CAIUS IULIUS LUPUS VALLOMÁSAI
2003 szeptember

1. Én[1], Caius lulius Lupus[2], Aquincum colonusa[3], cívis és eques[4] Romanus, életemnek hatvanhetedik évében, Alexandrus Severus császárunk uralkodásának hatodik évében[5] elhatároztam, hogy legszeretettebb császáromhoz, Marcus Aureliushoz hasonlóan papiruszra[6] vetem gondolataimat. Teszem ezt elsősorban fiam okulására, akit drága és korán elhunyt bátyám emlékére Avidusnak neveztem el, valamint apám és uram, Marcellus emlékére. Apámtól úgy hallottam, hogy Marcus Aurelius – aki apámnak nemcsak imádott császára, hanem barátja is volt – mindig azt hangoztatta, nincs, ami egyszer hamuvá és füstté ne válna; mindenből rege lesz, vagy még rege sem. Hol vannak, akik magas kitüntetéseket kaptak, sorscsapásoktól szenvedtek, ellenségeskedésekkel vagy más, szerencsétől függő körülményekkel emelkedtek vagy éppen süllyedtek el, nos, hol vannak? És mégis fel kell idéznünk emléküket, édes fiam, Avidus (mennyi örömmel és fájdalommal írom le ezt a nevet!), hogy mi képmutatás nélkül lehessünk józanok, erényesek és igazságosak a köz javára és legfőképpen kegyeseknek, az istenek útján járóknak bizonyuljunk.[7]
gyanús bűbájosok és bálványozók
2. Ha most szememet lehunyom és nagyapádra gondolok – aki maga volt a férfias határozottság és a nemes jellem példája[8] – leginkább úgy jelenik meg előttem, ahogyan azon a végzetes napon láttam, amikor megtudtuk, hogy bátyám, a nálam csupán két esztendővel idősebb Avidus meghalt. Apám akkor vörös cipőt viselt, négy bőrszíjjal, félhold alakú elefántcsont pánttal. Tógáján széles bíborszalag, ujján aranygyűrű.[9] Csak akkor láttam apámat sírni; anyám egész éjjel zokogott, pedig akkor még el sem tudtuk képzelni, hogy bátyám nem él. Nem tett semmi rosszat, csupán kedvenc csókáját nem akarta odaadni társainak, akik a Mars Ultor temploma körül kezdték üldözni, ahol gyanús bűbájosok és bálványozók laktak. Csoportosulás keletkezett, az őrjárat beavatkozott, Avidus állítólag olyan kihívóan viselkedett, hogy egy Sextus nevű őr kénytelen volt a lándzsáját használni. A feje búbján sebesítette meg bátyámat, aki a vérveszteségtől halt meg, hajnal felé. A legkülönösebb azonban az volt, hogy Marcus Aurelius megkegyelmezett bátyám gyilkosának.[10] Ezt akkor nem értettem. Akkor csak a bosszú hajtott volna, meg akartam ölni az őrt, a császárt, mindenkit. Apám persze azt is megtiltotta, hogy az utcára kimenjek. Akkor értettem meg, miért nem engedte a császár, hogy az őrt agyonverjék a laktanya udvarán, amikor tizenhét esztendős lettem. [11] De erről majd később szólok.
3. Annyi bizonyos, hogy az a reggel szabta meg további életünket. A császár, családunk tragédiája után megszánta apámat, és Pannóniába küldte,[12] hogy ne kelljen folyvást Avidusra emlékeznie. Pénzzel bőségesen el voltunk látva, hiszen nagyapád gazdag volt, de a császár is gondoskodott rólunk. Tulajdonképpen nemigen marasztalt semmi: Rómában is sok szörnyűség történt akkoriban: kiáradt a Tiberis, sáskajárás volt és döghalál[13] . Így kerültem én Aquincumba, életemnek tizenkettedik évében. De Pannóniára sem jártak jobb idők, mert alig múltam tizenhat éves, a barbárok ismét támadásba lendültek, és csupán a két akkori helytartónk, Quintilius Condianus és Quintilius Maximus erélyes fellépésének köszönhető, hogy betörésüket vissza tudtuk verni, a következő évben pedig Marcus Aurelius ismét kénytelen volt Pannóniába jönni.[14] Ekkor találkoztam vele személyesen. De erről majd később.
4. A nyugtalanság folytatódott, a Marcust követő Commodus uralkodása idején is. Ő elsősorban a burusok és a dákok ellen harcolt[15], de még saját katonái is ellene fordultak. Apja hiába tartotta szüntelenül maga mellett utolsó éveiben[16], sohasem lett belőle olyan nagyszerű császár, mint Marcus.[17] Commodus lekezelte a katonaságot, követeléseik süket fülekre találtak nála, így nem csoda, hogy Tigidius Perennis, a gárdafőnök összeesküvést szőtt ellene, és két fiát küldte Pannóniába, hogy megdöntse uralmát.[18] Pannónia Inferior akkori helytartója, aki még arra sem méltó, hogy a nevét leírjam, szintén a lázadókkal tartott.[19] Igazi nyugalom csak azóta van, mióta a Severusok uralkodnak.[20] Hadi erények tekintetében Pannónia már régen túltesz Itálián, hol itt, hol ott van szükség kitűnő légióinkra, és ezt most már Rómában is kénytelenek elismerni.[21] És nem csupán Mars kegyes hozzánk[22], hiszen ki mondhatja el, hogy olyan nagyszerű és nagy tudású helytartója van, mint Cassius Dio? Igaz, ő éppen katonaságunkkal nincs jóban, de igaza van, hogy most már a műveltséget kellene itt magasabb szintre emelni.[23] De mostani, imádott császárunk – igazi Severus! – megengedte neki, hogy a katonaság fenyegetése miatt ne utazzék Rómába a consuli cím átvételére.[24] Császárunk, úgy látszik, a bölcs engedékenység mintaképe: úgy hallom, újabban azt is megengedte minden szenátornak Rómában, hogy ezüsttel díszített raedát és carrucát tartson.[25] Ez emeli Róma tekintélyét. Végy példát, fiam, szeretett császárunk bölcsességéről! Az istenek óvják Alexander Severust![26]
5. Nehéz neked elképzelned, fiam, Avidus, milyen volt Pannónia, mikor én ide kerültem. Tudom, hogy számtalan dolog ismeretes előtted, hiszen ahogy apám engem, és Marcus Aurelius Commodust, én is ritkán engedtelek el magam mellől. De most mégis sok mindent ismét megosztok veled, mert hatvanhét éves korban nehéz megmondani, hogyan rendelkeznek az ember felől az istenek.
egyenes úton
6. Amint említettem, Pannónia tulajdonképpen állandó harcban állt a barbárokkal. Amikor én tizenkét éves koromban ide jöttem, Aquincum régen megvolt már – szeretett városunkat Hadrianus császárunk alapította[27] és mára már nagy territórium tartozik hozzá[28] – mégis sokkal több légionáriust lehetett látni, mint manapság. Egész pontosan azokból volt kevés, akik nem voltak katonák: a kereskedőkből, iparosokból, mesteremberekből, s ahol a canabaekban[29] mégis megtalálhatóak voltak, egész életük a katonatáborok körül forgott. Különösen a limes mentén láttunk sok légionáriust, amikor a Danuvius menti egyenes úton haladtunk Aquincum felé. De apám már útközben is sok mindent mesélt új lakóhelyünkről, Pannóniáról. Sokat tudott róla, hiszen Marcus Aurelius uralkodásának tizenkettedik évében[30] csatlakozott szeretett császárához, éppen, amikor a kvádok és a markomannok behódoltak neki.[31] A császár nagy változásokat hajtott végre a Pannóniával határos barbárok földjén: a kvádokat elválasztotta a markomannoktól és a jazigoktól, és a kvádoknak megtiltotta, hogy tíz mérföldnél közelebb jöjjenek a limeshez.[32] A jazigokkal is keményen elbánt: százezer hadifoglyot kellett visszaadniuk és nyolcezer lovast kellett rendelkezésére bocsátaniuk.[33]
7. Nem restellem, hogy bátyám elvesztése miatt érzett fájdalmam ellenére izgalommal és, bizony, örömmel tekintettem a nagy utazás elé. Hiszen azelőtt még sohasem indultam ilyen hosszú útra! Ma is élénken emlékszem, hogyan ügettünk a többnyire egyenes utakon[34], az erős paripáink[35] lábára kötött vastalpú papucsok[36] ütemesen koppantak a kemény, sima pavimentumon[37], mintha költeményt hallgatnánk. Néha valósággal ringtunk az erős bőrszíjakon[38], úgy emlékszem erre, mintha tegnap lett volna. (A via szó atyáink nyelvében nőnemű[39]: néha úgy ringat, mint az anyaöl). Apám ragaszkodott hozzá, hogy carruca dormitorián[40] utazzunk, hogy anyám és én akkor tudjunk aludni, amikor kedvünk tartja. De nemigen aludtunk a kocsin, hiszen apám mint szenátor diplomát kapott a praefectus praetoriótól[41], így minden mansióban megszállhattunk, és igen jó dolgunk volt.
(Nagyapád mindig szerény ember volt, és nem kívánta meg, hogy a városokban a helyi elöljáróság gondoskodjék szállásunkról, pedig megtehette volna[42]. Végy példát róla!) Carrucánkat két petorritum[43] is kísérte, a málhánk és a cselédség számára. A málhában szinte egész háztartásunk benne volt, végtére is költöztünk: edények, evőeszközök, asztalkendők, olajmécsesek, lámpások, fürdéshez és fehérnemű mosáshoz tisztítószerek, fürdőlepedők, fürdőköpenyek, kéztörlők, illatszerek. És persze sok-sok ruha: fehér gyapjú tógák[44], sok hosszabb-rövidebb tunica[45], de bőrből készült ágyékkötőt, bő, térdig érő bőrnadrágot, bolyhos paenulákat[46] és birrusokat[47] is vittünk, mert tudtuk, hogy itt északon hideg az időjárás. De volt a kocsin néhány szebb időre szánt ibolyaszínű lacerna[48], voltak cucullusok[49], étkezéshez használatos synthesisek[50], saruk, cipők, és anyámnak tunica intimák[51], melltartók, övek, bokáig érő, pasztellszínű stólák, pallák[52], könnyű és parafa betétes bőrcipők és esernyők[53] is. És persze az ékszerei.
8. Tudom, fiam, hogy előtted nem ismeretlen, hogyan utazik egy módosabb római polgár: mindezt csak azért idéztem eléd, mert a színes kavarodást magad előtt látva talán megcsap annak az izgalomnak, annak a reggelnek a levegője, amelyen elindultunk. Ahogy Marcus Aurelius szerette mondani: „a képzetek mintegy átitatják a lelket”.[54] Egy pillanatra azt szeretném, ha képzeteim most a te telkedbe hatolnának, ha azt éreznéd, amit akkor én. Ezért folytatom utunk leírását.
mennyire jutottunk Rómától
9. Nézegettem a fel-felbukkanó Mercurius-szentélyeket[55], az oszlopszerű, de kisebb köveket, amelyekről a lovasok szállhattak nyeregbe[56], néha egy-egy futárszolgálatot teljesítő centurio[57] vagy egy tartalék lovat a kötőfékén maga mellett futtató küldönc, a cursus publicus[58] futára vágtatott el mellettünk. És mennyi plaustrum, sarracum, carrus, arcéra, carpentum, cisium, essedum, birota, vereda, angaria, clabula és covinus[59] haladt a türelmesen baktató gyalogosok mellett! Én, mint minden gyerek, számolgattam a mérföldköveket[60], és főleg az érdekelt, mennyi utat tettünk már meg. Apám megmutatta a hodometront[61], és megmondta, mekkora kerekünk kerülete, ettől fogva a kerékfordulatok számából már kényelmesen ki tudtam számítani mennyire jutottunk Rómától.
10. Amikor megérkeztünk, nagyon tetszett, hogy nem egy, hanem két várost is látok. De volt tőlünk délre tulajdonképpen egy harmadik település is, két magasabb hegy között.[62] Én még emlékszem az itt lakó eraviscusok[63] kicsiny, földbe süllyesztett, téglalap alakú, vályogfalas épületeire, amelyeket szalmával vagy zsúppal takartak. De a mi utunk akkor a jobb oldalon álló, nagy összevisszaságban épült nagyobbik városba vezetett, melynek közepén komoran emelkedett a légió táborának hatalmas fal négyszöge.[64] A katonavároson kívül, a Danuvius partján már akkor is megcsodáltam a helytartó hatalmas palotáját, amelyet még Hadrianus császárunk idején emeltek a légionáriusok.[65] Mivel apám mindenüvé magával vitt, többször jártam ott; ezt nemcsak azért szerettem, mert édes gyümölcsöket kaptam, hanem mert ez az épület emlékeztetett leginkább Rómára, és lenyűgöztek a kerek tornyú végződésekkel ellátott díszfolyosóból nyíló, pazar fogadótermek.[66] De a mi házunk sem volt csúnya, ami persze a másik, sokkal kisebb polgárvárosban volt. Mióta fölköltöztünk hegyi villánkba[67], első házunk, amiben apámmal és anyámmal laktam, csupán emlék. De ez a ház is hozzátartozott az első napok varázsához, és ma is mindig megállok előtte, ha a Mithreum[68] környékén akad dolgom.
A ház egy gazdag veteranusé volt, aki a missio numariából szép birtokot vásárolt és azon gazdálkodott, sok colonusa[69] volt, és decurióként halt meg,[70] nem sokkal azelőtt, hogy mi Aquincumba érkeztünk. A házat már hosszabb ideje egyedül lakta, mert feleségét és gyermekeit elvesztette egy pestisjárványban.[71] A belső berendezést tulajdonképpen „megörököltük”, és ma is emlékszem ámulatomra, mikor a Rómához képest roppant piciny városban mégis ilyen fényűzően berendezett házat láttam. Természetesen minden szobát hypocaustummal[72] fűtötték, és ma is előttem van a számtalan drága szőnyeg, a kereveteket borító bíbor takarók, a puha párnák, a faragott kőlábakon álló alacsony asztalkák, a kényelmes székek. És mennyi üvegpohár, serleg, bronzszobrocska, kancsó, ezüst tál és kehely volt a falak melletti rekeszekben![73] Nekem külön szobám lett, amelyben mozaikból volt a padozat, és gyönyörű stukkók borították a mennyezetet, a falat szegélyező párkányokat, és az ajtókereteket, amelyen át a fény nagy része beszűrődött.[74] De a legszebb egy zöld színű falikép volt, amelyen zöld alapon sűrű növényi minták sorakoztak: gallyak, cserfalevelek, közöttük apró szirmú sárga virágok. A szoba padlójának szélét is zöld erezetű márványlapok burkolták.[75] Mindezt megint csak azért írtam le, kedves fiam, mert azt szerettem volna, hogy egy pillanatra azzal a szemmel láss, amivel akkor én.
befagy az isteni Danuvius
11. Eleinte tehát nagyon érdekesnek találtam mindent, de ahogy az újdonság varázsa megkopott, azt hittem, sohasem tudok itt megszokni, és visszatérek Rómába, mert vissza kell térnem oda. Ahogy nőttem, egyre jobban megértettem, hogy az ember bárhol boldog lehet. Szeretett Aquincumom pedig sem a jog, sem az igazgatás tekintetében nem különbözik Rómától! Itt is megvan a száztagú ordo decorionum[76], és mindig büszke voltam, hogy apám után én is decurio[77] vagyok. Fiam, vigyázz, hogy amikor öröklöd tőlem ezt a tisztet, mindenben becsületesen, körültekintően és józanul járj el, apádhoz és nagyapádhoz méltóan. Örülj, hogy elsősorban nagyapád és Marcus Aurelius császárunk jóvoltából még akkor sem kell azt mondanod „Nincs rá pénz, nincs miből”,[78] amikor majd aedilis[79] leszel, és esetleg neked kell a borról gondoskodnod, mint nekem, nem sokkal questorságom[80] után. Ez már több éve történt; azért kellett aedilisként a bort nekem beszereznem, mert a minket körülvevő gyönyörű hegyek[81] lankáin termett aranyszínű szőlőt elpusztította egy szokatlanul korai fagy. Neked már nem nehéz megszoknod az itteni, északi, zord időt, a gyakori havat, amelyet gyermekkoromban én csak egyszer láttam Rómában, és az sem meglepő számodra, hogy majdnem minden télen befagy az isteni Danuvius.[82] Te már itt születtél, de arra mindig vigyázz, hogy a census mindig mindent rendben találjon vagyonod körül, és kiváltképpen akkor élj feddhetetlen és takarékos életet, amikor questorként az első lépést teszed meg pályádon. Nehogy a legkisebb gyanú a közeledbe férkőzzön, hogy a közpénzből akár egyetlen sestertiust[83] is elveszel! Így aztán jó eséllyel pályázhatsz arra, hogy aedilis, majd duumvir legyél.[84]
12. Én már nem kívánnék Rómába visszatérni. Hiszen Aquincum nem sokban különbözik Rómától: ha kilépek az egyenes utcákra, itt is hamarosan elérek a fórumra, itt is ugyanúgy megvan a Capitolium luppiter, luno és Minerva szentélyével[85], itt is ugyanúgy áldoznak a fórumon papjaink, itt is a fórumon választjuk meg a tisztségviselőinket, és tárgyaljuk a peres ügyeket, itt is ugyanazok a törvények érvényesek, mint Rómában vagy Afrikában, vagy bárhol. És ha bemegyek a curiára, ugyanolyan oszlopcsarnokos tanácsterem fogad, mint hajdan apámat Rómában.[86] Itt is elmehetsz az amphiteátrumba, hogy puha párnákon nézd végig a gladiátorok vagy az állatok viadalát. Te tudod, hogy én nem különösebben szeretem az amphiteátrumot – kivéve, ha valami jó Plautus-komédiát adnak elő, vagy szép zenét hallhatok[87] – és nem azért, mert a miénk kisebb, mint ami a katonai városban van.[88] De az amphiteátrumban a gladiátorjátékot figyelve mindig úgy ülj, mint aki az egész élet rövidített mását látja: ahogy lihegnek, viaskodnak, nyögnek a küzdők, életre-halálra, hogy azután elnyelje őket a porta Libitinae.[89] Bizony, minden az enyészeté lesz egyszer!
13. Mit hiányolsz itt, fiam, Rómából? Itt, Aquincumban is vannak fürdők[90], az én kedvencem a nagy fürdő, a Fórummal szemben, a macellum mellett[91], és – különösen ahogy öregszem – a nagyfürdőben is a laconicumot[92] szeretem legjobban. Ne zavarjon, fiam, az erőmutatványosok, a labdázók, borbélyok, kalácssütők, kolbászárusok[93] kiáltozása! Gondold meg, hogy Commodus – akinek azért jó tulajdonságai is voltak – napjában nyolcszor fürdött, de nemcsak a hideg miatt, vagy a felüdülés kedvéért, hanem itt hallani a város legfontosabb híreit, amelyek közül azért nem minden pletyka. Az előcsarnokban nagyszerűen lehet olvasni, és hány remek beszélgetést folytattam itt barátaimmal fürdőzés után![94] És azt se feledd, hogy a rendszeres fürdőzés megmenthet minden betegségtől.[95] Hiszen az is a mi Aquincumunkat dicséri, hogy nálunk gyógyvizek csobognak az aquadectusokban[96]. Ha aedilis leszel, a fürdőkre különösen is ügyelj![97]
14. Itt is megvannak a collégiumok[98]: a tűzoltók collégiumának elnöke, Caius Iulius Viatorius idén adományozott egy gyönyörű légfújtatós[99] orgonát a tűzoltószékháznak[100]. Vajon hány ilyen pompás orgona van Rómában? És ugye ismered a még Resatus mester által készített díszes, félgömb alakú, fekete terra sigillatáinkat is? Resatus itt dolgozott, Aquincumban, de már akkor sem működött a műhelye, mikor apám először járt Pannóniában. Ám nem tartományunk dicséretét zengik-e ezek a nagyszerű edények is? Milyen kár, hogy megszűnt ez a remek műhely![101] De apámmal még találtunk egy-két szép darabot a nagyfürdő melletti macellumon, nem messze a Mercurius-szobortól[102].
régi eszmények
15. Most azt gondolod, fiam: itt minden kisebb, mint Rómában, és ebben nem is csalatkozol. És abban sem, ha azt mondod: Rómában mindez sokkal szebben épült föl. Sokkal, sokkal szebben. Sőt, nálunk az alapozásokhoz és a falakhoz tégla helyett csupán faragatlan terméskövet használtak, s ezért az épületek távolról sem olyan magasak, mint Rómában, és van, aki nem tartja őket szépnek sem.[103] De talán mi egyszerűbben élünk, inkább megvalósítva azokat a régi eszményeket, amelyeket – gazdagságuk ellenére – nagyapád és Marcus Aurelius is magáénak vallott.[104] Itt nincsenek hatalmas birtokok, kevesen vannak, akik kereskedésből vagy pénzük kikölcsönzéséből harácsoltak nagy vagyont, senki sem él olyan fényűzően, mint Rómában vagy környékén, éppen ezért hiányoznak az állami- és magánadományokból tengődő, élősdi nincstelenek is![105] Azt azonban, sajnos, helyénvaló megállapítani, hogy jóval kevesebben tudnak írni, mint Rómában.[106] Igaz, ott csak latin beszédet hallanál, s bár soha ne feledd nemes származásod, én mégis nyereségnek érzem, hogy ennyiféle nyelv és ennyiféle nép vesz körül. Hogy is volna lehetséges Rómában, hogy ennyi görög, kelta és illír beszédet[107] hallj, mint itt, Aquincumban? Engem az sem zavar, hogy néhány, az Augustalisok[108] gyermekei közül kikerült decurio törve beszéli a latint.[109] Hiszen ezek apja nemegyszer felszabadított rabszolga volt![110] És birodalmunkban hány arab, kelta, illír, ibér, görög, gall, germán, és még ki tudja, hányféle nép fia futott be diadalmas életpályát! Vagy nézz körül a légionáriusok között: ott van a szír íjászok cohorsa; ott vannak a batavosok, a britannicusok, a hispanok, a trákok, az osrhoeneik észak Szíriából, a maurusok és numídiaiak Afrikából[111] – megannyi színes, érdekes, tarka nép! Tanulj tőlük, mint aki már magad sem Rómában születtél. És bár őseid Rómában látták meg a napvilágot, soha ne nézd le más nép gyermekét idegen nyelve miatt! Ne feledd, hogy maga Cassius Dio is görög származású[112], nem beszélve a dicső Septimus Severusról[113], aki szintén törve, pun kiejtéssel beszélte atyáink nyelvét.[114] Bizony, arról a Septimus Severusról van szó, aki Pannónia légióinak köszönhette császárságát, akitől szeretett Aquincumunk éppen harmincnégy éve kapott colonia rangot, és aki ezt városaink felvirágoztatásával hálálta meg.[115] De felesége, aki egy szíriai város főpapjának volt a leánya[116], még gyengébben beszélt latinul; inkább görögül tudott. [117]
16. Gyermekkorom és ifjúságom legnagyobb élménye mégis az volt, amivel emlékezéseimet kezdtem: találkozásom legszeretettebb császárommal, Marcus Aureliusszal. Különös körülmények között történt ez. Mint említettem, tizenhét esztendős voltam, és épp a Sírok Útján sétáltam[118], gyönyörű nyári alkonyat volt, a nap éppen készült alábukni a nyugati hegyek lankái mögött. Borzas szakállú[119], valahonnan ismerős, igen bölcs arcú férfira lettem figyelmes, akin csupán ujjatlan tunika volt, mint holmi kézművesen,[120] és mélázva ült egy kőpadon; hol az égre pillantott, hol a földre, és időnként a viasztáblájára jegyzett. Amint elhaladtam mellette, megszólított, megkérdezte a nevemet, és ahogy ezt kiejtettem, maga mellé ültetett, valósággal kifaggatott az életemről. Annyira hatása alá kerültem varázslatos bölcsességének, hogy eszembe sem jutott ellenkezni, vagy félrevezetni őt. Természetesen nagybátyád, Avidus is szóba került, és én indulatosan panaszolni kezdtem, hogy a császár még az őrt sem büntette meg, aki megölte a bátyámat. A bölcs ekkor elkomorodott, sokáig hallgatott. Végül megszólalt: „Tudod, Caius, a legegyszerűbb volna, ha felkeresnéd az őrt, akit a császár életben hagyott, és bosszút állnál rajta. De lehet, hogy így ugyanarra az állati szintre süllyednél, mint ő, amikor tettét elkövette. Ha valaki vét ellened, először gondold meg, mi az illető felfogása a jóról és a rosszról.” „Ezt nem tudom” – válaszoltam vállvonogatva. „Látod? Pedig ha az okot sikerül megpillantanod, nem csodálkozol, nem haragszol, inkább szánakozol rajta.[121] Az az őr sok csatában kiállta a próbát, és csak azt tette, amire tanították: gyilkolt. Az tehát az igazi bűnös, aki erre kiképezte. De ha nem képezné ki, meg tudnánk-e védeni birodalmunkat – amelynek te is része vagy – a barbároktól? Hiszen tudod, hogy most is háború van, és ki tudja, meddig tart még?” „De más a harctéren ölni, megint más az arénában, és megint más megölni egy ártatlan, tizennégy éves fiút” – vetettem ellen indulatosan. „Ebben igazad van, de ezt te mondod, mert neked ez a felfogásod. Az őr ezt nem tudta. Ha tudta volna, akkor őt is meg kellett volna ölni. De ha nem tudja, értelmetlen elvenni az életét, és a birodalmat megfosztani egy kiváló katonától. Egymás kedvéért születtünk, s ez rá éppúgy vonatkozik, mint rád, Caius, vagy rám.” Aztán megint hallgatott, és lassan hozzátette: „Lehet, hogy igazad van, és Rómában a császár valóban nagy hibát követett el. Azt azonban sohase engedd, hogy az indulataid ragadjanak el.”
lassan hazaballagtam
17. Még sokáig beszélgettünk, s először éreztem, hogy megnyugodtam. Bölcs barátom egyszer csak körülnézett, mint aki álomból ébred, áldóan felém emelte kezét, elköszönt és elsietett. Én még ültem kicsit a padon, majd lassan hazaballagtam. Otthon kimentem a konyhába, mert időközben megéheztem. Véletlenül egy lepényminta került a kezembe, amit az egyik rabszolganőnk az asztalon felejtett. Nagyot dobbant a szívem. A lepénymintán Marcus Aureliust láttam, amint diadalmenetben vonul egyik győztes csatája után.[122] Ő volt az, ő, az én bölcs beszélgetőtársam a padon.[123]
Aesculapius és Hygieia[124] óvjon!
írtam Aquincumban, a Danuvius mellett.
-
Az írást a Horváth Mihály történelmi tanulmányi verseny egyik feladata ihlette, melynek főcíme Rómaiak fővárosunk területén, alcíme A polgárok hétköznapjai volt. E vérbeli iskolai feladatot hiteles történetek és dokumentumok alapján kellett kidolgozni, de a szerző beleélhette magát egy figura hétköznapi életébe, és így a képzelőerő is létjogosultságot kapott. ↑
-
„A római személynévhasználat […] a név viselőjének jogállását tükrözte, így bármely feliraton szereplő személynév alapján meg lehet határozni az illető római polgár vagy peregrinus (polgárjoggal nem rendelkező személyi voltát. A teljes jogú civis Romanus három nevet viselt: egy jellegtelen előnevet – ezekből az előnevekből (praenomen) alig egy tucatnyi volt használatban (Caius, Lucius, Publius, Titus, Tiberius stb ), egy öröklődő nemzetségi nevet (nomen gentile) és egy egyedi utó- vagy ragadványnevet (cognomen). […] a C. Iulius név viselőiben (akik Augustustól vagy Caligulától kaptak polgárjogot) általában nem pannóniaikat láthatunk, hanem itáliai katonákat, kereskedőket, illetve azok leszármazottait.” Tóth István: A rómaiak Magyarországon (a továbbiakban: RM), Magyar história sorozat, Budapest, Gondolat Kiadó, 1975, 171–172. oldal. Képzeletbeli hősünk, Caius – akinek alakját, mint később kiderül, elsősorban Kosztolányi Dezső: Aurelius című novellája ihlette – tehát római polgár, s a nemzetségi nevet a család még valószínűleg Augustus császár alatt kapta, azaz igen régi család. A harmadik (ragadvány) név Caius farkasszerűségét hivatott érzékeltetni. Csupán a 4. században, a Caracalla császár nevéhez fűződő Constitute Antoniana (212) után lesz ismét általános az egyetlen névhasználata (vö. RM, 174. o.). Caius az alábbiakban elmeséli, hogyan került Pannóniába. ↑
-
„A város polgárának lenni nem azt jelentette, hogy a polgára városban lakott, hanem hogy a város territóriumának olyan lakója volt, aki szavazati joggal rendelkezett, választó és választható volt. A városi és a falusi lakosság többsége valószínűleg nem is rendelkezett ezzel a joggal, és csupán ‘lakos’ (incola) volt, ellentétben a ‘polgárral’ (municeps, colonus), akinek összessége alkotta a várost mint testületet.” (Mócsy András: Róma alattvalója, Évezredek hétköznapjai a továbbiakban: ÉH,) szerk.: Szombathy Viktor, Budapest, Panoráma, 1973, 131. o.) „Egy római polgárt ugyanazok a jogok illették meg Aquincumban, mint magában Rómában” (RM, 169. o.) Aquincum Septimus Severus idején lett municipiumból colonia (vö. RM, 176. o.). ↑
-
eques Romanus: római lovag. Tóth István megjegyzi, „több felirat bizonyítja, hogy a városi decurio-testületek tagjai között e magas rangú – főképp a lovagrendhez tartozó – személyek is szerepet játszottak” (RM, 181. o ). ↑
-
Azaz mai időszámításunk szerint 228-ban. Alexander Severus 222 és 235 között uralkodott, Marcus Aurelius 161 és 180 között. Ha tehát Caius most 67 esztendős, akkor abban az évben született, amelyben Marcus Aurelius uralkodni kezdett (Vö. RM, 237. o.) Igaz ugyan, hogy Tóth István világosan megmondja: „évszámok helyett […] a megfelelő év consuljainak nevéből tájékozódtak az elmúlt időkben a rómaiak” (RM, 161. o.), de a consulok nevei az adott időszakra nézve nem állnak rendelkezésünkre, és itt képzeletbeli neveket nem akartunk alkalmazni. ↑
-
Ürögdi György beszámol róla, hogy a rómaiak háromféle módon rögzítették betűiket: voltak nagy papirusztekercsek, amelyeket két kézzel kellett fogni, hogy a hasábokra írt szöveget el lehessen olvasni. Ha szűk helyen voltak, pl. kocsiban ültek és utaztak, pergamenlapokra másolt munkákat vittek magukkal, a mai könyvek őseit, mert a papirusztekercset nehéz lett volna kihúzni és tartogatni. Végül használatos volt feljegyzésekhez a viasztábla: „Caius Plinius Secundus, a természettudós tengernagy ‘utazás közben, mintha egyéb gondja nem volna, egyedül írói munkájával törődött: mellette könyvvel és viasztáblákkal felszerelt írnok, akinek a kezét télen kesztyű védte’…” Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi rómaiak? [a továbbiakban: HURR] Budapest, Panoráma, 1979, 21–22. o. ↑
-
Vö. Marcus Aurelius elmélkedései (a továbbiakban: MAE), Fordította: Huszti József, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1983, 182. o. ↑
-
Vö. MAE, 5. o. – ezeket a jellemvonásokat Marcus Aurelius említi saját nagyapjával és apjával kapcsolatban. ↑
-
ldézet Kosztolányi Dezső: Aurelius című novellájából (Kosztolányi Dezső Összes novellája, [a továbbiakban: KDÖN] sajtó alá rendezte Réz Pál, Budapest, Helikon Kiadó, 1994, 1342. o.). Marcellus ruházatának leírása hiteles, vö. HURR, 86. és 90. o. Kosztolányi novellájában Avidusnak nincs testvére, de jelen írás ebbe a novellába szeretne „beleilleszkedni”. Kosztolányi az esetet a kvád és a markomann hadjáratok utánra teszi. ↑
-
Vö. KDÖN, 1342–1345. o. ↑
-
Azaz 178-ban. ↑
-
„Mind a helytartók, mind a legioparancsnokok 3–4 évet töltöttek egy-egy tartományban: utána más, azonos vagy magasabb rangú funkció ellátására vezényelték őket. E funkció éppúgy lehetett egy Róma városi tisztség betöltése, mint egy másik tartomány vagy légió helytartói, főparancsnoki posztja.” (RM, 161. o.) ↑
-
Vö. KDÖN, 1342. o. ↑
-
„Az ellenségeskedés 177-ben megint kitört. Ezzel a támadással hozható összefüggésbe az ugyanebben az évben elrejtett szombathelyi éremlelet. Ezt a betörést Quintilius Condianus és Quintilius Maximus, Pannónia helytartói visszaverték, de már a következő évben a császár ismét személyesen kényszerült a hadszíntérre jönni.” (Barkóczi László, Bóna István, Mócsy András: Pannónia története [a továbbiakban: PT], szerkesztette Harmatta lános, Budapest, Tankönyvkiadó, 1963, 82. o.) „178 nyarán a két császár – Marcus és Commodus – kénytelen volt személyesen megjelenni a hadszíntéren” (Mócsy András: Pannónia a késői császárkorban (a továbbiakban: PKCS), Apollo könyvtár 4. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1975, 17. o.). ↑
-
PT, 82. o. ↑
-
VÖ. KDÖM, 1345. o. ↑
-
„A fiatal Commodus császár fölényesen lenézte apja sztoikus világnézetét, nem értette meg a komor és mégis napfényes filozófiai eszméket. Ezúttal az alma igazán messze esett a fájától.” (Révay lózsef: Séták a római Magyarországon [a továbbiakban SRM], Második, átdolgozott kiadás, Budapest, Kozmosz könyvek, 1965, 113. o. ↑
-
ÉH, 126. o. ↑
-
„… amikor leleplezték az összeesküvőket, Pannónia Inferior helytartója, Cornelius Felix Plotianus is eltűnt a politikai porondról: nevét kivakarták a feliratokból. Ez volt a legsúlyosabb büntetés, ami római embert érhetett.” ÉH, I 27. o. ↑
-
Septimus Severus (193–211), Caracalla (211–217), Elagabalus (218–222), Alexander Severus (222–235). (vö. RM, 237. o.) „A Severus-kor csakugyan Pannónia virágkora volt” (ÉH, I 27. o.). „Nem lehet azonban elhallgatni a tartomány gazdasági életében éppen akkor lezajlott nagy fellendülésnek a lakosság összetételére gyakorolt hatását sem. A 2. század végén és a 3. század elején megfigyelhető gazdasági felvirágzás ugyanis a dunai limes vidékére vonzott számos kereskedőt és pénzembert a birodalom minden részéből, s ezek megjelenése rendkívül tarkává tette a városok lakosságának képét” (RM, 202. o.) ↑
-
Vö. ÉH, 127–128. o. ↑
-
„[a rómaiak] tudták azt is, hogy ezek az istenek nem az ő személyes sorsuk istenei, figyelmük csak a legritkább esetben fordul egy-egy ember felé: jóindulatuktól vagy haragjuktól egy-egy foglalkozás, egy pillanatnyi cselekvés, egy-egy közösség s végső fokon az állam sorsa függ, az egyén annyiban részesül az égi lakók adományaiból, amennyiben egy-egy közösség sorsának részese.” (RM, 215. o.) ↑
-
„… nem volt a tartománynak [Pannóniának] sem rabszolgákból, sem szabadokból álló saját
értelmisége, képzett szakember gárdája” (RM, 191. o.). ↑
-
„Cassius Dió […] amikor consuli beiktatására Rómába kellett volna mennie, a nagyrészt pannoniakból álló praetorianus-gárda megüzente neki, hogy megölik, ha Rómába beteszi a lábát. Alexander Severus, a Severus-dinasztia utolsó császára, aki maga sem rokonszenvezett az elődei alatt annyira kedvezményben részesült pannonokkal [itt a pannon katonaságról van szó], kivételes kegyként megengedte Cassius Diónak, hogy a beiktatáson ne jelenjék meg” (ÉH, 139. o ). ↑
-
Ürögdi György ezt Alexander Severus életrajzírójára, Aelius Lampridiusra hivatkozva idézi, HURR, 41. o. ↑
-
Az áldás azért is helyénvaló, mert 235-ben Alexander Severust meggyilkolták, s ezzel kezdetét vette a katonai anarchia (vö. RM, 237. o.). ↑
-
„… Hadrianus [117–138] egymaga több városi közösséget hozott létre, mint elődei
együttvéve. Kilenc városalapítása (Mursa, Carnuntum, Aquincum, Mogentiana, Cibalae, Mursella, Bassiana, Municipium Iasorum, Salla) között csupán egyetlen colonia (Mursa) szerepelt, a többi municipium rangot kapott” (RM, 175. o.) ↑
-
territórium: kb. megye nagyságú terület (vö. ÉH, I3I.O.) ↑
-
tábor melletti település (ÉH, 123. o.) ↑
-
Azaz 173-ban. ↑
-
„Marcus Aurelius uralkodása alatt (161–180) a germánok észak felől zúdultak a birodalomra és a markomannok mellett a szarmaták is csakhamar beléptek a háborúba. Nemcsak Pannóniát és a vele szomszédos tartományokat pusztították végig, hanem Felső-ltáliába is betörtek. A császár és hadvezérei csak üggyel-bajjal tudták visszaszorítani a népáradatot. Ekkor a jazigok is vereséget szenvedtek…” (Kőhegyi Mihály: „Irániak a Nagyalföldön”, Régészeti barangolások Maggarországon (a továbbiakban: RBM), Második kiadás, szerk.: Szombathy Viktor, Budapest, Panoráma, 1983, 93. o.) „172-től kezdve offenzíva kezdődött Claudius Pompeianus, a két Quintilius: Maximus és Condianus és nem utolsósorban Pertinax vezetése alatt, Marcus állandó jelenlétében […] Sokat ennek az évnek az eseményeiről nem tudunk. Marcus két éven át Carnuntumban tartózkodott, azután rövid időre Sirmiumba ment. Elmélkedéseinek egy részét Pannóniában írta: két könyvét is azzal fejezi be, hogy megadja a helyet, ahol írta: ‘Carnuntumban’, illetve ‘A Granua (= Garam) partján, quad földön’.” (PKCS, 13–14. o.) Vö. MAE, 25. o. és 16. o. ↑
-
„A római mérföld majdnem másfél kilométer volt” (SRM, 21. o.); „A békekötés értelmében a quadoknak 15 kilométeres sávot kellett a part mentén üresen hagyniuk azért, hogy a limest minél nehezebben támadhassák meg. Ezt 175-ben hét és fél kilométerre csökkentették” (PT, 81. o.) ↑
-
PT, 81. o. ↑
-
„A római földmérők, mérnökök arra törekedtek, hogy az utak a lehetőséghez képest egyenesek legyenek, ne legyen sok kanyarulatuk. Emiatt gyakran szükségessé vált, hogy mocsarakat szárítsanak ki, hidakat, alagutakat építsenek, sziklafalakat „borotváljanak” le, s a kőomlások ellen támaszfalakat emeljenek.” (HURR, 23. o.) ↑
-
„… a rómaiak paripái főként hidegvérű, erős, nehezebb állatok voltak, nem lovaglásra, hanem vontatásra alkalmasak”. (HURR, 37. o.) ↑
-
„a patkót csak az ókor vége táján ismerték meg, addig – főként – a kocsilovak patáira vastalpú papucsot kötöttek.” (HURR, 18. o.) ↑
-
„Később, valószínűleg a császárkor elején már egy vagy két rétegben szabálytalan alakú kőlapokkal borították az utat, gondoskodva arról, hogy ennek a fedőrétegnek a széle […] lejtsen mindkét oldalra, az esővíz elvezetése céljából. A kőlapokat nem tudták hézagmentesen lerakni, ezért kötőanyagot, caementumot (a beton őse) öntöttek a hézagokba. Ennek a kötőanyagnak a legcélszerűbb összeállítását hosszas kísérletezés után állapították meg: három rész kavicszúzalékhoz egy rész mészhabarcsot kevertek. […] Az itáliai útépítésnél is alkalmazták, a caementum megkötötte a hézagokat kitöltő kavicsokat. Az így készített útburkolat (pavimentum) szinte teljesen sima volt.” (HURR, 20. o.) „Jól megépített műútjaikon a rómaiak kényelmesen utaztak.” (HURR, 21. o.) ↑
-
„a kocsik rugózását szíjak pótolták; az utazóbatárt a nagyobb zökkenőktől csak ezek tudták úgy-ahogy megóvni” (Mócsy András: „Pannónia földjén”, A magyar régészet regénye [a továbbiakban: MRR] , szerk.: Szombathy Viktor, 2. kiadás, Budapest, Panoráma, 1970, 82. o. ↑
-
HURR, 16. o. ↑
-
„A császárkor kezdete óta terjedt el a carruca, a raedához hasonló, de elegánsabban kiképzett jármű. Szintén nagyobb távolságokra való utazásra használták. […] a carrucák is négykerekűek voltak […] Kezdetben csak a főbb tisztségviselők vagy éppen a császári tisztviselők tarthattak carrucát […] Később ezt a kiváltságot a senatorokra is kiterjesztették. […] A carrucát úgy készítették, hogy tulajdonosaik egyfajta ‘hálókocsinak’ is használhatták, ezeket carruca dormitoriának nevezték. Leginkább asszonyok helyezkedtek el kényelmesen bennük, vagy akik hosszabb útra indultak.” (HURR, 43–44. o.) ↑
-
„A hivatalos kiküldött Rómában a testőrség parancsnokától (praefectus praetorio), a tartományban a helytartótól kapott „kiküldetési rendelvényt”, kiváltságlevelet (diploma), s ezzel az állami posta minden szolgáltatását igénybe vehette.” (HURR, 79. o.). „Egymástól nagyobb távolságra éjjeli szállásra, étkezésre alkalmas házakat (mansio) is építettek, ahol a hivatalos küldött meghálhatott, megvacsorázhatott, és ha szükséges volt, friss, pihent lovakat is kaphatott.” (HURR, 79. o.) ↑
-
„A gazdag, rangbéli római megkívánta, hogy annak a tartománynak, amelyen átutazott, minden városában, községében a helyi elöljáróság gondoskodjék számára megfelelő éjjeli szállásról és fogadásról, főleg, ha hivatalos kiküldetésben utazott” (HURR, 106. o.) ↑
-
„Kevésbé kényelmes járműnek számított az ugyancsak galliai származású petorritum, amely még nevében is utalt eredetére, s egyben kerekei számára (kelta-gallus nyelven petor jelentése: négy, rit: kerék). Nem annyira személy-, mint inkább csomagszállító eszköznek számított. Ha a módos római kényelmes kocsiján útnak indult, málháját – és cselédségét – petorritum szállította” (HURR, 42. o.). ↑
-
előkelő ember súlyos ruhadarabja (vö. HURR, 85. o.) ↑
-
a leggyakoribb, ujj és nyaknélküli római ing (HURR, 86. o.) ↑
-
penula: ujjatlan, elsősorban utazáshoz használt köpeny (vö. HURR, 88. o.) ↑
-
birrus: csuklyával ellátott körgallér, főleg hideg ellen (vö. HURR, 88. o.) ↑
-
lacerna fibulával (gomb helyett kapoccsal) megerősített nyitott, könnyű köpeny (vö. HURR, 88. o.) ↑
-
cucullus: rövid, tóga fölé vehető, csuklyás köpeny, egyfajta „esőkabát” (vö. HURR, 89. o.) ↑
-
synthesis: görög eredetű köpeny, amelyet a rómaiak az utcán ritkán viseltek, inkább étkezéshez (vö. HURR, 89. o.) ↑
-
tunica intima: magára a testre öltött hosszabb ingszerű ruhadarab (vö. HURR, 91. o.) ↑
-
palla: bokáig érő, vállon viselt, négyzet alakú ruha (vö. HURR, 92. o.) ↑
-
vö. HURR, 92. o. ↑
-
MAE, 63. o. ↑
-
„Az utak mentén olykor kis szentélyt emeltek Mercurius, az utasok védnöke tiszteletére.” (HURR, 28. o.) ↑
-
„… ismeretlen volt a kengyel is. Ezért a műutak szélén sok helyen kisebb, oszlopszerű köveket helyeztek el, hogy arról lehessen a ló vagy az öszvér hátára ráülni…” (HURR, 38. o.) ↑
-
„… a centuriók látták el a kivételes megbízhatóságot igénylő feladatot, a futárszolgálatot”
(RM, 165. o.) „[az utakon] nyargaltak megeresztett gyeplőkkel a köztársaság, később pedig a császári kormányzat küldöncei, hírvivői, hogy utasításokat, parancsokat vigyenek a közeli vagy távoli tartományok helytartóinak, a hadseregek parancsnokainak”. (HURR, 37. o.) ↑
-
állami posta, HURR, 77. o. ↑
-
Vö. HURR, 38–44. o. ↑
-
„A közutak szélén minden egyes mérföldnél magas henger alakú vagy négyszögletes jelzőkő állott, ezek voltak a római mérföldkövek. Azt is elárulták, hogy hány mérföldet kell még megtenni egy bizonyos városig.” (HURR, 27. o.) ↑
-
„Ezt az ókori ‘taxamétert’ hodometronnak nevezték, és lényege az, hogy a kocsikerékhez kapcsolódva annak minden fordulatát számolta, s egy készülék mutatta is a megtett távolságot. A Vitruvius által leírt hodometron viszont kis golyókat ejtett minden kerékfordulat után egy tartályba. Mivel ismerték a kerék kerületét, a golyók alapján pontosan ki lehetett számítani a megtett utat”. (HURR, 46. o.) ↑
-
Hősünk a mai Gellérthegyre és a Várhegyre gondol, mert az eraviscusok a Gellérthegyen és a Tabánban éltek. (vö. ÉH, 109. o.) ↑
-
vö. ÉH, 110–1l1. o. ↑
-
MRR, 86. o. ↑
-
vö. MRR, 82. o. ↑
-
Vö. Kaba Melinda: Aquincum emlékei [a továbbiakban: AE] Műemlékeink sorozat, Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1963, 19. o. ↑
-
Hősünk itt az 1934-ben feltárt ún. Csúcs-hegyi villára gondol, vö. AE, 50. o. ↑
-
„Mithras – a kisázsiai fény- és napisten – kultusza a császárkor II. századának végén a birodalom egyik legnépszerűbb vallásává emelkedett. […] A Mithras-szentély barlangszerű. Mithras ugyanis a monda szerint nem földi anyától, hanem sziklából született.” (AE, 32–34. o.) ↑
-
colonusok: földbérlők (ÉH, 121. o.) ↑
-
„A légionáriusokat 20–28 éves korban sorozták be, szolgálati idejük 20–25 évig tartott. […] Tényleges szolgálati idejük alatt törvényes házasságot nem köthettek, s mivel a tilalmat természetesen nem tartották be, gyermekeik csak apjuk leszerelése után kapták meg az őket megillető polgárjogot. A hosszú időn át egy helyben állomásozó légiók mellett kialakult településeken (canabae) az aktív katonák e nem teljes jogú feleségei és gyermekei, illetve a leszerelt és a családalapítás jogát immár törvényesen is gyakorló veteranusok éltek. (A katonasírköveken mindig megkülönböztették a nem teljes jogú feleséget, a coniunxot, a római polgár feleségét megillető jogokat gyakorló feleségtől, az uzortól). A leszerelt légionárius az államtól végkielégítést kapott: ez az 1. században általában nagyobb, gazdálkodásra alkalmas földterület volt (missio agraria), ezt a későbbi időben fokozatosan kiszorította a pénzadomány (missio numaria). Mindkét adománytípus elég jelentős volt ahhoz, hogy a leszerelt légionárius és családja létfeltételeit biztosítsa, sőt, a szegényebb tartományi társadalom jól szituált középrétegéhez sorolja őket. Egyik-másik pannóniai városban, például a város vezető testületének tagjai (decuriók) főképp a leszerelt katonák közül, illetve fiaik közül kerültek ki.” (RM, 162–163. o.) L. még ÉH, 100. o. ↑
-
„A császárok 168-ban hozták a legfontosabb intézkedéseket Itália biztosítására [… j Az év végén a pestis mégis arra kényszerítette a császárokat, hogy visszatérjenek Rómába”. (PKCS, 12. o.) ↑
-
hypocaustum: padló alatti fűtés (AE, 15. o.); „Mi volt ez a hypocaustum? A padlót kb. 80 cm–l méter magas oszlopokra helyezték úgy, hogy sokrétegű, vastag habarcsalapozású legyen, ami jól tartja a meleget. A padló alatti alacsony pincének – ahol az oszlopok álltak – nyílása volt kifelé, a házon kívül levő fűtőgödörbe. A fűtőgödörből e nyílás száján faszénnel vagy fahasábokkal tüzeltek, a tűz lángja és füstje a padló alá, az oszlopok közé áramlott és lassan felmelegítette a padlót. A szoba jobb hőszigetelését a falba épített csőtéglákkal biztosították, a huzatot a tüzelőnyílással átellenes oldalon levő kémény adta.” (MRR, 87. o.) ↑
-
Vö. AE, 35–36. o. ↑
-
„A római belsőépítészet speciális eleme volt a stukkó; a pannoniai városokban a stukkókészítéshez szükséges formákat, negatív mintákat, a kerámiaüzemben állították elő. Ez az oka annak, hogy ugyanazon motívumok szerepelnek a mennyezetek díszítésénél, a falmezőt szegélyező párkányokon, az ajtó- és ablakkereteken, mint a terra sigillata edényeken” (Póczy Klára: Pannóniái városok [a továbbiakban: PV], Budapest, Corvina Kiadó, 1976, 61. o.) ↑
-
Kaba Melinda leírása alapján (AE, 43. o.) ↑
-
városi tanács vö. RM, 178. o. ↑
-
tanácstag (vö. RM, 179. o.). ↑
-
Marcus Aurelius kifejezése, MAE, 15. o. ↑
-
a közellátás irányítója (vö. RM, 179. o.) ↑
-
questor: a városi pénztár kezelője, a pénzügyek, az adózás irányítója (vö. RM, 179. o.) ↑
-
„Itt ülök a múzeum előtt az egyik padon, s nézem a tájat, és megpróbálom képzeletemben feltámasztani a várost és az embert, aki valamikor itt élt a városban. Szemben velem a Csúcshegy, balra a Hármashatár-hegy, a Testvér-hegy, jobbra pedig az Arany-hegy púpjai emelkednek. Ez a Testvér-hegy gyanús nekem, vajon miért nevezik így? Vajon nem a római katonák nevezték el Bajtárs-hegynek ezt a kúpot? És az Arany-hegy ugyancsak gyanús. Vajon nem Mons Aureus volt a neve ennek valamikor? Majd ha végigutazunk a dunai erődvonal, az egykori limes mentén, találkozunk egy másik Mons Aureusszal, amelyet azért neveztek így, mert aranyos szőlőfürtöket termett. Vajon nem azért nevezték el így az óbudai Arany-hegyet is? Ha igen, akkor ez a név a budai bor ősi hírnevét hirdeti”. (SRM, 63. o.) ↑
-
„Pannónia nagyobb folyóinak neve több esetben napjainkig megmaradt. Danuvius: Duna.” (Sági Károly: Pannónia lassan elenyészik, RBM, 107. o. „A helyi környezet isteni erőit tisztelték Danuvius (Duna), Dravus (Dráva), és Savus (Száva) isteni megszemélyesítésében…” (RM, 209. o.) ↑
-
Egy sestertius már nagy érték volt, pl. egy negyed sestertiusért egy fél liter bort lehetett kapni, egy teljes rend munkaruha negyven–nyolcvan sestertius volt, 1 mérő (kb. 9 kg) búza négy–öt sestertius, egy font (kb. 328 gramm) olaj fél sestertius (vö. HURR, 22. o. és 45. o.). ↑
-
„A városi élet Pannóniában az igazgatási formák és a jog szempontjából nem különbözött a birodalom többi tartományának városi életétől. A leggazdagabb polgárok alkották a többnyire száztagú tanácsot, amelyben öröklődik a tagság, de jelentős anyagi megterheléssel járt”. (ÉH, 132. o.) „A tanácstagok – decuriók – közül a városi polgárok, néhol azonban csupán a tanács tagjai évente megválasztották a város vezető tisztségviselőit, összesen négyet vagy hatot: két duumvirt („kétférfit”), akik a város vezetői és bírái voltak, egy vagy két aedilist, a közellátás, a piac, az árak, a vízvezeték, a csatornázás, építkezések stb. felelős vezetőjét és ellenőrét, és egy vagy két questort, aki a város pénzügyeit irányította. Ezek a választott tisztségviselők egy évig maradtak hivatalban: minden évben újat választottak a decuriók közül. A legnehezebb feladat az aedilitas közmegelégedést kiváltó betöltése volt. Mert ha rossz volt a termés, illetve spekuláció miatt vagy egyéb okból az ellátás akadozott, akkor az aedilisnek saját költségén kellett gabonát, húst, bort beszereznie, s ezért nem kérhetett, és nem is kapott semmi ellenszolgáltatást, hacsak azt nem, hogy népszerűsége tovább segíthette városi pályáján. […] … minden ötödik évben ugyanis új adóbevallás és vagyonfelmérés (census) következett, s ezt az abban az évben megválasztott két duumvir vezette. (ÉH, 133. o.) L. még, ezzel egybehangzó tartalommal RM, 179–180. o. ↑
-
vö. ÉH, I 31. o. és „A tartomány valamennyi lakosa egyaránt tisztelte Juppitert, aki lunóval és Minervával együtt az állam valamennyi ügyének legfőbb pártfogója volt. E három isten szobra ott állt minden város központi szentélyében”. (RM, 215–216. o.) ↑
-
vö. RM, 178. o. ↑
-
„Az amphiteátrális játékoknál az orgona a zenekarban a középhelyet foglalta el” (AE, 58. o.) „A II. és III. században az amphiteárumokat Pannóniában valószínűleg nemcsak állatviadalok, gladiátorküzdelmek vagy éppen színielőadások tartására használták, hanem fontos szerepük volt az ünnepi játékok megrendezésében is.” (PV, 59. o.) 88 ↑
-
Vö. AE, 49. o. ↑
-
„A porondot körülvevő pódium (mellvédfal) eredetileg 2 m magas lehetett, melyet kb. 60 cm magas, kőhasábokból rakott korlát kerített be. […] A hossztengely két végénél levő kapukon vonultak be a gladiátorok és az ellenkező oldalán hagyták el a küzdőteret. A két főkapun kívül, az északi és déli oldalon a pódium falában 3-3 ajtónyílás látható, melyek mindegyike 1-1 négyszögű kamrába vezet, kivéve az északi oldal kamráját, mely a porta Libitinae [a Halál istennőjének kapuja, vö. AE, 12. o.] lehetett. A nézőtér mint óriási gyűrű húzódott az egész aréna körül. Az üléssorokat tartó falak közét föld töltötte ki. A romok között ülőhelyek kőtömbjeit találjuk, melyekbe a tulajdonosok nevét vésték. […] Ezekre a kőpadokra a rabszolgák puha párnákat helyeztek, hogy az előkelő közönség kényelemben nézhesse a lenn folyó élet-halál küzdelmet. […] A nézőtér egy részét cseréptetővel, egy részét ponyvával fedték. A küzdőtér földjében az elhullott állatok maradványai, őz-, farkas-, és vaddisznó-csontok feküdtek.” (AE, 50. o.) ↑
-
Vö. ÉH, 135 o. ↑
-
macellum: vásárcsarnok (vö. ÉH, 135. o.) Az ún. nagyfürdő elhelyezkedésére nézve l. AE, 1963. 23–25. o. ↑
-
gőzfürdő (vö. AE, 28. o.) ↑
-
Seneca leírása alapján, idézi Kaba Melinda, AE, 31. o. ↑
-
„A küszöb […] tágas négyszögű terembe vezet. Ez a terem bejárati csarnok lehetett, ahol fürdőzés előtt és után sétálgattak, beszélgettek, olvastak a látogatók.” AE, 27. o. ↑
-
„A feliratos kövek hála-szövegei tanúsítják, hogy sok beteg ember keresett és talált Aquincum fürdőiben gyógyulást.” (AE, 31. o.) ↑
-
„A fürdők vizét aquadectus vezette a Római-fürdő forrásaiból a polgár- és katonavárosokba. Ez a vízvezeték a város monumentális építménye lehetett, amely kb. 4600 m hosszúságban vezetett…” (AE, 31. o.) ↑
-
„Az aedilis hatáskörébe tartoztak a városi közfürdők is.” (MRR, 90. o.) ↑
-
„A városi társadalom ‘harmadik rendjét’ a mesteremberek, ipari és kereskedelmi kisvállalkozók alkották. […] Az általuk létrehozott testületek – a collégiumok – elsődleges céljuk szerint önsegélyező egyesületek voltak, amelyek tagjaik havi befizetései alapján temetési segélyeket fizettek, és sírkőállításról gondoskodtak a testület elhunyt tagjai számára. Emellett azonban a collégiumok bizonyos – nem is lényegtelen – közösségi funkciókat is elláttak. Legfontosabb ilyen irányú tevékenységük a városok tűzbiztonságának megszervezése volt.” (RM, 183. o.) ↑
-
„A töredékekből megállapították, hogy az orgona nem víznyomásos, tehát nem víziorgona, ahogy az helytelenül átment a köztudatba, hanem fejlettebb megoldás alapján, légfújtatós szerkezettel rendelkezett.” (AE, 58. o.) ↑
-
Képzeletbeli hősünk 67 esztendős, azaz ezeket az elmélkedéseket 228-ban írja. Révay József megemlíti: „Az aquincumi tűzoltóegyesület elnöke 228-ban, az orgona adományozásának és felavatásának évében, Caius Iulius Viatorius volt” (SRM, 68. o ). „az aquincumi tűzoltók székházát fel is tárták [a régészek], és megtalálták benne a tűzoltóegyesület orgonáját, az egyetlen orgonát, amely eddig az ókorból napvilágra került” (SRM, 67. o.). Vö. AE, 58. o. ↑
-
„A kelta és római agyagművesség találkozását, a két formakultúra egyesítési kísérletét példázza a kelet-pannóniai Resatus-féle fazekasműhely 2. századi emlékhagyatéka. Ez a mester Aquincumban, illetve Aquincum körzetében dolgozott, technikáját, az agyag előkészítésének és megmunkálásának módszerét, a kész edény felületének szürke, illetve fekete fényezését még a kelta hagyománytól örökölte. […] Resatus műhelye a 2. század első harmadában még működött, de a század közepére már megszűnik a termelés benne.” (RM, 136. o.) ↑
-
„Elképzelhető, hogy a kerek oszlopcsarnok közepén a kereskedelmet oltalmazó antik istenalaknak, Mercuriusnak emeltek szobrot.” (AE, 48. o.). ↑
-
ÉH, 135. o. ↑
-
Vö. „Ékesítsd magas egyszerűséggel, szerénységgel és fölényes nyugalommal…” (MAE, 95. o.) ↑
-
„Lényegében hasonló okokra vezethető vissza a pannóniai társadalom csonka volta is. […] Hiányoztak ebből a társadalomból a római társadalomra olyan jellemző rétegek, mint az árutermelő nagybirtok urai vagy bérlői és alkalmazottai (a néhány ismert kivétel az összkép szempontjából elhanyagolható), a nagyüzemi termelésre berendezkedett ipari vállalkozások tulajdonosai és munkásai (az egy-két ilyen irányú kezdeményezés nem volt életképes); nincs számottevő pannóniai pénzarisztokráciáról tudomásunk (az ismert kereskedők és pénzemberek egytől egyig idegenek voltak) […] Nélkülözte a pannóniai társadalom az életképes, aktív politikai tevékenységet folytató lovagi-senatori arisztokráciát is, amelyben a nyugat-európai vagy keleti tartományok bővelkedtek. S ugyancsak hiányzott a római társadalom nagy élősdije, a nincstelen, állami és magánadományokból élő városi tömeg, az úgynevezett antik proletariátus.” (RM, 191. o.) ↑
-
vö. ÉH, 134. o. ↑
-
„A lakosság kelta vagy illír nyelven beszélt, a városi igazgatásban megkívánt latin nyelvet a decuriók nagy része is csak törte”, ÉH, 135. o. ↑
-
A városi társadalom „második rendjéhez” tartoztak az Augustalis-testületek tagjai. „E csaknem valamennyi pannóniai városban kimutatható félhivatalos papi testület volt a provinciális társadalom „kiskapuja”, amin keresztül a felszabadított rabszolgák a városi közélet magasabb fórumai felé utat nyertek. […] A városi tanács által kiválasztott gazdag felszabadított rabszolgákból álló testület feladata a császártisztelet ápolása, az uralkodóknak szóló bizonyos áldozatok bemutatása volt.” (RM, 182. o.) ↑
-
Vö. ÉH, 135. o. ↑
-
„Az Augustalisok gyermekeiből pedig már teljes jogú tanácstagok lehettek, örökölt vagyonukat most már jog és kötelesség összhangja alapján használhatták fel a városok javára.” (RM, 183. o.) ↑
-
Vö. RM, 163. o. ↑
-
Vö. ÉH, 139. o. ↑
-
uralkodott 193 és 211 között, vö. RM, 237. o. ↑
-
„Septimus Severus császárról (193–211) jegyezték fel, hogy latin beszédén érezni lehetett pun származását.” ÉH, 99. o. „Rómainak lenni azonban nem nemzeti hovatartozást jelentett, hanem politikait. Így fordulhatott elő az, hogy a trák Iustinianus császár ’atyáink nyelvét’ emlegetve a latinra gondolt…” (ÉH, 136. o.). ↑
-
„Az újabban római jogot kapott városok között pl. Aquincum és Carnuntum [azaz Pannónia Inferior, ill. Pannónia Superior fővárosai, az utóbbi Deutsch-Altenburg, Bécstől keletre, ÉH, 118. o.] 194-ben colonia lett”, „Septimus Severust a katonaság emelte trónra. […]. Emelte a katonaság zsoldját, a veteránokat pedig megszabadította a municipalis terhektől. Törvényszerűen elismerte a katonaházasságokat; ennek az lett a következménye, hogy jelentősen megnőtt a katonai táborok körül kialakult táborváros. […] Uralkodása alatt a városokban nagy építkezések folytak. […] A limes mentén mindenütt óriási fellendülés mutatkozik”. PT, 91. o., 89. o., 90. o.
„… Septimus Severus – a három felső-pannoniai légió katonai erejére támaszkodva – a carnuntumi helytartóságból került a császári trónra” (RM, 154. o.). „Septimus Severusból császár lett […], hívei pedig a birodalom katonai és polgári vezetésének kulcspozícióiba kerültek. Az összeesküvés és a hatalmi harc támogatásáért cserébe Pannónia – főként a pannóniai hadsereg – jelentős előnyökhöz jutott.” (RM, 158. o.) „A pannóniai városalapítások történetének utolsó fellendülő időszaka a Severus-korban következett be: az addig municipium rangú Carnuntum és Aquincum colonia rangra emelésével Septimus Severus idején” (RM, 176. o.). ↑
-
„Másrészt Septimus Severus és fia egyaránt pártfogolták a szíriai üzletembereket (Severus császár felesége egy szíriai város főpapjának a lánya volt).” (RM, 180. o. és Id. még 204. o.) ↑
-
„Hiszen elegendő arra gondolnunk, hogy a szíriaiak saját anyanyelvűk mellett elsősorban görögül beszéltek”. (RM, 203. o.) ↑
-
A városon kívül, északra húzódott a Sírok Útja, vö. SRM, 69. o. ↑
-
vö. KDÖN, 1342. o. ↑
-
KDÖN, 1342. o. ↑
-
Marcus Aurelius Elmélkedései alapján, MAE, 94. o. ↑
-
„Ugyancsak gyakori kerámiatermék volt a lepényminta. E kerek, 10–20 cm átmérőjű tárgyakat a beléjük nyomott képpel mézeskalácsszerű sütemény díszítésére használták. […] E típus legérdekesebb példányai éppen Aquincumból, a gázgyári fazekasműhelyből kerültek elő. Az ábrázolt császárok arcvonásai ugyanis portrészerűek […], s így felismerhetők. Több darabon látjuk Marcus Aurelius császárt, amint egyedül, vagy fia, Commodus társaságában diadalmenetet tart: diadalszekere nagyméretű diadalíven halad át, a jelenetet keretező fegyverek az elért hadi sikerekre vonatkoznak.” (RM, 143–144. o.) ↑
-
Nincs bizonyítékunk, hogy 178 nyarán Marcus Aurelius járt volna Aquincumban, csak arra, hogy volt Carnuntumban, a másik fővárosban. Ez a találkozás tehát tényleg a képzelet szülötte. ↑
-
„Ugyanígy biztosra vehető, hogy a természeti környezet istenségei […] a gyógyító istenek – mint Aesculapius és Hygieia […] nem maradtak mentesek a helyi lakosság vallásos hagyományainak magukba olvasztásától…” (RM, 210. o.) „Érthető, hogy az ókori emlékek között feltűnik a gyógyítás istenének, Aesculapiusnak és leányának, Hygieiának plasztikája” (AE, 31. o.) ↑