Csalog Judit

KÁIN ÉS ÁBEL

2004 április

KÁIN ÉS ÁBEL
„Mérlegeld az életét, amely munkáltatói szakkifejezések, szállodai főkönyvek és hírrovatok szerint értéktelen volt”
Stephen Spender

 

Ennek a testvérpárnak a története a világ egyik legrégibb, legismertebb, számtalanszor ismételt, újra meg újra lejátszódó rémtörténete. Különböző kultúrákban töméntelen változata él. Történet, melyet vakon adunk elő újra és újra, lényegében változatlanul – ugyanakkor megértését, feldolgozását is mindig megkíséreljük. Minden kor, többé-kevésbé minden egyén próbálja értelmezni, átértelmezni, átírni és átértékelni. Mert a gyilkosság, akármilyen „szükségszerű”, rendszeresített, legitim történelmi realitás, valahol mélyen, belül mindig is úgy érezzük, ép ésszel nem érthető, fel nem fogható. Lelkünk mélyén tudjuk jól, minden magasztos eszme ellenére: a háború valójában tömeges emberölés, legitim testvérgyilkosság. Mindemellett olyan kollektív tudatzavar, melynek nyomorult részesei egyszerre gyilkosok és áldozatok is.

Ki Ábel?

Sztereotip jelzői szerint ártatlan. Jó. Kedves… Valójában nem tudjuk. Hogy tudhatnánk? Ideje arra sem volt, hogy vonásait véglegesítse, hogy önmagával, lényével, egyetlensége ízeivel betöltse nevét.

S fűzhető-e erkölcsi minősítés bármihez, ami a szó igazi értelmében nem választás, nem cselekedet?

Mit tudunk róla? Annyit, juhokat legeltetett, hogy juhai kövérjéből ajándékot vitt az Úrnak, s hogy az Úr, igazából nem tudni, miért, kedvelte és elfogadta őt. Mindez nem fontos. Lényegtelen mellékkörülmény. Ábel, akit vakon, értelmetlenül, oktalanul pusztítottak el. Káin? Vagy csak megvadított, kétségbeesett testvérének célt tévesztett indulatai? Történt. Függetlenül Ábeltől, bűneitől, erényeitől – csak mert Káinnak lehetetlen volt kibírnia, hogy az Úr, világának abszolút középpontja, áldozatát, teljesítményét, énkép-formáló értékeit: személyét totálisan nem fogadja el.

A Káin-párti értelmezők úgy tudják, hogy Ábel, kényelmes, poétikus foglalkozása páholyában önhitt volt, ostoba és elkényeztetett, erényeiben tetszelegve, provokatív naivságában maga rohant saját vesztébe. Ám a szöveg nem utal ilyesmire. Minek is? Reagálhatott Ábel bárhogy, sajnálkozva vagy gúnyolódva, nyeglén, együtt érző szomorúsággal, mindegy. Az öntörvényűen értelmező gyűlöletet a realitás nem érdekli már. Történt, s ebben a vele történt bármicsodában személyének nem volt szerepe. Sorstalan, mint az áldozatok, mint mi, eszközzé, a történelmet elszenvedő tárggyá degradált senkik, számok valamennyien.

kép | Tiziano: Káin és Ábel, wga.hu