EGY KÉZRE VÁGYOM
Jó olvasó, ki ülsz a lámpa mellett,
akárcsak én itt, most rád gondolok,
s akármi vagy, versekkel ünnepellek.
Látom fejed, figyelmes homlokod.
Testvértelen és bánatos a költő
az életek, a szívek alkuján.
És néha, ő, a magányos ődöngő
kétségbeesve nyúl egy kéz után.
Most a kezed kell – nincs kéz a világon
mit így szorítanék, egy kézre vágyom,
az éjen át nyújtsd, légy akárki bár.
Gondolj reám és messze útjainkra,
s mondd, ki lehet, aki e verset írta,
ki az a testvér és neki mi fáj?
Olvasás közben sokszor előfordul, hogy szeretnénk időt, teret és valóságsíkokat áthidalva kezet szorítani egy-egy szereplővel, vagy magával a szerzővel: hogy gratuláljunk, vigasztaljunk, hogy kifejezzük, részesei vagyunk a fiktív világnak, közünk van ahhoz, amit olvasunk. Az már ritkább, hogy erre épp a szerző biztat bennünket. Kosztolányi szonettje így szólít meg: jó olvasó, és úgy tűnik, most épp erre a gesztusra, a kézszorításra van a költőnek szüksége. Az első és második személy szorosabb kapcsolatra utal (pl. rád gondolok), de a vers második versszakában és a legutolsó sorban a költő önmagáról is harmadik személyben beszél. De vajon kihez? Talán akivel a többes szám első személy, a „mi” világát lehet megélni. Az olvasó, akit Kosztolányi elképzel, csak körvonalaiban létezik, feje, figyelmes homloka a lámpafény árnyékában, mindegy, férfi vagy nő – és a költő ki is mondja: akármi vagy, légy akárki bár. Hogyan lehet az ember „akárki”? Az irodalomelmélet bevezette az „implied author” és „reader” (beleértett szerző, illetve olvasó) fogalmait. Ezek a „beleértett” alakok nem hús-vér emberek, inkább szerepek, képzelt figurák, akik a mű fényében (mint lámpafényben) megjelenve, hozzásegítenek az értelmezéshez. A középkori színházban „Akárki” az egész emberiség képviselője. A Kosztolányi által kínált szerep, amit tetszés szerint magunkra vállalhatunk, hogy „testtel” és „vérrel” segítsünk a költő testvértelenségén, hogy kimutassuk, közünk van hozzá.
A TESTET ÖLT című antológiából