„ÉPPEN ITT”
2009 július
Az „éppen itt” kifejezés[1] ugyanolyan esetleges, mint amilyen valóságos. Rettenete talán pontosan ebben rejlik: a lehetőségek lezárásában. Az „éppen itt” időben és térben is egy pontot jelöl – és ezzel pontot tesz a teremtő képzelet folyamatára. Amiről eddig úgy beszéltünk: „lehet” vagy „legyen”, most végérvényesen „van”.
Hétköznapi értelemben: miért vagyunk éppen itt? Valószínűleg sokféle lehetőségünk lett volna, hogyan töltsük el ezt az estét, és képzeletünkben talán felvillant, mi minden mást is tehetnénk. Esetleges, ki miért és hogyan került most ide, de egy biztos: mindnyájan éppen itt vagyunk, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának épületében, 2009. április 30-án este. Ezt a megmásíthatatlan tényt, valósággá vált képzeletet természetesen arra szeretnénk fordítani, hogy Blaise Pascal gondolataiban elmélyedjünk, hogy az ő „éppen itt” érzetét kapcsolatba hozzuk a miénkkel. Van ebben valami rettenetes?
Az „éppen itt” nem ismer múlt és jövő időt: csak a jelenben, a jelen-létben értelmezhető. Pascalhoz akkor kerülhetünk közelebb, ha nem a múltban, hanem a jelenben keressük: szövege éppen itt van, így a mi jelenünk része is. Amitől mégis meg lehet rettenni, az a helyzetünkből adódó tét nagysága: nemcsak fizikai, hanem lélek-jelen-létünkre is szükség van ahhoz, hogy Pascal „éppen itt”-jét megidézzük.
szorongás
Valóban esetleges, hogy a tér és az idő végtelen koordináta-rendszerében Pascal „éppen itt”-je és a mienk hova esik. Ha a látszólag véletlenszerűen elhelyezett pontok között nem lehetne kapcsolat, ha mindegyik pont csak önmagában és önmagához viszonyítva létezne, az embert valóban csak a rettegés tölthetné el: az „általam nem ismert és rólam nem tudó” világegyetem okozta szorongás. Persze mondhatnánk, hogy a szorongás nem abból adódik, hogy nem tudunk a többi pontról, hanem pont abból, hogy a „máskor” és a „máshol” fogalmát ismerjük, de ha egyszer éppen itt vagyunk, nem lehetünk már „akkor” és „ott”. Hiába próbálunk egyik pillanatunkból a másikba menekülni, egyik helyünkről a másikra szaladni, az „éppen itt” valósága kérlelhetetlen. Börtönünkké válik: nem szabadulhatunk belőle, csak azon az áron, ha „öröklétbe veszünk” vagy megsemmisülünk. A kettő nem ugyanaz, de földi szemmel nézve mégis hasonló: sokak számára úgy tűnik, a „minden” és a „semmi” riasztó megismerhetetlensége közötti különbség csak a földi életen túl lesz élet-halál kérdés. Amikor az emberi létállapot alapvető magányával kell szembenézni, menedéket kínálhat a tudat, hogy nemcsak nekünk: másnak is. Keressük a kapcsolatot, „lélektől lélekig”, Tóth Árpád szavaival: „Küldözzük a szem csüggedt sugarát / S köztünk a roppant, jeges űr lakik!” Vigasztalhat-e bennünket, hogy az „éppen itt” jeges rémületét más is átéli? És ha éppen így éli át, vajon kapcsolódunk-e egymáshoz?
Ha két mértani pontot össze akarunk kötni, szakaszt kapunk. Az „éppen itt” pontok kapcsolódására viszont a folyamatot ábrázoló szakasz nem mindig használható. Két időbeli pillanatot sem mindig a köztük eltelt történelem köt össze, hanem az élmény intenzitása. Érthető, hogy Pascalnak tiszteletteljes fenntartásai voltak a koordináta-rendszer megteremtőjével, Descartes-tal kapcsolatban. Két „éppen itt” pont valódi, autentikus kapcsolódásához kell egy harmadik, egy „rendszeren kívüli” viszonyítási pont, ahonnan mindkét rettenet, mindkét magány egyformán belátható.
kinek a parancsára
A Pascal-idézet a Gondolatok 205. és 206. töredékéből való, de néhány mondat kimaradt belőle, ami szerintem figyelemre méltó: „Ki helyezett engem ide? Kinek a parancsára és kinek a határozatából rendeltetett számomra éppen ez a hely és ez az idő? Memoria hospitis unius diei praetereuntis. [Az egy napig időző vendég emlékezete. Bölcs.5:14]”
Ha van Valaki, aki éppen ide helyezett, egyfelől még jobban megrémülhetünk: a „parancs” és „határozat” hivatalos hangzása olyan mindenható diktátor rendeletére utalhat, akivel szemben nincs semmi esélyünk. A Bölcsesség könyvéből vett idézet teljes verse pedig így hangzik: „Igen, az istentelenek reménye olyan, mint a szél forgatta pelyva, mint a könnyű hab, amit a vihar kerget, mint a füst, amit eloszlat a szél, mint a megszálló vendég emléke, aki csak egy napig maradt.”
A deuterokanonikus (azaz másodkánoni, csak a katolikus bibliában található, a protestánsok szerint apokrif) irat szavai is fenyegetésként hangozhatnak – de Pascal semmiképpen sem tartozhatott az „istentelenek” közé. Miért választotta mégis ezt a textust? Az „egy napig időző vendég emlékezete” sokféleképpen értelmezhető. A szöveg többi hasonlata mellett természetesen a jelentéktelenség, az esetlegesség és a mulandóság kifejezését láthatjuk benne. De nem mindegy, hogy ki az a vendég, és hogy melyik nap az az egy nap, vagyis az emlékezet éppen az esemény jelentőségétől függ, maga a vendég és a vendéglátó számára egyaránt. Nem lehet kizárni, hogy a vendég éppen az, akit vártunk, és éppen aznap jött, amikor a legjobban örültünk neki, vagyis „éppen itt”-je: csoda, a mi „éppen itt”-ünkön belüli, szinte hihetetlen találkozás.
A Bölcsesség könyve tekinthető vendégnek a Bibliában. A belőle vett mondat vendég Pascal szövegében. Pascal szövege vendégként érkezik hozzánk. Mi vendégek vagyunk ebben az épületben. Talán nem megyek túl messzire, ha azt mondom: az a pont, ami földi létünket jelöli, vendégként kerül a tér és az idő végtelen koordináta-rendszerébe. Rajtunk is múlik, hogy felmérjük ennek a jelentőségét, éppen itt.
-
Az írás a KELL EGY JÓ SZÓ című, az ELTE BTK épületében tartott előadásra, egy Blaise Pascal-idézethez készült. Az idézet: „Ha elgondolkozom rajta, milyen rövid ideig tart az előtte volt és utána következő öröklétbe vesző életem, milyen kicsi az a tér, amelyet betöltök, sőt, az is, amit látok, az általam nem ismert és rólam nem tudó terek végtelenségében elmerülve, megrémülök, és döbbenten kérdezem, miért vagyok éppen itt és nem másutt, mert ennek nincs semmi magyarázata…
E végtelen térségek örök hallgatása rettegéssel tölt el.”
(Blaise Pascal: Gondolatok, 205., 206.) ↑