KOSZTOLÁNYI DEZSŐ VERSÉRŐL

Kosztolányi Dezső
ŐSZI REGGELI

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról
és elgurul, akár a brilliáns.

A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.

Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.

Hűs gyümölcsök üvegtálon: sokszínű, kívánatos csendélet. A csend és a mozdulatlanság hatja át a látványt – sokkal több névszót találunk a szövegben, mint igét. A vers egyben szófaj-tanulmány is: roskadozik a melléknevektől, statikussá dekorálják a főnevek, a néhány ige pedig szimmetrikusan fogja közre a többi szó fajt: a vers elején, közepén és a végén. A címben egyszerre van jelen a vég és a kezdet, az ősz (az év vagy a földi élet vége) és a „reggeli”, amivel frissen kezdődhet az új nap. De ez a sok szép gyümölcs vajon ehető is? Terített asztal, ott az üvegtál, de mintha csak a szemnek szólna a felmutatás. Az ékszerekhez hasonló szőlő, körte közelképe fókuszba hozza a szépséget, de a pompa részvéttelen, mintha nem volna része a mindennapi életnek. Mesebeli gyümölcsökkel van dolgunk tehát? A mesékben a „szóló szőlő” és a „csengő barack” hangot ad, tehát kommunikál – ezek a fénylő drágakövek ugyan tökéletesen csillognak, mégis van bennük valami élettelen.
Mondhatnánk úgy is: a gyümölcsök ártatlanok: az ember az, akiből árad a részvéttelenség, mert nem képes már részt venni a saját mindennapi életében, nem tud nyugodtan megreggelizni. Nem tantaloszi kínról van itt szó, az üvegtálon nem is bibliai értelemben vett tiltott gyümölcsök kápráztatják az emberi szemet – a vers azt a pillanatot rögzíti, amikor valaki rádöbben, hogy nincs már köze a hús-vér léthez, nem érzi az ízeket. Még talán a vízcsöpp mondhat neki valamit, de mozgásiránya távolodik: iramlik, elgurul. Akár a brilliáns: gyönyörű, de elérhetetlen (és ehetetlen). Aki kimondja, hogy jobb volna élni, már nem él: olyan köztes létállapotban van, ahol szemlélődni lehet élet és halál között. A fókuszba hozott közelkép után tájképet kapunk: túl (a verandán vagy az utcán túl? a túlvilágon?) az őszi színekben pompázó, gyümölcstermő, aranykezű fák már megteremtik a kapcsolatot. Az utolsó szóban jelenik meg az egyes szám első személy: ez már nekem szól: intenek. Búcsút
intenek? vagy éppen hívogatnak? a minden ékszernél értékesebb és maradandóbb arany már korántsem statikus: ehhez a kézmozdulathoz van egyedül köze a szemlélődőnek: ez jelzi bölcsen az elmúlást, a valódi csend-élet kezdetét.

Részlet a Verses Öröknaptár című antológiából.

Liget antológiák | Könyvrendelés

kép| Rippl-Rónai József: Szőlős csendélet