt gondoltuk, hogy körülbelül tízen egészen jól elleszünk egy társaságban. […] Megegyeztünk, hogy kettő közülünk egy-egy évig elöljáró legyen. Ők intézzenek minden szükséges dolgot, a többinek ne legyen semmire gondja.
   De mikor azt kezdtük fontolgatni, mit szólnak ehhez az asszonyok – mert néhányan nősek voltak, mi többiek pedig akartunk nősülni –, az egész szépen kigondolt terv szétfoszlott, összeomlott kezeink között s el is vetettük egészen.”(Szent Ágoston: Vallomások, VI. könyv, XIV. fejezet)

   Lásd még: Nősek voltak, Emberkép, Közös

   kép | vecteezy.com