Kállay G. Katalin

KÖZÖNSÉG 

2009 április

KÖZÖNSÉG 

„A közönség szagtalan” – így végződik az Auden-idézet[1]. Bár Auden a tömeggel állítja szembe a közönség fogalmát, mégsem egyértelműen pozitív ez a kijelentés. Nemcsak a -talan fosztóképző miatt: aminek nincs szaga, az mintha nem volna szerves anyag, mintha nem lenne hozzá fizikai értelemben, közvetlenül közünk. Aminek „se íze, se bűze”, az számunkra általában közömbös. Vajon ezt a közönyt sugallja Auden állítása? Mi köze van az alkotónak a közönséghez? Bizonyos mértékig függ tőle, hiszen közönség nélkül valószínűleg nem lenne művészet. A kapcsolat azonban nem feltétlenül személyes, legalábbis nem hagyományos értelemben. T. S Eliot, Auden egyik mestere éppen a személytelenségből vezeti le a költészet igazi varázsát.

sajátos levegő

Az idézetben Auden nem a művész, hanem a közönség oldaláról közelíti meg a kérdést. Az a gondolat, hogy a közönséghez ‘csatlakozhatunk’, mégis valamiféle csoportot feltételez. És jó volna hinni, hogy a műalkotás ereje összetartja azokat, akik befogadják, hogy a jó mű nemcsak közönséget, közösséget is teremt. Ez a csoport természetesen különbözik a földalattin véletlenszerűen összeverődött tömegtől, de talán nem teljesen „szagtalan”: annak a valaminek, ami tagjait összetartja, sajátos levegője, hangulata, atmoszférája van.

A legjobb példa erre a színház: ott a közönség látható. Egy jó előadás alatt meg lehet érezni az összetartó erőt: azok az emberek, akik azelőtt soha nem találkoztak, a közös élmény hatására már-már ismerősökké válnak. A színpadon fellépő színész azonos légtérben van a közönséggel, vagyis akarva-akaratlanul belélegzi ugyanazt az atmoszférát. (Bár a reflektorfényben a közönség sorait ritkán látja, és ha lámpalázas, többnyire azt a tanácsot kapja, hogy tekintse a nagyérdemű publikum tagjait közönséges krumpli- vagy káposztafejeknek.) Ebben a gondolatmenetben egyre több dolog válik kérdésessé, tehát egyre több kérdést kell feltennem.

vecteezy acrylic ink texture background 39209211

Milyen értelemben közönséges a közönség? Ha negatív („vulgáris” vagy „ordenáré”) módon, akkor kár is vele foglalkozni, hiszen nem érinti meg a művészet. (A művész számára persze ez is fontos jelzés.) De ha a „közönséges” szó „hétköznapi”-t jelent, akkor a közönség tagjai „everyman”-ként az általánosan emberit is képviselhetik: véleményüknek, visszhangjuknak is ennek megfelelő a jelentősége. De lehet-e egyáltalán csoportnak tekinteni a közönséget, hiszen minden mű mindenkire másként hat, mindenkit máshogyan, más mértékben érint? Mi más lehetne a közös a sokféle élményben, mint a hangulat, az atmoszféra, az a sajátos levegő, ami a műből árad? Mondhatjuk-e, hogy ha a közönségnek nincs is, a műalkotásnak mindenképp van valami jellegzetes „szaga”? Akkor nem mindegy-e, hogy a közönség látható vagy láthatatlan? Vajon ez a levegő a könyv lapjairól, a tévé képernyőjéről, sőt, talán még az internetes blog-oldalakról is beszippantható? És azok között, akik ezt megérzik, kialakul-e bármilyen kapcsolat? Ha igen, mennyire nevezhető virtuálisnak? És érezzük-e a ‘virtuális’ szó mögött a ‘virtus-t, az erényt? Mekkora érdem a nagyérdemű közönséghez tartozni?

finom belső érzékszerv

Az angol nyelvben a „közönség” szó, audience az érzékelés lehetséges módjai közül a hallásra vonatkozik, az ‘audio’ ‘hallani’ latin ige származéka. Magyarul az „audiencia” kihallgatást, hivatalos meghallgatást jelöl- számunkra a hallás kevésbé tűnik primér, személyes érzékelésnek, mint a szaglás. Pedig éppen a hallás metaforáját használja egy másik modern költő. Wallace Stevens, amikor Of Modern Poetry (A modern költészetről) című versében „invisible audience”-re, ‘láthatatlan közönség’-re utal, a művészi élmény pedig az „elme legérzékenyebb fülében” (in the delicatest ear of the mind) visszhangozza éppen azt, amit ez a finom belső érzékszerv hallani szeretne. Ilyen értelemben Stevens közönsége „egy húron pendül”, a hang az, ami kialakítja a közösséget. Akinek van ilyen füle a hallásra, hallja? Az igazán vájt fül AUD-en nevében is meghall valami visszhangot? Hol a határ a valódi és a képzelt élmény között? Lehet ezekben a kérdésekben túl messzire menni?

T. S. Eliot A hagyomány és az egyéni tehetség című tanulmányában a művészek esetében tudat alatti közösségről beszél: minden újabb tehetséges alkotó része lesz az egésznek, és megjelenésével megrendül, megváltozik a teljes világirodalom. Elmondható-e mindez a közönségről is? Hihetjük-e, hogy minden újabb tehetséges olvasó megváltoztathatja a mű egyetemes jelentését és jelentőségét? Ha igen, ilyen közönséghez tartozni valóban nagy érdem…

Az mindenesetre biztosnak tűnik, hogy amennyiben lehet a műalkotások halhatatlanságáról beszélni, el kell fogadnunk a közönség halhatatlanságát is. A halandóságnak (Shakespeare szerint) van szaga, az öreg Lear király letörli kezéről, mielőtt Gloster megcsókolná. De vajon van-e szaga (művészet és közönség esetében) a halhatatlanságnak? És le lehet-e törölni?

  1. Az írás a Kell egy jó szó előadás- és beszélgetés-sorozatbs, egy W. H. Auden-idézethez készült. Az idézet:
    „A régi világ ismerte a tömeg jelenségét, olyan értelemben, ahogyan Shakespeare használja a kifejezést, mint nagyszámú egyén körülhatárolt fizikai téren csoportosuló, látható gyülekezetét, melyet a demagóg ékesszólás alkalomadtán csőcselékké változtathat… a közönség valami más. Egy diák, aki csúcsforgalomban a földalattin utazik és valamilyen matematikai problémán töpreng, vagy arra a kislányra gondol, akivel jár, tagja egy tömegnek, de nem tagja a közönségnek. Ahhoz, hogy az ember a közönséghez csatlakozzék, nem szükséges elmennie egy meghatározott helyre; elég, ha otthon ül és kinyit egy újságot vagy bekapcsolja a tévét.
    Minden embernek megvan a saját szaga, amelyet felesége, gyermeke és kutyája felismer. A tömegnek általános bűze van. A közönség szagtalan.”
    (W. H. Auden: A költő és a város)
kép | vecteezy.com