KAÁN KÁROLY ÖRÖKSÉGE

Százhuszonöt évvel ezelőtt, 1867-ben született Kaán Károly. 1909-ben megjelenő első könyvében, „A természeti emlékek fen(n)-tartásá”-ban magyar nyelven először foglalta össze a természetvédelem céljait. Könyve segítette az ekkor kiadott, a természeti értékek összeírását elrendelő földművelésügyi miniszteri utasítás végrehajtását. Az országos összeírás addigi eredményeit és a továbblépésre vonatkozó kormányzati elképzeléseket újabb könyvben, „A természet-védelem és a természeti emlékek fenntartásának kérdéséhez” címűben tette közzé. Az 1914-ben kiadott mű nemcsak egy hamarosan elkészülő természetvédelmi törvény céljait, hanem a védelmi ügyek kormánybiztosának feladatait is körvonalazta. A földművelésügyi miniszter erre a posztra őt szemelte ki, de az 1914 augusztusától létrehozandó hivatal munkáját a világháború kitörése miatt nem kezdhette el.

természetvédelmi törvény

Kaán Károly így nem a természetvédelem vezetőjeként, hanem 1924 végéig az ország első erdészeként dolgozott. Munkájában, erdészet- és gazdaságpolitikai elképzeléseiben azonban nem feledkezett el a még mindig hiányzó természetvédelmi törvényről és védelmi szervezetről. Természetvédelmi törvény azonban csak az ő hivatali működése után, 1935-ben született. A törvény megalkotásához, a természetvédelem céljainak közismertté tételéhez hozzájárult összefoglaló műve, a „Természetvédelem és a természeti emlékek”. Az 1931-ben megjelent, díszes kiállítású könyv a nem szakmai közönség körében is nagy sikert aratott.

1939-ben lett Kaán Károly az akkor létrehozott Országos Természetvédelmi Tanács elnöke, néhány hónappal ezután, 1940 januárjában azonban meghalt, s így nem tudta korábbi elképzeléseit megvalósítani. Utolsó műve, a „Naturschutz mit Hinsicht auf die Geschichte der ungarischen Forstrwirtschaft” is ekkor jelent meg.

Kaán Károly természetvédelemmel kapcsolatos gondolatai a második világháború utáni célkitűzések alapjait jelentették. A mai, minden korábbinál nehezebb ökológiai helyzetben és a megváltozó társadalmi-gazdasági viszonyok közepette ismét őt hívjuk segítségül, az ő munkáihoz nyúlunk. Az örökség néhány elemének tüzetesebb vizsgálata nélkül azonban a Kaán Károly-i mű értelmezhetetlen, esetleg félreérthető.

Ellenfelei szerint Kaán Károly az eget is „magyar királyi”-ra akarta festeni. Ebben az államosítási törekvésben Kaán Károly egész hivatali pályája összegezhető. Ő – néhány hónaptól eltekintve – mindig állami szolgálatban állt, ami kétségtelenül hatással volt a gondolkodására. Az ország erdészeti ügyeinek irányítójává is akkor vált, amikor az állami – a háborús időkben és az azt követő forradalmi hónapokban –, még a magánerdőkben folyó gazdálkodást is felügyelete alá vonta. Kaán elgondolása szerint – megfelelő kormányzati elhatározással – a Trianon utáni ország erdőit fokozatosan, de egyértelműen állami ellenőrzés alá kell helyezni. „Az erdő nem való csak az állam soha el nem múló kezébe!” – hirdette, és meggyőződése miatt hivatali pályáját is feladta.

Az erdőkkel kapcsolatos nézete érvényesült a természetvédelem kérdésében is. Államerdészként látta Darányi Ignác birtokvásárlásait a Magas-Tátrában, a zborói Rákóczi-birtokon vagy más, természetvédelmi szempontból nevezetes helyeken. A világháború éveiben mint a kincstári erdők minisztériumi ügyosztályának vezetője szorgalmazta az államerdők minden természetvédelmi értékének egységes, erdészeti üzemtervekben rögzített védelmét. Az ország első erdészeként pedig Nagyatádi Szabó István figyelmébe ajánlotta a természetvédelmi törvény tervezetét. A végre 1935-ben elfogadott, „az erdőkről és a természetvédelemről” alkotott törvény lehetőséget adott a természetvédelmi területek állami kisajátítására. Kaán Károly elképzelése ugyan a törvényben testet öltött, de 1944 őszéig egyetlen állami kisajátításra sem került sor. A magántulajdon szentsége túlságosan erős korlátnak bizonyult. 1945 után ez a korlát ledőlt, és ma választ keresünk a kérdésre: vajon a Kaán Károly által annyira óhajtott állami tulajdon a védelemhez elégséges feltételt jelentett-e? A válaszunk: nem.

jól megfért

A Kis-Balatont 1945-ben állami tulajdonba vették, de egy-két év múlva a nádgazdasági üzem tervfeladatai miatt „a természetvédelmi érvek sajnálatosan nem találtak megértésre”. A kisebb kiterjedésű kastélyparkok, arborétumok egy része az 1950-es években került védelem alá. Az állam mint tulajdonos azonban nemcsak a kastélyépületeket nem óvta, hanem a parkok fáit sem. Az országosan védetté nyilvánított barlangok egyikében-másikában az állami tulajdon mellett, ellenére még a legutóbbi időben is rockkoncerteket tartottak. Az 1973-ban elsőként létrehozott Hortobágyi Nemzeti Park céljainak megvalósítását jórészt a Hortobágyi Állami Gazdaság termelési feladatai akadályozták. Jól megfért még a nemzeti parkban az állami bombatér és az állam által „gebinbe” adott libák százezres serege is. Ugyanígy sorolhatnánk a példákat a többi nemzeti parkból, tájvédelmi körzetből és természetvédelmi területről.

Az állami és a keretein belül létező, de elkülönült célú egységek természetvédelemben mutatkozó ellentétének feloldására az 1970-es évek végén kitalálták: az illető nemzeti park (természetvédelmi hatóság) tulajdonába és kezelésébe kell adni állami területeket. Így a kimondottan védelmi érdekek megfelelő érvényesítéséről a hivatott természetvédők gondoskodhatnak. Ez a forma új lehetőséget csillantott meg, de az egységesen államivá váló területek állapota sem ad megnyugvásra okot. Példaképpen csak az ohati sziki tölgyes felújítását említem, amely talán erdőgazdasági kezelésben sem lenne rosszabb.

Az állami tulajdon tehát elősegítette a védelem jogi megfogalmazását, a védelem szervezetének kialakítását, de magát a védelmet nem oldotta meg. Továbbra is fennmaradtak a gazdálkodás és az oltalmazás eltérő céljai, amelyek olykor feloldhatatlanok. A földtulajdon változásakor az állam igyekszik a legértékesebb területeket megszerezni és a természetvédelmi hatóság kezelésébe adni. Közben azonban államrendészeti, állami gazdasági kezelésben (továbbá termelőszövetkezeti tulajdonban) lévő területekről mond le, mert az ország természetvédelmi szempontból legértékesebb 6-7%-át nem tudja állami tulajdonban megtartani. A jövő kérdése: az állami tulajdon és kezelés mellett sem megvalósított védelmi feladatokat vajon az új tulajdonosok miként tudják és akarják megoldani?

*

A világháború negyedik évében, 1917 októberében ülést tartottak a Földművelésügyi Minisztériumban. Az ország néhány vezető gazdasági szakembere arról tárgyalt, hogy az 1913. évi vízjogi törvény által biztosított, a vízi erőművek építésénél kikötött állami vétójogot mely tervek esetében érvényesítsék. A tátrai villanyvasúti társaság a Nagytarpatak-völgyben kívánt vízi erőművet építeni. A gazdaságilag indokolt terv ellen Kaán Károly természetvédelmi megfontolásból emelt kifogást. A Magas-Tátrát, „Magyarország gyöngyét” semmiféle gazdasági célból nem engedte művi berendezésekkel elcsúfítani. Hiába volt óriási energiahiány, hiába támogatta Szepes vármegye „közönsége” a tervet, a természetvédelmi (és erdészeti) érdekeket képviselő Kaán Károly nemet mondott.

mindenható állam

Az eset tulajdonképpen az állami beavatkozás, az állam szerepvállalásának a kérdését veti fel. A liberalizmus vagy a (neo)konzervativizmus érvényesüljön a természetvédelemben? Kaán Károly egyértelműen a mindenható állam eszméjét fogadta el, mert nem hitt a magyar társadalom természetvédelmi szempontokat meglátó, érvényesítő érettségében, érzékenységében. Csak egy későbbi, évtizedek során kialakuló, „felnövekvő” társadalomra merte volna a természet védelmét rábízni.

Az állami akarat érvényesítésének azonban korlátai voltak. 1917-ben sikerült megakadályozni a vízierőmű-építést, de a két világháború közötti időszakban Kaán Károly sem tudta a balatoni bazalthegyek kibányászását leállítani. Pedig az 1935. évi törvény előkészítési időszakában külön paragrafus foglalkozott a tanúhegyek védelmével. Az egyesületi és parlamenti bizottságok azonban elvetették, az ország választott képviselői sem tudtak, akartak a magántulajdon hasznosításába beleszólni.

Az 1945 után kiépülő mindenható állam a természetvédelmi szempontokat érvényesítő törekvéseket gyakran gazdasági és politikai tényezőknek rendelte alá. Elég csak a vízi erőművek példáját említenünk. Ki gondolt a tiszalöki erőmű építésekor a belvizessé váló Bodrogközre? Kisköre építői hallottak ökológiai fogantatású ellenérveket, de a gazdasági szempontok megtámadásához gyengéknek bizonyultak ezek az érvek. Végül a Tisza-tó mégiscsak torzóban maradt: a gazdasági és ökológiai szakemberek évtizedekig gondolkodhatnak a kárról és a haszonról. Mindezek után jött a bős–nagymarosi terv, amely az egész társadalmat megmozgatta, megmozgatja. A társadalmi mozgalmak és a mindenható(nak hitt) állam korlátai külön-külön és együttesen is itt állnak előttünk. Hol van már az az idő, amikor egyetlen minisztériumi értekezleten elegendő vétót emelni a természetátalakítás ellen!?

Az állami akarat érvényesítése a meghozott törvények hatékonyságának kérdésében is felmerül. Kaán Károly azt hitte, hogy az 1935-ben végre elfogadott törvény után azonnal elindulhat a védelmi munka. Nem így történt. Az első törvényesen védett területet csak 1939-ben jelölték ki a debreceni Nagyerdőben. A legszigorúbb előírások ellenére sem tudták azonban ezt az erdőrészt megóvni, mert a környezeti változások nincsenek tekintettel a jogszabályokkal oltalmazott „szigetekre”. De az előírásokat legkevésbé az emberek fogadják el.

semmibe vétel

Miközben a Kaán Károly munkáin felnőtt hivatalos természetvédők szinte minden, az 1931-es könyvben felsorolt értékeket védelembe vettek, az ötvenes-hatvanas évek magyar társadalma alig vett tudomást a természetvédelemről. A védett szegedi Fehértón évtizedekig vadászatokat tartottak, és az ipolytarnóci őskövületeket gyűjtötte, vitte boldog-boldogtalan. S a természetvédelmi előírások semmibe vétele napjainkban is tart. Nézzük meg a Budai Tájvédelmi Körzetben lévő Korányi-szanatórium (kerítésen kívülre dobott) szeméthegyeit! Hozhatnánk más példákat is arra, hogy a jogszabályok szükségesek, de nem elégségesek.

Itt újra visszajutottunk a Kaán Károlyi-i életmű egyik alapgondolatához. Az elkövetkező időszakban milyen mértékig tud és akar az állam a természeti értékek védelmébe beavatkozni? S legalább ilyen fontos a másik kérdés is: milyen eszközei vannak és lesznek a napjainkban megújuló államnak az előírások érvényesítésére? A központi akarat a legszigorúbb jogszabályokon keresztül sem érvényesülhet, ha azt a társadalom széles rétegei mindennapi életükbe nem fogadják be.

*

Mivel sem az 1910-es, sem az 1930-as években nem kezdődött el a természetvédelmi munka, az állam maga hozott létre társadalmi szervezetet. Ez volt az Országos Természetvédelmi Tanács, amely „okos emberek gyülekezeteként”, a kormány tanácsadó szervezeteként működött. A Tanács 40-50 tagja azonban képtelen volt az egész ország természetvédelmi problémáját áttekinteni, kézben tartani. Ezért gondolt Kaán Károly a megyei szervezetek kialakítására, ahol a behívott hozzáértőkön kívül bárki, a természetvédelem ügyéért dolgozó javaslatot tehetett, feladatokat vállalhatott. Idővel ezek a megyei szervezetek – gondolta Kaán – egyre szélesebb tevékenységi kört alakítanak ki; felkutatják a védelemre érdemes emlékeket, javaslatot tesznek a jogi oltalomra, majd gondoskodnak a védelmi előírások betartásáról. Így a természetvédelem a döntés előkészítésétől a végrehajtásig széles társadalmi ellenőrzés alá kerül.

A Kaán Károly által elgondolt szervezeti fejlődés évtizedekig nem következett be. Megmaradt a felülről történő kiépítés. A hivatalnokok az íróasztalok mellett bizonygatták önmaguknak és másoknak, hogy ők bizony védik a természetet: jogszabályokat hoznak, védetté nyilvánítási határozatokat mondanak ki, és az esetenkénti változásokat is nyilvántartják. „A száraz adminisztratív tevékenység nem sok eredményt ígér” – figyelmeztetett Kaán Károly, de ő sem gondolta, hogy az ország érdekei – a hatékony társadalmi ellenőrzés hiányában – évtizedekig elsősorban adminisztratív feladatot jelentenek.

Az 1970-es évek végén induló társadalmi mozgalmak már tájvédelmi körzetek, sőt nemzeti parkok kezelésére is vállalkozni mernek. Az államnak most döntenie kell: megbízik-e a társadalmi szervezetek szaktudásában, munkájának hatékonyságában, s az ország kincseit kezükbe adja-e?

A világ számos országában ezt már megtették, de az ottani kedvező tapasztalatok értékelésekor egy nagyon fontos tényezőt figyelembe kell vennünk. Ez pedig a nevelés, az emberek viszonyának kialakítása a természeti környezethez.

nem volt éppen tökéletes

Kaán Károly idejében az ország minden tanulója májusban kivonult a zöldbe ünnepelni. Az ezeréves Magyarország, majd Erzsébet királyné emlékére fákat ültettek, később gondozták a háborúban elesett hősök ligetét, ünnepelték a „madarak és fák napját”. Ifjúsági madárvédelmi egyesületek, faültető társaságok alakultak; közben a gyerekek csúzlival jártak, az ajtóra denevért szegeztek, a nevelés nem volt éppen tökéletes – mégis, felnőtt és gyerek inkább a természetben élt.

A Kaán Károly utáni nemzedékek, akiknek műveltségében, természettiszteletében ő annyira bízott, szinte elvesztették a természetet. Az urbanizáció, az ipari munka tömegessé válása következtében a gyerekek természet-kapcsolata legfeljebb egy-egy vasárnapi kirándulássá egyszerűsödött. Nem élnek benne a természetben, így nehéz megtanítani vele az életet. S a szülők sem tudják, mire és hogyan kellene megtanítani a jövő nemzedéket.

A század-, ezredvég nemzedékének tagja végül is tanácstalan. Az általános iskolában megsejti az emberi élet végességét. Középiskolában tanul arról, hogy az ember mint biológiai lény milyen érzékeny. Az egyetemen felkapja fejét, amikor professzora az ember kártékonyságáról beszél. Pályakezdőként elmegy a nagymarosi vízierőmű-építés ellen tüntetni – villanyvonattal. Napjainkban a munkahelyén, az utcán, az otthonában Európát sulykolják belé. De nem tud már Európé és Zeusz krétai nászára gondolni, csak a példának állított népekre. A saját környezetük tisztaságára érzékeny (nyugat-)európaiakra, akik méregokádó, de extraprofitot hozó gyáraikat a gyengén civilizált országokban fenntartások nélkül működtetik.

Kaán Károly öröksége keresi az örökösöket. Keresi az államot, amelyik anyagi áldozatokat hoz a természet megóvására, kutatására és az értékek továbbadására. Keresi a társadalmat, amelyik okos törvényeivel, önmagát is korlátozva, biztosítja a jövő nemzedék természethez való jogát. Keresi azokat az embereket, akik példát mutatnak és megtanítanak a természettel való együttélésre. Csak ezekkel az örökösökkel oldható meg Magyarországon a természeti környezet védelme. „Egészséges kulturális fejlődés – írta Kaán Károly 1914-ben – ugyanis hazánkban is csak a természet munkájával összhangban, tehát csak akkor várható, ha az emberi alkotások nem a természet romjain, de a természeti alkotások mellett és azok keretében foglalnak tért.”

kép | shutterstock.com