Makó Ágnes

KALAPTÓL TÁLIG

KALAPTÓL TÁLIG

Jó, tényleg veszekedtünk, de nem gondoltuk, hogy ennyire elfajul a dolog. Már eleve rosszul indult a nap, mert alig aludt a szokásos rémálmai miatt, most éppen az óriás százlábú elől menekült. Ilyenkor mindig harapósan ébred. A múlt havi, szintén reggeli összeveszés óta csak lábujjhegyen merek mászkálni, ha én kelek fel előbb. Néha még a kávéját is ágyba viszem, de ezen a reggelen pont nem főztem, csak leültem a gép elé és megnéztem a leveleimet. Volt köztük egy állásajánlat is, oroszlánszelídítőt kerestek, el sem akartam hinni, hogy végre valami nekem valót is látok a sok unalmas recepciós munka után.

Amikor felébredt, rögtön ezzel a jó hírrel indítottam, de ahelyett, hogy örült volna, nekem esett, hogy miért nem tudok megállapodni, miért kell nekem mindig több, mint amennyit érdemlek, így is éppen hogy meg tudunk élni, de ha felkoncol egy oroszlán, akkor végképp koldusbotra jutunk, meg ilyenek. Nem is értettem, min húzta fel magát ennyire, de nem volt időm gondolkodni, mert két perc múlva már úgy ordított, hogy felébredt a szomszédék kutyája, és az ugatása tovább fokozta a hangzavart. Egyik téma hozta a másikat, én is a fejéhez vágtam egy-két dolgot, például a félbehagyott főiskolát, tudom, hogy ez fájó pontja, de nem bírtam ki.

lelki egészség

A tollas kalap volt a mélypont, meg az új nyaklánc. Hogy tényleg kellenek-e a lelki egészséghez, vagy csak nagyzolás, ami az anyagi gondjainkat takargatja, és közben tovább rontja a helyzetet. Innentől elveszítettem a fonalat, mert felhozta azt is, amikor egyszer véletlenül leöntöttem vörösborral és kakaóval a kanapét, és hogy nyáron meghívtam magunkhoz anyámat három napra, és kicsit leszólta a lakásunkat. A kilátásra persze nincs panasz, az ablakunkból útikönyvekbe is szoktak fotókat lőni a várról, de az tény, hogy már évek óta ráférne a felújítás, csak még soha nem tudtunk annyit összespórolni. Igazából semennyit sem.

A tollas kalapba annyira belehergelte magát, hogy valami átkattant benne, és teljesen elvesztette a fejét. Artikulálatlanul üvöltözött, pofonvágott, aztán ököllel nekem esett. Lefogtam a kezét, de ettől csak még jobban feldühödött.

Próbáltam védekezni, hiába, egyre vadabbul ütött. Kirohantam a konyhába, ő utánam. Rossz ötlet volt. Ott került elő a konyhapultról a húsvágó bárd, mert estére hagymás rostélyost akartunk sütni hátszínből. Olyan hirtelen történt minden, hogy nem is tudom teljesen felidézni. Egy elkeseredett, nagy suhintás rémlik, a szelét most is érzem az arcomon, meg a puffanásra emlékszem. Utána mindent elöntött a vér, felspriccelt a plafonig, végigfolyt a konyhapulton, a kövön, elért a sarokban a kukáig.

Egy napig utána nem is tudtam magamról, csak hevertem álomtalanul, üresen, nem fájt semmi, nem bántam semmit. Lassan tértem magamhoz, eleinte nem tudtam, hol vagyok, de aztán ráismertem az egyik lámpára, és rájöttem, hogy továbbra is otthon, ahol minden ugyanolyan, de közben mégis teljesen más. Nem értettem az egészet, tulajdonképpen most sem értem, de elfogadtam, hogy az életünk, az életem örökre megváltozott.

jópofa munka

Ha már így alakult, valójában nem is bánom. Azóta ezen a tálon hordoz, és mindenkinek büszkén mutogat, mint élete fő teljesítményét. Egy kicsit sztárnak érzem magam, mert most tényleg rám figyelnek. Sőt! Az emberek megdöbbennek a látványomon, viszolyognak, hányingerük támad, de azért mindenki látni akar, sőt, minél közelebbről. Azóta, hogy belépődíjat szedünk, teljesen megoldódtak az anyagi gondjaink, mindenre jut pénz, már az új fürdőszobát is megterveztettük. És jópofa munka. Előre kuncogok magamban, ha kiscsajok közelítenek. Néha azt játszom, hogy behunyom a szemem, teljesen mereven, mozdulatlanul tartom magam, és amikor hallom a légzésükből, hogy közelebb hajolnak, hirtelen a szemükbe nézek és kidugom a nyelvem, vagy üvöltök egyet. Ettől a legedzettebbek is sokkot kapnak, a múltkor valaki a plázában el is ájult, mentőt kellett hívni hozzá. Iszonyúan jól szórakozom ezeken, és ahhoz képest, hogy mennyit keresünk vele, nem is megerőltető.

Igazából jólesik megpihenni. Végre nem nekem kell meghoznom a fő döntéseket, kitalálnom, hogy mit szeretnék, hogy ő mit szeretne, hogyan éljünk és miből. Most már ő a főnök. És elég kényelmes ez a tál.

kép | id. Lucas Cranach: Salome Keresztelő Szent János fejével (1530-as évek), Szépművészeti Múzeum