„FERTŐZÉS ÁLTAL”

Első hallásra úgy tűnik, mintha Thoreau^[1] gúnyt űzne a filantrópiából: az emberekkel akkor tudunk együtt érezni, ha nekünk van valami hasfájásunk.

A saját bajunkat vetítjük a világba – és csakis addig vagyunk jólelkűek, amíg gondunk meg nem oldódik. Ha az emésztésünk helyreáll, megszűnik az orvosolni való probléma körülöttünk. A vitriolos élcelődés céltáblája az álszent filantróp, aki a társadalmi elvárások csapdájába esik, aki azért jótékonykodik, hogy gratulálhasson önmagának. Thoreau bölcsen távol tartja magát ettől a képmutatástól – a Waldenből idézett rész egyik kihagyott sorában ezt olvashatjuk: „Sosem ismertem és nem is fogok ismerni magamnál nagyobb gazembert.”

Mindezt talán azért mondja, mert mesterétől, Ralph Waldo Emersontól megtanulta, hogy elsősorban önmagunkat kell és lehet megismernünk, hogy a világban csak akkor tudunk értelmet találni, ha saját magunkhoz viszonyítjuk, ha szerves egységben vagyunk a teljes kozmosszal – vagyis közünk van a világegyetemhez. Ilyen értelemben a metabolizmus is metafizika: az emésztésnek és az emészthetőségnek nemcsak biológiai jelentősége van – egész-ségünk, az univerzummal való egységünk záloga.
a rosszindulat fertőz
„Gondosan kell ügyelnünk” – mondja Thoreau –, hogy kedélybetegségünk „ne terjedjen fertőzés által”. De miféle oltóanyagra, milyen elővigyázatosságra lehet ilyen esetben szükség? Fel lehet-e tartóztatni a rosszkedv ragályát? Fehér Klára egyik humoros írásában (Egy bukás története) pontos leírást kapunk arról, hogy a rosszindulat hogyan fertőz: a hisztérikus tanárnő, aki bal lábbal kelt fel, megbuktat egy diákot a szigorlaton. A diák a vizsga után sérteget egy hivatalnoknőt a villamoson. A hivatalnoknő nem adja ki az építési engedélyt az ügyfelének. Az ügyfél felesége, aki bolti eladó, nem ad papírt a szafaládéhoz a vásárlónak. A vásárló, aki a szomszédos drogériában dolgozik, barna arcpúder helyett barackszínűt ad vevőjének, s mikor az reklamál, szemtelenül odamondja: „Miért, attól se lesz maga szebb!” A történet csattanója, hogy ez az utolsó láncszem a sorban épp maga a szigorlatoztató tanárnő, akitől az egész folyamat elindult. Fehér Kláránál a kör bezárul, nevethetünk a slusszpoénon. De mi történik, ha nem zárul be a kör, ha tombol a járvány? Lehet ellene bármit tenni?
Thoreau jól bevált módszert választott: két évig nem ment emberek közé. A Walden annak a krónikája, hogy miként fordított hátat az általa reménytelennek tartott amerikai társadalomnak, miként épített szerény kunyhót a vadonban és remeteként milyen önmegtartóztatással, szükségleteit a minimumra redukálva vetett számot mindazzal, amit a világból megtapasztalt. A legfontosabb célja az volt, hogy a mindenkori pillanatot maximálisan megélje, hogy a legkisebb dolgokban lássa meg a legnagyobb csodát. Így kedélybetegsége, kiábrándulása az amerikai álomból senkit sem veszélyeztetett – a kört rövidre zárta: saját magába. A Természetben talált orvosságot: az általa hazugnak tartott szimpátia helyett alkalmazta az egyénre szabott homeopátiát.

A homeopátia görög eredetű szó, jelentése: hasonló betegség. Az ilyen gyógymód vezérelve: „similia similibus curantur”, azaz hasonlót a hasonlóval gyógyítunk. Az orvoslás alapja a szervezet öngyógyító képessége. Thoreau az erdei csendességben végül mégis megbékélt az emberiséggel, és noha a „filantróp” szót mindvégig csak ironikusan használta, távolról sem vált mizantróppá: tudjuk, segített a délről szökött rabszolgáknak, sőt, a Waldenben több helyen is beszámol azokról a kapcsolatokról, amelyeket többnyire egyszerű emberekkel teremtett remetesége idején. A Walden nagy része valóságos számvetés, gazdasági és lelki-érzelmi téren egyaránt kimutatást készít, kiméri a helyes arányokat a lehető legkifizetődőbb életvitelhez. A jócselekedetek elkönyvelésével azonban mindvégig óvatos: „Nincs ahhoz fogható rossz szag, mint a megmérgezett jóság bűze. Olyan, mint a döghús, istentelen, embertelen. Ha egyszer megtudnám, hogy valaki azzal a tudatos szándékkal közeledik a házamhoz, hogy jót tegyen velem, menekülnék, amerre látok […] igen, futva futnék előle abbeli félelmemben, hogy jót tesz velem, hogy mérgező anyagának valamelyes részét véremhez keveri. Nem kérek belőle; inkább elszenvedném a rosszat a maga természetes módján.” A jótékonykodást is egyfajta járványnak tartja, és óva inti tőle az olvasót: „Ha valaha is belésodródnál valamiféle filantrópiába, olvasóm, akkor ne tudja a te bal kezed, hogy mit csinál a jobb – mert nem érdemes tudni. Mentsd meg a vízbefúlót, és kösd meg a cipőfűződet. Azután pedig ne vesztegesd idődet, és nézz valami szabadabb munka után.”
ami a szájból kijön
Az evangéliumi intelem (itt: Mt 6:3–4) hangja Thoreau szövegét sok helyen áthatja. Stanley Cavell szerint a Walden nyelvezete a scripturához áll legközelebb. De mit mond az írás a fertőzésről és a higiéniáról? Épp Máté evangéliumában olvashatjuk: „Nem az fertőzteti meg az embert, ami a szájon bemegy, hanem ami a szájból kijön, az fertőzteti meg az embert” (Mt. 15:11) Jézus meg is magyarázza az értetlenkedőknek: „Mégsem értitek-é, hogy mindaz, ami a szájon bemegy, a gyomorba jut, és az árnyékszékbe vettetik? Amik pedig a szájból jőnek ki, a szívből származnak, és azok fertőztetik meg az embert. Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, káromlások. Ezek fertőztetik meg az embert; de a mosdatlan kézzel való evés nem fertőzteti meg az embert.” (Mt 15: 17–20).

Ha a homeopátia alapelvéből indulunk ki, elképzelhető-e, hogy a járvány járvánnyal, a fertőzés fertőzéssel gyógyítható? Thoreau, aki Emerson mellett az egyik legjelentősebb transzcendentalista gondolkodó volt, talán el tudott képzelni olyan transzcendentális fertőzést, ami megtisztíthatja az emberi szíveket. Bibliai alapon egyedül az ima adhat ilyesmire reményt. Elképzelhetünk-e olyan imát, ami „jó fertőzetért” könyörög? Morus legismertebb imádságában humorérzéket kért Istentől, egy másikban „jó bátorság” fertőzetét. Vajon ezt a fertőzetet is ugyanolyan ragályosnak lehet tekinteni, mint a kedélybetegséget, vajon ez is terjedhet emberről emberre, a szigorlatokon, a villamosokon, a hivatalokban és a boltokban?

1. Az írás a KELL EGY JÓ SZÓ című sorozatba, egy Henry David Thoreau-idézethez készült. Az idézet: „A filantróp gyakorta a maga levetkezett bajainak emlékébe bugyolálja az emberiséget, és ezt szimpátiának, megértésnek, együttérzésnek minősíti. De az emberekkel bátorságunkat kell megosztanunk és nem kétségbeesésünket, egészségünket és derűnket, nem borongós kedélybetegségünket, sőt, inkább gondosan kell ügyelnünk, hogy ez utóbbi ne terjedjen fertőzés által… Ha valakinek bármi baja támad, ha szervezete nem működik rendesen, ha megfájdul a hasa – mivel a szimpátia a belekben tanyázik –, nyomban nekiáll megreformálni a világot. Maga is mikrokozmosz lévén, fölfedezi… hogy a világnak az a baja, hogy zöld almát evett… nyomban lobot vet benne a filantrópia… néhány esztendei filantróp tevékenység során, mialatt a nagyhatalmak kihasználják őt saját céljaik érdekében, gyomrának savhiánya kétségkívül rendbe jön… Azt hiszem, ami a reformert elszomorítja, az nem annyira részvéte bajba jutott embertársai iránt, hanem a maga titkos baja…” (Walden) ↑

kép | istock.com