AZ IDIÓTÁK VÉDELMÉBEN – HITTEL ÉS HUMORRAL

Nagyon hálás vagyok Kovács Gábornak a januári Ligetben megjelent írásáért[1]. Tartalmas, pontos és elegáns összefoglaló munka, egyszerre informatív és megdöbbentő. A magunk építette majomketrec gondolata azóta sem hagy nyugodni, hiszen ebből a ketrecből beszélek most is, a technikai civilizáció vívmánya, hogy laptopomon leírhatom a szavakat, amelyek, remélem, (szintén digitális úton) eljutnak majd az olvasókhoz. A nagyszabású körkép tanulmányozása során többször is ráismertem a kérdésekre, amiket nap mint nap felteszek magamnak, problémákra, amelyek néhány éve egyre érezhetőbben megváltoztatják a mindennapi életet szakmai és személyes szempontból egyaránt.
útvesztő
Miért olyan nehéz ma beszélgetni? Miért üresednek ki a szavak? Miért lettünk „embertársak” helyett „szolgáltatók” és „fogyasztók”? Miért váltja fel a „korrektség” kategóriája az emberi viszonyok természetes összetartozás-élményét? Miért érezzük, hogy mások vagy éppen magunk által felcímkézett dobozba (személyre szabott majomketrecbe) lettünk zárva? Miközben fuldoklunk a hírek, a használati utasítások, termékleírások, reklámok és életmód tanácsok mindent elborító (íztelen és sokszor ízléstelen) szövegáradatában, miért olvasunk egyre kevesebb irodalmi művet? Miért lett egyre több olvasó számára idegesítő a többértelműség? Miért halványodik az esztétikai érzékenység? Hova lett a humor? Mitől rendült meg az alapvető bizalom abban, hogy az irodalmon keresztül megérthetjük egymást, hogy a művészet segít szembenézni önmagunkkal? Hova lett a hit? Ezek a kérdések tűnhetnek banálisnak is, hiszen ismerős probléma idősebbek körében, hogy a múltat szebb színben látják, nem képesek lépést tartani a jelen kihívásaival. Lehet, hogy öregszem és elbizonytalanodom az újabb és újabb médiumok útvesztőjében? Kovács Gábor írása viszont megerősít, hogy a kérdések nemcsak számomra (vagy az én generációm számára) relevánsak és időszerűek.
Hálás vagyok Tallár Ferencnek és Kiss Lajos Andrásnak is, hogy az inspiratív tanulmány egyes felvetéseit továbbgondolták[2] [3] és nagyszerű szövegekben beszédbe elegyedtek vele. Szeretnék én is bekapcsolódni a beszélgetésbe, remélve, hogy a kommunikációnak ma is van „tétje”, közösségteremtő ereje, és hogy a technicizált világban egy-egy eszmefuttatás erejéig mégiscsak valódi (és nem a rendszer által generált) otthonra lehet találni. A továbbiakban megjegyzéseket fűzök néhány általam kiemelt fontos gondolathoz, majd három szerző (Søren Kierkegaard, Sherwood Anderson és Wisława Szymborska) kiválasztott szövegein keresztül szemléltetem, amit az „idióták védelmében” mondani szeretnék.
Mindjárt az otthon fogalmához kapcsolódik Ellul gondolata, hogy „az ember belemerült a technológia világába, otthon érzi magát benne, természetes és kívánatos számára, nincsen igénye távolságtartásra, elképzelni se tud olyan életet, amely ne lenne teljes egészében technicizált” (K. G. i. m.) Ez a komfortérzet determinálja a mai embert, vagyis elveszi tőle az autonóm szabadság lehetőségét. A szabadság illúziója a választások sokféle lehetőségében merül ki, és a legtöbb „fogyasztó” számára ez éppen elég. Meggyőződésem, hogy valódi otthonra találni csak a „komfortzóna” bizonyos mértékű elhagyása után lehet, és alapvető emberi igényünk a konformizmustól való elfordulás. Ralph Waldo Emerson Önállóság című esszéjében hívja fel a figyelmet az „averzió”-ra, amely a társadalmi elvárásoktól független spirituális énünk megtalálásához vezet, és amelyből szükségképpen következik a „konverzió”, vagyis immár önazonos énünk odafordulása, „megtérése” a társadalom felé. Az esszé 1841-ben keletkezett, mondhatnánk, a régi szép időkben… Emersont még nem érték el a kételkedés nagy mesterei: Marx, Nietzsche és Freud. A világ rendjébe vetett bizalom velük visszafordíthatatlanul megrendült. Hit, önazonosság, társadalmi függetlenség – kiüresedett szép szavak, amelyeket később a legjobb esetben is csak a naivitás mondathat velünk. Vagyis az elidegenedés és az autonóm szabadság elérhetetlensége nem újkeletű probléma, nem a 21. század technicizált világának fejleménye, nem csak a felügyeleti kapitalizmusban vagy a fogyasztói mátrixban van a hiba.
valami kritikai észrevétel
A 20. század vége felé, 1985-ben volt ezzel kapcsolatban egy meghatározó élményem. A tavaszi félévet másodéves egyetemistaként Minneapolisban töltöttem, és nagy örömmel mentem el Noam Chomsky nyilvános előadására, akinek nyelvészeti műveit már elsőéves itthoni tanulmányaimból valamennyire ismertem. Ott derült ki számomra, hogy Chomskyt legalább annyira érdekli a politika, mint a nyelvészet. A fő témája az volt, hogyan manipulálja az amerikai állampolgárokat az államgépezet, Amerikában miért nem lehet senki „rendszerellenes”. Hát azért, mert nem a tiltás, hanem a támogatás módszerével kondicionálják a másként gondolkozókat: ahogy valami kritikai észrevétele van valakinek, alapíthat köré csoportot, pártot, szívesen látják a párhuzamosan egymás mellett működő különböző társaságokban. Az új csapat kaphat logót, jelmondatot, egyenpólót és -sapkát, lehetnek összejöveteleik, hogy érezzék, összetartoznak, éljék ki mindazt, ami mássá teszi őket, kapnak érte pénzt is. Így megszelídítve egy idő után eszükbe sem juthat semmi, amivel az államgépezetnek árthatnának. Nekem akkor, húszévesen, a közép-európai rendszerváltás előtt egészen fantasztikusnak tűnt ez a gondolat, de úgy éreztem, jobban hinnék Chomskynak, ha mindezt a megtorlástól tartva, a folyosón, titokban a fülembe súgná, és nem egy tömött előadóteremben, sok pénzért hirdetné ország-világ előtt. Egyértelművé vált, hogy az előadó maga is a gépezet része, és abban a megelégedett tudatban mentem ki a teremből, hogy Magyarországon ugyan nem lehet bármit mondani, de a gondolatainkat (még) nem szabályozzák.
Ez is már majdnem négy évtizede történt – hol voltak akkor még a technicizált világ kellékei, a laptop, a mobiltelefon, a közösségi médiumok, egyáltalán az internet?
Marcuse elméletével folytatja Kovács Gábor a gondolatmenetet: „Marcuse szerint a modern világ egyik alapvető fejleménye, hogy a kritikai racionalitás a technológiai racionalitásnak adja át a helyét. Az előbbi ugyanis a kora újkori individualizmushoz kötődik, ami a modern technológia megjelenésével eltűnik: az emberek közötti viszonylatokat immár a gépi folyamatok közvetítik, elvész az egyén autonómiája. A technológiai racionalitás belsővé változtatja a külső kontrollt.” A belső kontroll pedig félelmetes dolgokat eredményez. „Marcuse beemeli a koncepcióba az elidegenedés marxi fogalmát, a középpontban a szublimáció–deszublimáció kettősségével. A kiindulópont esztétikai: annak leszögezése, hogy ’(…) a fejlődő technikai társadalom mindinkább betemeti ezt a művészetek és a mindennapok rendje közötti lényegi szakadékot, amelyet a művészi elidegenülés tartott megnyitva.’ Ez a művészet kommercializálódása révén megy végbe. A következmény annak a distanciának az eltűnése, amely lehetővé teszi a valóság kritikáját, illetve ennek a kritikának a pszichikai átélését, bensővé tételét. A befogadó fogyasztóvá lényegül át. A művészet kritikai potenciálja abból táplálkozik, hogy a művészi elidegenülés a valóság szublimálása is. A művészet a szabadság közege is. A művészet kommercializálódása ezzel szemben megszünteti a művészet és a valóság közötti távolságot. Ennek eszköze a deszublimáció, amelynek során a libidinális ösztönök közvetett kielégítését a közvetlen váltja fel. Az erotika helyébe az áruvá váló, kommercializált szexualitás lép, amely a közvetlen ösztönkielégítés szabadságával, a represszív deszublimáció segítségével összebékíti az egyént a technokapitalista társadalom valóságával, felszámolva a lehetséges ellenállást megalapozó distanciát. Mélyen paradox szituáció ez, hiszen a represszió a szabadságon keresztül, a közvetlen, deszublimált ösztönkielégítés révén megy végbe; megtörténik az összebékítés a valósággal. A technicizált valóság az emberi bensőséget gyúrja át, a majomketrec az ember fejének, pontosabban ösztönvilágának működési mechanizmusait írja felül. Az eredmény a valóság megváltoztatásának alapjául szolgáló pszichés késztetések elapasztása és egy passzív, fogyasztói életforma kialakítása; szabadságnélküliség a szabadság meglovagolásával.” (K. G. i. m.)
eladhatóság
A szakaszban markáns válasz található a művészet, az esztétikai érzék és a személyes érzelmek terén végbement változásokra: egyetlen szóval jellemezve „kommercializációnak” nevezhető a folyamat, ami az összetett jelenségeket egyszerűvé, a szerves élet-anyagot szervetlenné, a zsigeri cselekvést tervezetté, a valódit mesterségessé teszi hosszú távon. Ha valami áruvá válik, elveszíti önértékét: egyetlen mérhető érdeme az eladhatósága. Eladható az, ami sokak számára vonzó. Az igények azonnali kielégítése mindennapi életünk sokféle szintjén rendkívül kívánatos: elintéznivalóinkat nagy mértékben megkönnyíti a technika: csak egy gombnyomás, és meg is kapjuk, amit akartunk. Kényelmesebb lesz tőle az életünk, több időnk marad a fontosabb dolgokra. Kérdés, maradnak-e és mik ezek a fontosabb dolgok. A majomketrec logikája szerint ide tartozik például a pihenés, az egészséges táplálkozás, a rekreációs sport, a szórakozás és önmagunk kényeztetése. De hova sorolható a teljes egzisztenciánkat érintő és átformáló művészet vagy a szerelem? Az „elintéznivalóink” közé? A házhoz szállított szépség által kiváltott instant katarzis vagy gyönyör gondolata groteszk és visszás lenne talán még a mai technicizált „majomketreclakók” számára is. Egy ilyen gesztus egyszer s mindenkorra el is intézné a művészet és a szerelem terén mindazt az izgalmat, várakozást és varázst, amit a szublimáció védő mechanizmusa életben tartott.
Viszont akkor is gond van, ha a „szórakozás” vagy „önmagunk kényeztetése” címszavak alá soroljuk ezeket, mert maguk a kategóriák akadályozzák az egyszeri, megismételhetetlen és kivételes egyedülállóságában örök élményt, ami nem feltétlenül „kellemes”. A művészet és a szerelem is kizökkent a „komfortzónánkból”, mindkettő jóval összetettebb annál, hogy hatásukat néhány kattintással vagy frappánsan kiválasztott emojikkal ki lehetne fejezni, rövidre lehetne zárni. A kémiai szublimáció során a szilárd anyag minden átmenet nélkül légneművé válik – a pszichológiai és esztétikai szublimáció során a konkrét érzés vagy élmény felemelkedik, légiesül. A deszublimáció kristálya vagy párlata az ellenkező hatást éri el: a felemelkedettség élménye tárgyiasul. És az sem segít, ha a szemlélődő, kritikusan gondolkodni próbáló ember számára már előkészített a „kritikus gondolkodás” mint kategória, bizonyítva, hogy ez is a választható lehetőségeink közé tartozik, a ketrecen belül. A legfélelmetesebb felismerés, hogy a ketrec nem kívülről kerül ránk, hanem önként, szabad akaratunkból építjük.
a vidám robotok társadalma
Shoshana Zuboff szerint a felügyeleti vagy megfigyelői kapitalizmus abszolút módon tárgyiasítja az egyént: célja az emberi természet legyűrése. Ennek ellenére nem lázad fel ellene a többség, mert a kellemes közérzetért, a boldogtalanság kiküszöbölésének látszatáért a természet feláldozhatónak tűnik. „A megfigyelői kapitalizmus – a totalitarizmussal ellentétben – nem alkalmaz erőszakot, az emberi pszichét nem belülről akarja, új politikai vallásként, hatalmába keríteni. Módszere nem az egyén terrorizálása; célját a megelégedettség, a boldogság pszichikai állapotának elősegítésével képes leginkább elérni. Nem erőszakkal, hanem kondicionálással dolgozik. Eszményképe – Herbert Marcuse kifejezését kölcsönvéve – a vidám robotok társadalma, amelynek tagjai boldogok és elégedettek, s ami a legfontosabb: jövőbeli viselkedésük prognosztizálható és befolyásolható. Ennek az ideálnak a megvalósítására egyre hatékonyabb, nemcsak az emberi ráció, hanem az érzelmi és ösztönreakciók előre látására, manipulációjára és befolyásolására – ez utóbbi alapvető fontosságú, hiszen ez a profit elsődleges forrása – képes technikai eszközök garmadája áll rendelkezésükre. Olyan újfajta, tökéletesen átlátható és ellenőrizhető Panopticonban élünk, amelynek üvegfalait, a régitől eltérően, nemcsak kívülről építik – a rendszer urai –, hanem belülről, önként és dalolva, a felhasználók aktív közreműködésével, a közösségi média és az ún. okos technológiák segítségével – az okosság pedig azt jelenti, hogy átfogóan feltérképezik a használók életét, és az információkat továbbítják a feldolgozó mesterséges intelligenciáknak.” (K. G. i. m.)
A közösségi média mint jelenség kitűnően példázza korunk végtelen sebezhetőségét és kiszolgáltatottságát. Hát persze, hogy mindenki szeretne tartozni valahova, megosztani azt, mi történt vele, és részt is akar venni mások életében. Amikor családtagok, barátok egyre távolabb kerülnek egymástól, így tartani lehet a kapcsolatot. A telefonunkon sokszor jelentősebb élményekben van részünk, mint a fizikai tartózkodási helyünkön, lélekben fontosabb számunkra, ami a mobilunk kis képernyőjén történik. És bármikor, bárhol, bárkivel „találkozhatunk” így. Kaphatunk visszajelzést, visszaigazolást arról, hogy létezünk, olykor ismeretlenektől is, és ismerkedni is így szokás manapság. Ez alakíthatja ki a digitális függést. Kovács Gábor Zuboff nyomán rámutat, „miért ilyen nagy a társadalmi kereslet a függőség állapotára. Ez a 21. század eleji megváltozott identitáskonstrukció logikájának a következménye. Az internet megmondja, ki vagy, mert te akarod, hogy mások mondják meg, ki vagy valójában. Míg a kartezianizmus alapvetése volt, hogy ’gondolkodom, tehát vagyok’, korunk Facebookot és Twittert használó individuumának alapvetése: ’lájkolnak, tehát vagyok’.” (K. G. i. m.) Az így kialakított személyiségnek látszólag nincs szüksége a társadalomtól elfordulás kritikai (emersoni) averziójára. Kétségbeesetten kapaszkodik a konformizmusba, hiszen onnan jöhet a bátorítás, hogy minden bizonytalanságunk, aggodalmunk és veszélyeztetettségünk ellenére mégiscsak érdemes élni. „Shosana Zuboff alapvető problémának tartja, hogy a közösségi média működésmódjai, illetve az ezeket szabályozó algoritmusok a konformista viselkedést ösztönzik – jóllehet a felszínen a narcisztikus egoizmusnak hízelegnek. A hívószó a korlátlan önmegvalósítás, de valójában nem lehet eltérni az állandóan változó digitális közösségekben az éppen adott pillanatban uralkodó normáktól: aki nem ezt teszi, az kiutálást-kitaszítást kockáztat a csoportból.” (K. G. i. m.)
Vagyis a félelem, hogy kívül kerülünk, erősebb, mint az ellenállás – még akkor is, ha minden negatív visszajelzés szintén a közösségi médián keresztül érkezik. Kovács Gábor Byung-Chul Han hasonló meglátását idézi: „Az okoshatalom hízeleg a pszichének, ahelyett, hogy fegyelmezné, kényszereknek vagy tilalmaknak vetné alá. Nem hallgatást mér ránk. Inkább szüntelenül arra késztet, hogy közöljünk, megosszunk, részt vegyünk, kommunikáljuk véleményünket, igényeinket, kívánságainkat és vonzalmainkat, meséljük el az életünket. (…) A szabadság mai válsága abban áll, hogy olyan hatalmi technikával van dolgunk, amely nem tagadja vagy elfojtja a szabadságot, hanem kizsákmányolja. A szabad választás az ajánlatok közti szabad választás javára semmisül meg.” (K. G. i. m.)
a konszenzus erőszaka
Ezzel szinte reménytelen helyzetbe kerül, aki megpróbál a gépezettel szembeszállni – kivéve, ha a (Gilles Deleuze által is jelentősnek tartott) „idióta” szerepét vállalja. Az „idióta” szó a görög „idiosz” (’saját’, ’személyes’, ’magán’) származéka. Eredetileg olyan ’magánember’-t jelölt, aki nem vett részt a városállam politikai életében. A későbbi jelentésváltozások során használták ’tanulatlan’, ’kontár’, majd a római korban már egyértelműen ’gyengeelméjű’ értelemben. (Magyar Etimológiai Szótár, Arcanum.com). Az „idióta” lehet kívülálló, nem hat rá mérgezően a technicizált civilizáció, bár nagy valószínűséggel az ilyen embert tekinti majd a többség toxikusnak. Úgy tűnik, ez az abszurd alternatíva egyenként minden ember számára adott, amennyiben – hittel és humorral – elfogadja a lehetséges kiközösítést. Byung-Chul Han művéből idézi Kovács Gábor: „Manapság szinte eltűnni látszik a kívülálló, a bolond vagy az idióta típusa a társadalomból. A digitális totális hálózat és totális kommunikáció jelentősen fokozza a konformitáskényszert. A konszenzus erőszaka elnyomja az idiotizmust. (…) A kommunikáció- és konformitáskényszer tekintetében az idiotizmus a szabadság gyakorlását jelenti. Az idióta lényege szerint a kötetlen, a hálózatba nem kötött, az informálatlan. A minden kommunikációtól és hálózatosságtól mentes, az időtlen lakója (…) Az idiotizmus a hallgatás, a csönd és a magány szabad tereit hozza létre, amelyekben lehetséges olyasmit mondani, amit tényleg mondani érdemes. (…) Ma már nem az jelenti a nehézséget, hogy nem nyilváníthatunk szabadon véleményt, hanem az, hogy létrehozzuk a magány és a hallgatás olyan szabad tereit, amelyekben mondhatót találunk.”
Kovács Gábor Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regényének filmváltozatából hozza a „szabadító” példát, amit Tallár Ferenc tanulmányában szürreális megoldásnak talál: a hatalmas, magát süketnémának tettető indián felkapja és kiviszi a lobotómián átesett főhőst, McMurphyt az elmegyógyintézetből. De találhatunk az „idiótá”-ra számtalan más irodalmi példát: Dosztojevszkij Miskin hercegét vagy akár Melville Bartleby-jét. A kívülállók védelme a hit és a humor – ami a majomketrec lakóiból fájdalmasan hiányzik.
Csakhogy éppen erről a két fogalomról a legnehezebb beszélni, az egzisztenciális és esztétikai érzékenységet megteremtő hitről és a mindent elfogadó (Kiss Lajos András szavával élve: „akolmeleg”-et teremtő) humorról. Közös a két fogalomban az abszurditás és a személyesség. A paradoxonokat nem tűrő mátrix megkérdőjelezi mindkét fogalom létjogosultságát. Logikus, hiszen sem a hit, sem a humor nem tudatos döntés következménye, hanem ajándék. Nem lehet elhatározás kérdése, hogy egy bizonyos naptól az ember „bekapcsolja” a hitét vagy a humorát. Ahhoz, hogy ilyen ajándékokat elfogadjunk és örüljünk is nekik, mérhetetlen alázatra van szükség. A technicizált világ az alázattal sem igen tud mit kezdeni, mert összetéveszti a megalázottság negatív helyzetével: aki alázatos, az szükségképpen valamilyen megaláztatás áldozata. Pedig az „idiótáknak” ez az egyik lehetséges menedék: alázattal és nyitottsággal várni a hit és a humor ajándékát. Az irracionalitás ebben az esetben nem akadály, különösen, ha reménykedhetünk az emberi értelmet meghaladó, metafizikai racionalitásban. A 2. századi patrisztikus gondolkodó, Tertullianus érve a keresztény hit mellett híres jelmondata szerint: Credo quia absurdum est (Hiszem, mivel abszurd).
ezen az omnibuszon
A 19. századi filozófus, Søren Kierkegaard szintén a rációt meghaladva képzeli el a „hit ugrását”. A Félelem és reszketés előszavában sokat sejtető álnevet választ: Johannes de Silentio, vagyis a Csöndből jövő János, aki meg tudja talán teremteni a termékeny csendet, Byung-Chul Hannal szólva: „a magány és a hallgatás olyan szabad tereit, amelyekben mondhatót találunk”. Mint az előszóból kiderül, ő is a kívülállók („idióták”) egyike: „Eme írás szerzője egyáltalán nem filozófus, nem értette meg a rendszert, s azt sem, hogy létezik-e, hogy kész van-e; az ő gyenge elméjében már elegendő van abból a gondolatból, hogy korunkban mindenkinek irtózatos koponyával kell rendelkeznie, mivel mindenkinek szörnyű gondolatai vannak. Ha képesek lennénk is a hit egész tartalmát fogalmi formába önteni, abból még nem következik, hogy megértettük a hitet, megértettük, hogyan jutunk el hozzá, vagy az hogyan hatol belénk. Ennek az írásműnek a szerzője egyáltalán nem filozófus, hanem költőien és elegánsan szólva, kívülálló, aki nem ír sem a rendszerről, sem a rendszer ígéreteiről, aki nem kötelezi el magát sem a rendszer mellett, sem a rendszernek; ír, mert az írás számára luxus, és ez annál kellemesebb és meggyőzőbb számára, minél kevesebben veszik és olvassák. Sorsát előre látja egy olyan korban, amikor egyetlen mozdulattal feláldozzák a szenvedélyt a tudomány oltárán, amikor az írónak, akinek olvasókra van szüksége, arra kell ügyelnie, hogy írása könnyen átlapozható legyen a délutáni pihenés alatt […]. Mint sorsát látja előre, hogy teljesen mellőzött lesz, sejti azt a rettenetes dolgot, hogy a dühöngő kritika, mint egy iskolást, többször is megbünteti; a még rettenetesebbtől is iszonyodik, hogy egyik vagy másik serény irattáros és paragrafusfaló – ki mindenkor hajlandó a tudomány megmentése érdekében darabokra vagdosni más emberek írásait […] – őt is cikkelyekre vagdossa ugyanazzal a könyörtelenséggel, mint az, aki a központozás tudományának szolgálatában beszédét pontosan a szószám szerint tagolta, oly módon, hogy a pontra ötven, a pontosvesszőre harmincöt szó következzék. – A legmélyebb alázattal borulok le minden alapos vámvizsgáló előtt: ’Ez nem rendszer, ennek a legcsekélyebb köze sincs a rendszerhez. Minden jóért könyörgök az éghez a rendszer számára és a dán érdekeltek számára ezen az omnibuszon; mert hiszen torony aligha lesz. Boldogságot és áldást kívánok Önöknek mindnyájuknak együtt és külön-külön.’ Mély tisztelettel, Johannes de Silentio.” (Søren Kierkegaard: Félelem és reszketés. ford.: Rácz Péter, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986. 11–13.)
Kierkegaard itt kitűnő humorérzékkel vázolja fel a saját pozícióját. Balassa Péter utószavában kiemeli: nyilván nem arról van szó, hogy Kierkegaard/Silentio nem filozófus, csak „másfajta filozófus”: az ő számára „írás és személyes sors (ami nem azonos feltétlenül a magánélettel) elválaszthatatlan: a gondolat bevallott személyessége ez”. (i. m. 224.) A gondolat bevallott személyessége miatt kerül a rendszeren kívülre. A humor ajándékát örömmel elfogadja és átitatja vele minden szövegét. A Félelem és reszketés további részeiben viszont azt is bevallja, hogy a hit ajándékát nem kapta meg, alázattal várja, és csodálja azokat, akiknek ez megadatott. Két ilyen „idiótát” mutat be az olvasóknak: egyikük, Ábrahám, a tragikum révén, másikuk, az adóbehajtóra hasonlító átlagember a komikum révén válik a hit lovagjává. „Ábrahámot nem tudom megérteni, bizonyos értelemben semmit sem tanulhatok tőle, csak csodálni tudom. Ha valaki azt képzeli, hogy e történet hatására eljuthat a hithez, becsapja magát, és a hit első mozdulatáért Istent is be akarja csapni; életbölcsességet akar nyerni a paradoxonból. Van, akinek talán sikerül; mert korunk nem áll meg a hitnél és a hit csodájánál, mely a vizet borrá változtatja, hanem tovább megy és a borból vizet csinál.
Nem az lenne mégis a legjobb, ha megállnánk a hitnél? Nem megbotránkoztató, hogy mindenki tovább akar lépni? Ha nem akarunk megállni a szeretetnél, márpedig manapság ezt hirdetik mindenféle módon, hova jutunk akkor? Földhözragadt okoskodáshoz, kicsinyes számításhoz, szánalmassághoz és nyomorúsághoz, mindahhoz tehát, ami kétségessé teszi az ember isteni eredetét. Nem az lenne-e a legjobb, ha megállnánk a hitnél, és hogy aki áll, vigyázna, hogy el ne essék: mert a hit mozdulatát az abszurd erejénél fogva újra és újra meg kell tenni, azonban úgy, s ezt jól jegyezzük meg, hogy a végességet ne veszítsük el, hanem teljességgel birtokba vegyük. Ami engem illet, képes vagyok ugyan leírni a hit mozdulatait, de nem vagyok képes megtenni azokat.” (i. m. 58–59)
A hit ereje nélkül azonban a saját fiára Isten kedvéért kezet emelő Ábrahámot sokkal könnyebb bűnözőnek látni, mint csodálni; az együgyű kisembert (aki azon morfondírozik hazafele menet, hogy lesz-e sült bárányfej vacsorára és megbékél azzal is, ha nem lesz) pedig könnyebb észre se venni. Kierkegaard/Silentio csodálata mindkettőjük felé mégiscsak a hit erejéről tanúskodik, akkor is, ha azt a bizonyos „ugrást” képtelen megtenni.
hirtelen kifordította az életét
A második példám nem a hit erejét, hanem az egzisztenciális és esztétikai érzékenység meglétét, illetve veszélyeztetettségét állítja a középpontba: ez a szöveg is finom humorral átitatott, és egy különc, méltatlanul feledésbe merülő amerikai írótól származik. Sherwood Andersonra inkább tanítóként, Nobel-díjas nagy mesterek (Hemingway és Faulkner) szakmai tanácsadójaként és atyai barátjaként emlékszik az irodalomtörténet, pedig ő maga is a kívülálló „idióták” egyike. Sikeres üzletember volt, festékgyárat vezetett Ohióban és csak titokban írta műveit az asztalfióknak, de a legenda szerint 1912 novemberében egy nap hirtelen kifordította az életét a megszokott kerékvágásból. Épp egy levelet diktált a titkárnőjének, és az egyik mondat közepén elhallgatott, a semmibe bámult, majd így szólt: „Mély vízben gázoltam és a lábam vizes lett.” Ezzel kisétált az irodából, és csak napok múlva találtak rá eszméletlenül az országút szélén. A furcsa eset után csak az írásnak szentelte életét. Leghíresebb műve az 1919-ben megjelent vékony novelláskötet: bizarr, felkavaró és frusztráló történetek egy képzeletbeli kisváros, Winesburg, Ohio lakóiról, elfojtott traumáikról, kínzó múltjukról, jövőtlenségükről és unalmas jelenükről, az elidegenedés különféle változatairól és az emberi esendőségről. A hősöket az köti össze, hogy mindannyian „groteszk” figurák, vagyis a sokféle párhuzamosan létező „igazság” közül csak egyhez ragaszkodnak, ezáltal válnak sebezhetővé és sebzetté. A novellák mindegyike figyelemre méltó és zavarba ejtő: a szerző nem csodálja, nem ítéli el, csak felmutatja ezeket a fura hősöket, nincs tanulság, de a közvetlen, mesélő stílus mégis „akolmeleg” emberi közösséget tud teremteni az olvasóval. A Kezek című kötetindító novella főszereplője Wing Biddlebaum, akiről eleinte csak annyi tudható, hogy kezeit, amelyekkel félelmetes tempóban tud epret szedni, általában a zsebébe rejti, görcsösen kerüli a gesztikuláció minden formáját. A szövegben középtájon derül ki a múltbeli traumatikus élmény: „Nézzük meg most már röviden a kezek történetét. Talán az, hogy beszélünk róluk, megihleti a költőt is, aki elmondja majd titkos, csodálatos históriáját annak az erőnek, melynek a kezek csak reményt jelentő, repdeső zászlócskái voltak.
Fiatal korában Wing Biddlebaum tanító volt egy pennsylvaniai városkában. Akkoriban még nem Wing Biddlebaumnak hívták; kevésbé hangzatos neve volt: Adolph Myers. S mint Adolph Myerst tanítványai nagyon szerették.
Adolph Myers természeténél fogva született nevelője volt az ifjúságnak. Azok közé a ritka és többnyire meg nem értett emberek közé tartozott, akik oly gyöngéd eréllyel vezetnek, hogy már-már inkább szeretetre méltó hibának minősül. A rájuk bízott fiúk iránti bizalmukban ezek a férfiak sok tekintetben finomabb lelkű szerelmes asszonyokhoz hasonlítanak.
Ez azonban durva általánosítás. Most kellene ide a költő. Esténként Adolph Myers sétálgatott tanítványaival, vagy pedig alkonyattájt elüldögélt az az iskola lépcsőjén, és beszélt nekik mintegy álomba révedvén. Keze ide-oda rebbent, hol a fiúk vállát simította végig, hol a kócos fejükön motozott. Hangja ilyenkor lágy lett, szinte zenei csengést kapott beszéd közben; azzal is simogatott. Tulajdonképpen a hang is, meg a kéz is, a vállak simogatása is, a fejek érintése is eszköze volt a tanító azon igyekezetének, hogy álmokat plántáljon az ifjú lelkekbe. A cirógató ujjaiban lakozó gyöngédséggel fejezte ki magát. Azok közé a férfiak közé tartozott, akikben az életet teremtő erő nem összpontosítva, hanem szétszórtan lakik. Cirógató keze alatt a kétely és hitetlenség eltűnt a kisfiúk lelkéből, sőt, ők is álmodozni kezdtek.
kimondhatatlan képzelődések
És ekkor történt a tragédia. Az iskola egyik ütődött tanulója belehabarodott a fiatal tanítóba. Éjjelente kimondhatatlan képzelődésekkel csigázta magát az ágyában, reggel pedig mint tényeket mesélte el álmait. Lefittyedő ajkáról furcsa és förtelmes vádak fakadtak. A pennsylvaniai városkán remegés futott végig. Az Adolph Myersszel kapcsolatos titkolt és ködös hiedelmek hiányosággá galvanizálódtak az emberek agyában.
A tragédia nem sokáig váratott magára. Reszkető gyermekeket rángattak ki az ágyból és fogtak vallatóra. ’Engemet átkarolt’ – vallotta egyik. – ’Az ujja mindig a hajamban motoszkált’ – mondta egy másik.
Az egyik délután Henry Bradford, városbéli kocsmáros megjelent az iskola kapujában. Kihívta Adolph Myerst az udvarra, s öklével többször egymás után az arcába sújtott. Amint kemény bütykeivel a tanító rémült arcát csépelte, dühe egyre fokozódott. A gyerekek sikoltozva rohangásztak összevissza, akár a felbolygatott rovarok. – Majd megtanítom én magát, hogy az én fiamhoz nyúljon, maga szörnyeteg! – bömbölte a kocsmáros, aki az öklözésbe belefáradva, most rugdosni kezdte a tanítót, körbe az udvaron.
Adolph Myerst még aznap éjszaka száműzték a pennsylvaniai városból. Egy tucat fáklyás férfi jelent meg házának kapujában, és követelte, hogy azonnal öltözzék fel, és menjen velük. Esett az eső, s az egyik férfi kötelet tartott a kezében. Eredetileg föl akarták akasztani a tanítót, de megpillantván a kicsiny, fehér, szánalmas alakot, valahogy megesett rajta a szívük, és futni hagyták. Amint aztán elrohant a sötétben, megbánták gyöngeségüket, utánaeredtek, s káromkodva botokat és nagy puha sárgöröngyöket hajigáltak a sikoltozó alak után, aki egyre gyorsabban szaladt bele az éjszakába.” (Vajda Miklós fordítása, in: Amerikai elbeszélők, Novellák és kisregények, második kötet Európa Könyvkiadó, 1985. 7–13.)
Nem könnyű ezzel a környezetéből kiragadott szövegrészlettel és a benne ábrázolt „idiótával” megbarátkozni: a bántalmazás napjainkban különlegesen érzékeny téma, a pszichoterapeuták segítségével egyre több frusztrációt okozó trauma kerül napvilágra. A szöveg azért ilyen megosztó és zavarba ejtő, mert nem egyértelmű, hogy mit követett el Wing Biddlebaum. Érzékeny volt és érzékenységre akarta tanítani a gyerekeket. De a történet, amibe mindez átfordult, érzéketlen és vulgáris. Amennyiben a pedofíliának akár a gyanúja is felmerül, az elbeszélésmód tagadhatatlanul az áldozatot hibáztatja és az elkövetőt védi. Nemcsak a #metoo mozgalom, Jézus is határozottan kikel a bántalmazás ellen. Máté evangéliumának 18. részében ez áll: „Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, az a nagyobb a mennyek országában. És aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be. Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik. Jaj a világnak a botránkozások miatt! Mert szükséges, hogy botránkozások történjenek, de jaj annak az embernek, aki a botránkozást okozza! […] Vigyázzatok, hogy egyet se vessetek meg e kicsinyek közül, mert mondom nektek, hogy angyalaik mindenkor látják a mennyben az én mennyei Atyám arcát.”
ki a bűnös és ki az áldozat
Vagyis amennyiben Adolph Myers (akár szándékosan, akár véletlenül) bántotta a gyerekeket, megérdemelte, amit kapott. De a szövegben éppen arról van szó, hogy kimondhatatlan szeretettel befogadta és álmodni tanította őket! A lehetséges bántalmazást elszenvedő fiú az „ütődött” („half-witted”, „féleszű”) jelzőt kapja, a baj abból lesz, hogy nem tud különbséget tenni álom és valóság, kifinomult érzékenység és vulgaritás között, érzéketlen a szublimáció minden fajtájára. Viszont ő a gyermek, aki úgy érzi, bántalmazást élt át. Ő is éppolyan „idióta”, vagyis „kívülálló”, „sebezhető”, mint a tanára. Az elbeszélő nagyon tapintatosan vigyáz, nehogy túlságosan durván fogalmazzon, mint mondja, költőre lenne szüksége, hogy hitelesen mondja el a történetet. De a szöveg szerint a konkrét és szándékos bántalmazás a későbbi Wing Biddlebaumot éri. Az egzisztenciális és esztétikai érzékenység itt abban mutatkozik meg, hogy mindkét fél egyszerre a „botránkozás” okozója és elszenvedője: a tragédia az érzékenységgel való visszaélés. Az emberi kiszolgáltatottság láttán fellázadhat az igazságérzet: jó lenne mégiscsak megkülönböztetni, felcímkézett dobozba zárni, hogy ki a bűnös és ki az áldozat. Viszont a humor és a hit abszurditásához tartozik, hogy ezeket a dobozokat nem áll módunkban felcímkézni a háromdimenziós földi világban: ebben a novellában csak áldozat, esendő ember van (még a husángokkal csapkodó sárdobáló apák is azok!), és csak reménykedni lehet, hogy a hiteles ábrázolás több nyitottságra és kevesebb előítéletre tanít.
A harmadik példám a lengyel Nobel-díjas Wisława Szymborska egyik bizarr verse, amely visszavezet a majomketrec gondolatához. Ez a szöveg az ekphrászisz iskolapéldája: egy vers behív, megjelenít egy festményt és az intermedialitás következtében erőteljesebbé válik a vizuális- és a szövegélmény is. A beszélő itt is a kívülálló, vagyis „idióta”, akinek ráadásul vizsgáznia kell, szembe kell néznie az egzisztenciális számonkéréssel. Ami megvédi, az a jellegzetes fanyar humor, amit Szymborska más verseiből is jól ismerhetünk:
Bruegel két majma
Érettségiről álmodtam az éjjel:
az ablakban két megláncolt majom ült,
künn szárnyalt az ég
és lubickolt a tenger.
Az emberiség történelméből feleltem.
Dadogva nyögdécseltem.
Az egyik majom gúnyos figyelemmel bámult a szemembe,
a másik szundikálni látszott;
s a kérdés után támadt csendben,
mint aki súg,
halkan megcsörgette a láncot.
(Kerényi Grácia fordítása)
Ahhoz, hogy a versből kiolvassuk a reménytelen emberi helyzetben a biztatást, valóban egzisztenciális érettségi bizonyítványra lenne szükség. Bruegel majmai láncra vannak verve, szó sincs semmiféle szabadságról. Az, hogy nincsenek ketrecben, mögöttük van Antwerpen látképe és a tenger, valamelyest vigasztaló, de az alaphelyzeten nem változtat. A „kívülálló” csak dadogni tud, amikor az emberiség történelméről kérdezik. Bár gyönyörű a kilátás, a beszélő mégis zárt térből (felcímkézett dobozból?) nézi, és fogalma sincs, kialakulhat-e bármiféle kommunikáció. Ugyanakkor az alig észrevehető apró gesztus, a szundikálni látszó majom lánccsörgetése a csendben közösségteremtő kísérletre utalhat („mint aki súg”). A súgás hatalmas segítség egy olyan vizsgán, amit magunktól képtelenek vagyunk letenni. Ugyanakkor ellentmond a vizsgaszabályzatnak. Miféle összekacsintás ez a bizottság és a jelölt között? Olyan szikra, ami emlékezetünkbe idézheti az „akolmeleg” humort, és amitől a kívülálló „idióták” egy pillanatra megérezhetik, hogy még sincsenek teljesen egyedül. Ilyen „lánccsörgetésnek” érzem Tallár Ferenc tanulmányának következő mondatait is: „A közösségek újjászületésének, az egyenlőség e világi megvalósulásának és a termelési rend alapvető átalakításának igénye jelen van, de a hatalmon kívül. Ott van lent, elsősorban a fiatalok generációjában, de nem csak bennük. És ott van a majomketrec majmaiban is, akik, ha néha kinéznek a ketrec rácsain, maguk is közösen megélhető szabadságra vágynak. Nem sok ez, de talán mégis ez a lényeg.”
Óhatatlanul felmerül a kérdés: lehet-e az „idióták” közösségéről beszélni? Kierkegaard, Johannes de Silentio, Ábrahám, az adóvégrehajtóra emlékeztető kisember, Sherwood Anderson, Wing Biddlebaum, a bántalmazást jelentő fiú, Szymborska és a majmok igen vegyes, képtelen csoportot alkotnak. Mivel részben valóságos (de már nem élő), részben fiktív alakok, nehezen lehet őket elképzelni egy osztályteremben vagy egy kerek asztal körül, ahol ráadásul mi is ott ülünk. Tanár legyen a talpán, aki ebben a kavalkádban közös nyelvet talál, beszélgetésre hajlandó és alkalmas közösséget teremt! De a személyes esendőség (és a személyes felelősség, hogy ezzel szembenézzünk) mégiscsak azonos (virtuális vagy metafizikai) térbe terel bennünket: bízom benne, hogy ha mással nem, láncaink halk csörgetésével súghatunk vagy üzenhetünk egymásnak.
-
https://ligetmuhely.com/liget/kovacs-gabor-a-magunk-epitette-majomketrectol/ ↑
-
https://ligetmuhely.com/liget/tallar-ferenc-majomketrec-vallasos-vilagelutasitas-es-szabadsag/ ↑
-
https://ligetmuhely.com/liget/kiss-lajos-andras-a-technofilia-es-a-technofobia-kozott/ ↑