JÚLIUS
1995 július
Nyár – és az is a delelőjén: Július. Amikor Héliosz valóban „mindenütt jelenvaló”. A Belvederei Apolló hónapja: a fényárban zuhogó nyilai után néző, megközelíthetetlen istenalaké. De mégis, számomra inkább a barkarola 6/8-os ritmusa ragadja meg – a gondola körül locsogó hullámok, lankadt ének a mozdulatok ütemére és a csónak örök-egyforma ringása. Egy bársonyos hang, amely mintha meg akarna győzni valamiről, csak nincs hozzá nyelve, de azért mondja, egyre skandálja ezt az egyszerre panaszos és boldog mondókát. Bele a tikkadt délutánba. És az idő közben áll. Lassan végigkígyózik a révülés. Chopin Fisz-dúr barkarolája. És szinte hallom, ahogy sokszor egymás után elsuttogja lengyelül: „Zsál”. Mert nekem leginkább ez a nyár, a ZSÁL. Ahogy Liszt fordítja ezt a sokszínű szót. Zsál egy isteni sorsszabás törvényének térdet hajtani, és a jóvátehetetlen veszteség utáni vigasztalhatatlan fájdalom. Olyan közöny, amit a lassan dermedő lávához hasonlítanék, ami néhol még remeg, és megőriz mindent, amit beborít. De zsál a gyűlölet erjedése, a szitkok kipattanása, az égető bosszúszomj is, valami fenyegető és kérlelhetetlen belső morajlás, amilyen egy vulkán gyomráé lehet. A zsál: egyszerre áhítani a bosszút, és jóllakni a vigasztalan keserűségtől. Chopin az utolsó George Sand-os nyáron, a nohant-i kastélyban, ahogy a félig behajtott spaletták mögött betegen írja a barkarolát.