KAFKA ÁLMAIBAN OLVASVA
1997 március
Az Átváltozást olvasva
„Mi történt velem?” – kérdezi önmagától Gregor Samsa, kishivatalnok, amikor egy reggel nyugtalan álmából ébredvén szörnyű féreggé változva találja magát az ágyban. Kafka egyik legmarkánsabb, életműve egészét bevilágító hosszú elbeszélése az Átváltozás. Ne feledjük: éppen azzal kezdődik, hogy megtudjuk, Gregor eddig álmodott, most ébren van. Minden megfordul: a nappal válik lidércálommá. Nem tudhatjuk, mit álmodott, álma megjövendölte-e ébrenlétének szörnyű valóságát, hogy sok kis lábbal kalimpáló, potrohos féreg lesz belőle. Szó szerint minden átváltozik: a novella első mondatával lépünk a tulajdonképpeni valóságba, ami addig volt, álom, valótlanság, szóra sem érdemes. Pontosabban: mindaz, ami eddigi életének körét jelentette, egy új valóság, a féreg- vagy bogár-lét körülményei között átértelmeződik. Az új valóságban szabadon megmutatkoznak előző életének eddig elfojtott, ki nem mondott, letiltott igazságai: családja részvétlensége, apjának zsarnoki, elnyomó alakja, a hivatal embertelen, személytelen és megalázó légköre. Az átváltozás minden nyomorúsága, förtelme és csúfsága, szokatlan volta ellenére, tükröt tart a konvencionális, polgári szabályosság világának. Az olvasót nagy feladat elé állítja: Kafka a 20. század irodalmának különösségeihez mérten is egy bizonyos értelemben a legmesszebbre, a legtávolabbra merészkedik: az emberi lény ősi szorongását, archaikus, kollektív félelmét megtestesítő bogárrá változáshoz hátrál vissza, az élővilág evolúciójának egy egészen régi, számunkra visszataszító, félelmetes szférájába, amelyben azonban a visszacsökevényesedett ember megőrzi reflexióját, tudatának észszerű működését, ítélő- és mérlegelőképességét. Bizonyos mértékig Gregor csak most válik szabaddá, kötetlenné és függetlenné az eddigi élet-konvenciók szabályaival szemben. Éppen ez okozza az olvasás, a befogadás nehézségét: az ősi, közös szorongásunkat megtestesítő lénnyel együtt kell, az ő szemszögéből újragondolni valóság és valószerűtlenség, rabság és szabadság különbségét és összefüggését. Az elbeszélő hangja nem azonos a főszereplő tudatáéval, mégis eléggé közel hangzik ahhoz, hogy mintegy végigvezesse az olvasót Samsa igazi átváltozásának folyamatán, ami a testi metamorfózissal éppen hogy csak megkezdődik. Az igazi átváltozás a világ szemlélésének, megítélésének átfordulása, mely valódi igazlátássá, kinyilatkoztatásszerű felismeréssé változik: a féreg léthelyzetében és látásmódja útján jutunk el egy valódibb valóság megsejtéséig, megismeréséig, amely felülmúlja a nyugtalan álmokat, kiszabadít a homályos valóságérzékelésből és az úgynevezett valóságot valószerűtlen igazságtalanságban feketéllő, ostoba, rab és gonosz erők tépázta helynek mutatja, ahonnan még a bogárrá változás is meneküléssé, kivonulássá válik. A novella csúcspontján, amikor Gregornak kedve támad a falon, sőt a plafonon mászkálni, az exodus meg is történik, és addig soha nem érzett boldog szabadság-élményben lesz része ezáltal – egyszerre hihetetlen erejű kifordítás ez, ítélet és radikális elutasítás mindennel szemben, amit úgynevezett valóságnak nevezünk, hétköznapi, gépies, lélektelen ébrenlétnek; a mű a kapreál megsemmisítő-felszabadító elutasítása. Másrészt hallatlanul humoros szabadság és kivonulás, groteszk megváltódás is, amelyben az elképzelhetetlenül szörnyű, sőt visszataszító és a látszólag valószerűtlen hordozza a mélyebb, igazabb valóságot. Ez olyan horderejű változás és lázadás a fennálló világrenddel szemben, hogy a féreggé vált Gregornak a régi nagy tragikus hősök sorsa méltán jut osztályrészül: a magát egyetlen igaz realitásnak tekintő, uralmi gépezet és környezet természetesen elpusztítja. Halállal kell bűnhődnie azért, mert felismerte az átváltozás előtti világ bűnösségét, hamisságát, hatalmi szerkezetét. Bűnhődése bűntelenségére világít rá: az igazságot kereste és pillantotta meg – nem maradhatott közöttünk.
A kakasülőn-t olvasva
Kafka írásaiban többször megjelenik a cirkusz világa, motivikája. Akár olyan elváltoztatott formában is, mint például Az éhezőművész esetében. A cirkusz a káprázat, a mutatvány, a mesterséges trükkök és valóság-csapdák világa, ismét egy variáció valóság és álom megfordított előjeleire. A kakasülőn című, viszonylag korai, kis terjedelmű, sűrített példázata a „mély álomba merülten sír, öntudatlanul” szavakkal ér véget. Aki álmában felsír, még előbb a cirkuszi lelátón ült, az elbeszélőhöz közeli helyzetben figyelte a műlovarnő produkcióját, mutatványát, s csak a szöveg végén engedi Kafka felismerni: egy elképzelés – vagy álomféle gondolat – és mondatritmus szövevényét olvastuk: a szöveg két nagyobb bekezdésből áll, mindkettő egyetlen hosszú mondat, mindkettő a „ha – akkor” feltételes és következtető típusú összetett szerkezetet mutatja. Az első bekezdés és mondat a mutatvány arcpirító kitettségéről és lélektelen hajszájáról, a lovarnőt alakító leányt eltipró műveletről beszél, amelynek a végén a néző-főszereplő – álmában – Megállj-t kiált. Ennek a tiltásnak az értelme ezen a ponton még rejtélyes, de mintha derengene: valaki nem bírja nézni ezt a nyilvános vergődést és dresszúrát. Olyan az egész leírás, mintha A fegyencgyarmaton című nevezetes novellájának kínzógépébe helyezett emberi test vegzatúrája folyna, cirkuszi keretek között, kevésbé véres módon. Kafkánál a cirkuszi, a produkciószerű, a színházi, a középre helyezett test vagy individuum valamiképpen a tömeghisztéria áldozataként, örök állatkínzás tárgyaként jelenik meg – hol a fekete humor groteszk hangfekvésében, hol véres, tragikus változatban. A második bekezdésben megtudjuk, hogy a mutatvány nem úgy zajlik le, mint ahogy az első bekezdésben elképzeltetett, hanem szeretettel, gondoskodással és óvó-védő módon, a végkifejlet mégis ugyanaz: a néző-fiatalember úgy érzi, a műlovarnő produkciójának sikere épp oly siralmas, tragikomikus és állatheccre emlékeztető, mint az első elképzelt jelenetben. Álom és valóság csak külsőségeiben, de végső értelmében, jelentésében nem különbözik egymástól.
A császár üzenetét olvasva
A császár üzenete Kafka érett példázatainak, tanmeséinek egyike. Számos elemére ráismerünk más, hasonló művei alapján. A megszólított ismeretlen, névtelen emberhez, valamilyen abszolút Te-hez nem érkezik el soha a haldokló császár üzenete – megváltatlan, kimondásra nem érett állapotról van szó, kissé a Godot-ra várva című Beckett-darabot is idézve: ha Godot megjönne, talán megváltozna a szereplők, az emberi lény helyzete, élete, ám ez nem következik be. A hírnöknek – akinek szakrális, vallási jelentésemléke még földereng a szövegben – keresztül kellene vergődnie a szimbolikusan telített kastély körein, az embertömegen, s végül a császárváros gyűrűin. De „Senki sem jut itt keresztül, hát még egy halott üzenetével. Te azonban ott ülsz ablakodban és megálmodod, mikor eljön az este.” Ez a kis példázat tehát mintha arról beszélne, hogy álmaink valójában végtelen, véget nem érő és nyugvópontra nem jutó várakozások, valamilyen atyai, megváltó, kiváltó, a gonosz varázst megtörő üzenetre, szavakra, a szóra vagy az egyetlen szóra. Ez azonban soha nem ér hozzánk. Holott egyszer, valahol, egy haldokló apafigura szájából elhangzott, átadatott a hírvivőnek, aki azonban a világ labirintusain soha nem vergődhet keresztül. Ez a térforma, a kastély, a városkapuk, a tömeg, ismerősek a A kastély című regényéből vagy – fordított módon – A törvény kapujában című kis elbeszéléséből. A közös talány ezekben a miniatűr remekművekben mintha az volna, hogy az élet struktúrája – az építmény-metaforákon keresztül – elvileg lehetőséget nyújt a hírt, üzenetet váró embernek, hogy találkozzon a megváltó szavakkal, de ez gonosz módon csak elvi, eszmei lehetőség, amelynek teljesülésére nem volt még példa. A labirintusszerű térformákon átjutás egyúttal magának az időnek, méghozzá a valóságos, egyes emberre kiszabott életidőnek a hossza és mélye, amely csak a várakozásban töltődik ki, egyébként nagyon is szűkre szabott, véges, amelyben a dolgokra vagy erre a véges időmúlásra fényt derítő szavak, a megfejtés soha nem érkezhet el. Talán álmodni, ez volna a valóság. De épp ez: talány.