Julesz Máté

A KÖRNYEZETVÉDELMI JOG HATÁRAI

A KÖRNYEZETVÉDELMI JOG HATÁRAI

A JOGON TÚL

A globális felmelegedés, a kihaló növény- és állatfajok, a környezettudatos életmód, a fenntartható fejlődés, a jövő nemzedékek védelme stb. – mind a napjainkban felismert emberi jogokat érintik, így a környezethez való jogot is. Az emberi jogok alkotmányos és törvényi megfogalmazásaiban országról országra találkozunk ezekkel a témákkal: elég felnyitni az alkotmányt, betekinteni a törvényekbe. Az elektronikus információszabadság egyszerű hozzáférést biztosít a jogszabályokhoz itthon és más fejlett jogállamokban egyaránt. Persze a jogszabályokon túl is van környezetvédelem. A zöld gondolkodás nem mindig igényli a szabályozást, és erre a feladatra nemcsak a szigorú értelemben vett jogszabályok lehetnek alkalmasak, hanem a szabványok, jogi iránymutatások (elvi állásfoglalások, irányelvek, tájékoztatók). Tágabb értelemben környezetvédelmi szabályozottságot határoznak meg a természettudományos követelmények, az orvosszakma vagy akár a közgazdaságtan. Ekkor szakszabályokról van szó, melyek többé-kevésbé a környezetvédelmi jog keretei között is értelmezhetőek. A fejlődés lehetőségét sokszor éppen a jogi normák határainak szétfeszítése biztosítja – amikor a szakszabályok már nem férnek el a környezetvédelmi jog póznái között.

fokozatosság és arányosság

A fokozatosság és arányosság elvét figyelembe vevő jogfelelősség kialakításával, valamint jogi, de nem feltétlenül csak jogszabályi megoldások alkalmazásával, társadalmi védőháló működtetésével a környezetvédelem hatásosabbá tehető. A büntető, szabálysértési, közigazgatási és polgári jogi felelősség környezetvédelmi szempontú átalakítása napjainkban is zajlik. A jogalkotás lépésről lépésre környezetbarátabb arculatot ölt: a jognormák és egyéb szabályrendszerek nem kerülik meg a környezetvédelem ügyét, hanem egyre mélyebbre építik be sajátos szabályszövetükbe. Az újonnan keletkező törvényhozási termékek megszövegezése és a végrehajtási szándék is erről tanúskodik. Környezetvédelmi tárgyú jogszabályaink az elmúlt két évtizedben megsokszorozódtak. Növekedett a normák száma, vastagodott a normatív tartalom. Kérdés, hogy a jogalkotás fellendülése valóban előmozdítja-e a környezetvédelem ügyét. Tényleg a mennyiség a fontos? Vagy kevesebb törvénnyel és rendelettel nagyobb mozgásteret lehetne biztosítani a jogalkalmazónak? A környezethasználat során – elméletben és gyakorlatban – az elővigyázatosság és a megelőzés egymást erősíti. Az elővigyázatosság azonban nem korlátozódik a gyakorlatra – a körültekintő jogalkotói viselkedésben is megnyilvánul.

A gyakorlat azt mutatja, hogy közösségi szintű együttműködéssel lehet jelentékeny hatást elérni: az embert mint társas lényt kell bevonni a problémamegoldás folyamatába. A saját ügyükben érdekelt vagy legalábbis érdekeltté tehető emberek lehetnek helyi lakosok vagy épp távoli országok polgárai – a környezeti érintettség köti őket össze. Ez a közös érdekszempont mindinkább elfogadott, és ennek mentén fogalmazódnak meg az országhatárokat átívelő vagy épp községi szomszédokat összekötő akcióprogramok. Ebben az értelemben mindenki szomszéd, aki környezetében érintetté válik, így szomszéd lehet hétköznapi jelentésében a házszomszéd vagy utcaszomszéd, de a globális környezetben szomszédnak számít két egymás mellett fekvő ország is, amelyeknek közös természeti kincseik vannak. Egy szén-dioxid-kibocsátó államnak minden ország szomszédja, ahol ez környezeti teherként jelenik meg. A környezeti értelemben vett jó szomszédság kulcsa a fenntartható fejlődés.

védett növényfajok

A határok tehát tágíthatók, és valóban tágulnak. A jelenlegi joggyakorlatban több esetet találunk, amely az elérhető környezeti jövőt példázza. A Legfelsőbb Bíróság előtt a múlt évben zárult egy ügy, melyben a környezetvédelem európai uniós határait feszegették. A felperes társaság évelő dísznövények termesztésével foglalkozó kertészetet működtetett. Tevékenységével összefüggésben védett növényfajok szaporításához és forgalmazásához kért engedélyt a természetvédelmi hatóságtól. A hatóság helyszíni szemlét tartott, majd egyes védett és fokozottan védett növényeket lefoglalt és elkobzott. Ebből közigazgatási per keletkezett. Az uniós szabály a vadon élő, a vadonból begyűjtött növény- és állatpéldányok védelmét szolgálja, míg a hazai természetvédelmi törvény a védett példányok származási helye tekintetében nem tesz különbséget: az erdőben virágzó példányhoz hasonlóan óvja a kertészetben nevelt védett növényt is. Az európai uniósnál így jóval szigorúbb magyarországi jogszabály azonban a bíróság szerint megfelel a hazánkkal szemben támasztott követelményeknek. A természetvédelmi érdek olyan szempontot visz a jogba, amely lehetővé teszi, hogy az uniós jognál keményebben ítélje meg a tényállást a törvényhozó és – ennek folyományaként – a jog- és igazságszolgáltatás.

A természeti erőforrások megőrzése, fenntartása, az észszerű, takarékos és az erőforrások megújulását biztosító gazdálkodás csak nemzetközi szintű környezetvédelmi együttműködés keretében valósítható meg. A lakosság ma már nemcsak a fejlett országokban, de a feltörekvő gazdaságokban is részt vesz a környezetvédelem alakításában. Így érhető el a gazdasági élet és a közigazgatás tényleges „kizöldítése”. Lakossági kontroll mellett bontakoznak ki a társadalom környezeti szempontjai. A civil szféra és az állam együttműködésének kidolgozása, a lakosság környezeti érdekeinek az állam környezeti értékrendjébe építése, ha nem is mindenhol egyformán, de globálisan és helyi szinten is látható, tapasztalható.

A KÖRNYEZETI BŰNÖK TERMÉSZETRAJZA

Az ember ősidők óta különbséget tud tenni környezeti pozitívumok és negatívumok között. A zöld bűnt jogi műveltség nélkül is felismerjük, hiszen érezzük, mi előnyös környezetünknek – de kozmikus dimenziókban képtelenek vagyunk cselekedni. Egyszerűbb környezeti bűneinket, az emberi gyarlóság produktumait felismerjük, ám nemcsak egyszerű, az egyes ember döntésétől függő vétkek vannak.

A környezetvédelem és a bűn fogalma már a zöldjogi gondolkodás kezdetén összekapcsolódott. Mégis hosszú időnek kellett eltelnie, mire a társadalom végső érvének számító büntetőjogban is megmutatkozott. Talán mert környezet és természet kapcsán legkevésbé sem büntető eszközök jutnak eszünkbe. Csakhogy a deviáns társadalmi tényezők körében a környezetvédelem is mindössze egy a deviancia lehetséges megnyilvánulási területei közül. A deviáns ember könnyen talál a társadalom számára fontos értéket, melyet veszélyeztethet vagy károsíthat. A társadalom fokozottan érzékeny az egészséges környezetre, így ha a „zöld” bűnöző a társadalom és környezete közti láthatatlan láncokat igyekszik szétszakítani, jóval nagyobb és nehezebben helyrehozható kárt idézhet elő, mint ha közvetlenül a környezeti elemeket támadná.

zöld bűnözés

A természeti környezet az emberi jogok közé sorolt fizetett szabadság tartalmas eltöltésének egyik legfontosabb helyszíne. Az épített környezet zöldfelülete a hétköznapi kikapcsolódás olykor egyedül szóba jöhető terepe. Ezért az önkormányzat építési szabályzatában nagyvárosias lakóterületen is legalább tízszázaléknyi zöldfelületet kell biztosítani, hogy a magasházak árnyékában is legyen hol friss levegőt szívni. Főszabály szerint tilos a fák és cserjék megsértése, csonkítása, károsítása – a környezetükben érintett lakosok testi-lelki egészségének alkotmányos védelme miatt. A civilizációs környezetben helyet kell biztosítani a természet számára. A zöld bűnözés újabb hajtásai sokszor éppen az épített környezet szocioszférájában élő ember testi-lelki egészségét érintik hátrányosan.

Gyakran olvashatunk a napi sajtóban a zöldgalléros bűnözőkről, akik haszonszerzés reményében jogellenesen és etikátlanul terhelik környezetünket. Ezek az emberek a túlzásba vitt racionalizmus és az erkölcsi érzék hiányának együttesét testesítik meg. Számukra a zöld bűn csak akkor létezik, ha kodifikált formát ölt, és csak akkor nem követnek el környezeti bűnöket, ha a büntetés mértékének visszatartó ereje van. Olykor ez sem elég.

A környezetvédelem és a bűn fogalmi kettőse megközelíthető a központi vagy helyi döntéshozók szempontjából is. Ilyenkor nem feltétlenül a hétköznapi deviancia az ok: egy alacsonyabban fejlett országban vagy országrészben elkerülheti a hatalom figyelmét, hogy milyen hatást vált ki intézkedéseivel. Ezekben a helyzetekben a józan ész és belátás, valamint a nemzetközi közösség meggyőző ereje segíthet.

A „zöld” bűnök fogalmi köre exponenciálisan bővül. A környezetvédelem ügyének előmozdítása magával hozta a környezetvédelemmel kapcsolatos szociális hátrányok megsokasodását is, illetve előtérbe kerültek olyan jelenségek, amelyek már korábban is léteztek, de a társadalom nem nevezte nevén ezeket. A „zöld” bűnök újabb hajtásai így csupán a tudomány számára újak. Az emberek, közösségek ma már felfigyelnek ezekre, és társadalmi összefogással, törvényhozási és törvénykezési eszközökkel lépnek fel ellenük. A „zöld” bűnök azonban nem mindig crimenek és delictumok: az ökoszekták, ökoizmusok (ökofasizmus, ökoterrorizmus, ökoanarchizmus, ökorasszizmus stb.) új kérdéseket vetnek fel.

Az ökovallások hirdetői a spiritualitást kötik össze a teremtett természet oltalmának igényével. A vallási programokba ágyazott környezetvédelmi nézetek azonban veszélyesek is lehetnek. Társadalmi veszélyességük attól függ, milyen szellemi irányítás alatt csoportosulnak a környezetvédők. A reális zöld célokért küzdő egyházak valós gyűjtőközösségek lehetnek. A manipulatív szekták viszont nemegyszer a fennálló társadalmi-gazdasági rendet sértik; a befolyásolható embereket jogaikban, személyükben veszélyeztetik. Több országban oszlattak fel ilyen szektákat jogellenes működésük miatt. A történelmi egyházak számos államban parlamenti tényezők, környezetvédelmi elveik inkább illeszkednek a világi pártok nézeteihez, mint a teológiai iskolák olykor absztrakt magyarázataihoz. A környezetvédelem és az egyházak összeegyeztethetősége nem elképzelhetetlen: napjainkban a zöldek együttműködnek például a keresztény, zsidó, mohamedán, buddhista egyházakkal. A környezetvédelem zászlaja alatt a szinkretizmus is helyet kaphat. A vallási vezetők, a pápa, a püspökök, rabbik, ajatollahok, a dalai láma sorra-rendre nyilatkoznak a sajtóban környezetvédelmi elkötelezettségükről, és ennek közvetlen hatása is érezhető.

zöld fasizmus

Az ökofasizmus az emberiség lélekszámának kényszerű csökkentésében látja a természeti kincseit felélő, környezetét szennyező ember túlélésének egyedüli „esélyét”. A modern szellemi-politikai irányzatok között megtalálható a csekély jelentőségű, de nagyon is létező zöld fasizmus. Ennek vajmi kevés köze van a környezetvédelemhez: mindössze „zöldbe csomagolja” a neofasiszta nézeteket. A korai fasizmus a természetkultuszhoz is visszanyúlt, a szociáldarwinizmus ősirányzatai közé tartozott. Csakhogy a természetet a felsőbbrendű ember életterének tekintette, és legkevésbé sem az állatok, növények egyenjogúsításán fáradozott.

Jeanette Hofmann meghatározásában: „a környezeti rasszizmus a környezeti ártalmak főként a kisebbségek élőhelyét terhelő társadalmi elosztását jelenti”. Környezeti igazságtalanságról akkor beszélhetünk, ha hátrányos helyzetű etnikai, kisebbségi vagy más társadalmi csoportokat helyi, regionális, illetve országos szinten aránytalanul nagy környezeti kockázatnak vagy veszélynek tesznek ki, továbbá ha alapvető emberi jogaik sérülnek. Nem részesülhetnek a környezeti értékekből, természeti erőforrásokból; nem juthatnak környezeti információhoz; nem gyakorolhatják társadalmi részvételi jogaikat a környezetvédelmi döntéshozatal során; vagy nem vehetik igénybe az igazságszolgáltatást környezetet érintő ügyeikben.

Ha magánjogi, gazdasági jogi intézkedésekben, határozatokban jelenik meg a környezeti rasszizmus, a konkrét ország belső normái szerint könnyebben tudja a joghatósága alá tartozókat a környezeti igazságosságnak megfelelő magatartásra kényszeríteni, mintha egy fejletlenebb kultúrájú állam politikai berendezkedését kell a nemzetek közösségének felülírnia. A közjog szintjén megjelenő környezeti rasszizmus kiszűrése és visszaszorítása persze elsősorban az érintett állam és közigazgatás feladata. A külső kényszer csak ultima ratio lehet.

Külön fogalomként kell kezelni az ökorasszizmus egyik felfogását, amely szerint az emberi faj elnyomás alatt tartja a többi élőlényt. Ez a nézet – az „embersovinizmus” ellenzése – azonban nem emberi jogi, hanem állatvédelmi szempontú, és a természeti rasszizmus elleni fellépés egyik filozófiai alesete. Képviselőik célja, hogy az ENSZ fogadja el az Emberszabásúak Jogainak Nyilatkozatát. Elvetik az ember faji felsőbbrendűségét, és azért küzdenek, hogy az állatok dolgokból személyekké válhassanak. Ennek az irányzatnak léteznek mérsékeltebb és egészen vad vonulatai is. A mérsékeltebbek jobbára vegetáriánusok, extrémebb esetben messzebb mennek az ember–állat reláció felfogásában. Sokszor téves történelmi-vallási alapokra igyekeznek visszavezetni a húsevés tilalmát. A fejlett világ országaiban az utóbbi években-évtizedekben az „embersovinizmus” ellen küzdő mozgalmak sorra arattak törvényhozási sikereket. Az Egyesült Királyságtól Magyarországig a felszabaduló politikai légkörben a törvényhozó hatalom elfogadta az állatvédők érveit, legalábbis a megvalósíthatókat. A törvényhozás munkája nyomán mindinkább elterjedt az állatvilág tisztelete, az állatok érdekeinek, jólétének fontossága. De hosszú út vezetett a jogalkotásig. A szőrmebundákat rongáló aktivistákhoz és meztelen tüntetőkhöz ketrecbe, fára költöző állatvédők és harcos színésznők, popsztárok csatlakoztak.

az állatok nem dolgok

A veganarchisták azzal érvelnek, hogy a jelenlegi társadalmi berendezkedés túlságosan emberközpontú. Az állatok eleve elnyomatásra kárhoztatottak, és nem érvényesülhetnek az őket megillető alapjogok. A világ alkotmányszövegeinek egy része tartalmaz állatvédelmi kijelentéseket, vállalásokat, de ez nincs minden országban így. Talán nem is ez a legfontosabb kérdés. Napjainkban az állatok jogi értelemben vett személyiséggel felruházása valós lehetőségként merül fel. Az osztrák, német és svájci polgári törvénykönyv például kimondja, hogy az állatok nem dolgok, azonban egyéb szabályozás (lex specialis) hiányában a dolgokra vonatkozó szabályok (leges generates) érvényesek rájuk. A megoldás a törvényhozás kezében van. Amíg a törvényhozásban az állatvédelem elválik az embervédelemtől, addig az állatvédők sem tehetnek egyebet, mint hogy elfogadják: az emberi társadalom még nem érett meg, vagy legalábbis nem teljesen érett a radikális egyenjogúsításra. A többségi társadalmak és a történelmi egyházak is ez utóbbi nézet mellé állnak. Pál apostol I. korinthusi levelében írja: „Mindenből ehettek, ami a piacon kapható, anélkül, hogy lelkiismereti kérdést csinálnátok belőle” (I Kor 10,25). Hasonló kijelentések születnek állat és ember közös sorsát illetően (l. Ótestamentum), de ezek nem az állati létezést és elmúlást emelik az ember szintjére, hanem a „vanitatum vanitas” gondolatot fogalmazzák újra és újra.

A környezet igénybevételének, terhelésének és szennyezésének csökkentése szorosan összefügg az emberi egészség védelmével. Az ökorasszizmus emberi jogi szempontból érinthet valamely szektorális környezetvédelmi területet, természeti értékeket, és az épített környezetet is. Törvényi követelmény, hogy a településrendezés során a jellemző növényzetnek a település ökológiai állapotára és az emberek egészségi állapotára kifejtett biológiai aktivitásértékét mindig fenn kell tartani. A törvény figyelmen kívül hagyása sajátos színezetet kap, ha például „romatelepeket” érint. A környezeti rasszizmus elleni küzdelem egy 1982-es esettől datálható. Észak-Karolina állam túlnyomóan afroamerikaiak lakta területen akart poliklórozott bifenillel (PCB) szennyezett földet lerakással ártalmatlanítani. A poliklórozott bifenilek felhasználását különféle készülékekben (pl. transzformátorokban, kondenzátorokban) az USA már a hetvenes évek óta tiltja. A helyiek a tehergépjárművek elé feküdtek, hogy testükkel akadályozzák meg a műveletet. Az állam végül elállt tervétől.

Számos példát sorolhatunk a környezeti rasszizmus elleni intézkedésekre: a dél-afrikai Durban városában 2001-ben megfogalmazott ENSZ-akcióterv is foglalkozott az afroamerikai lakosság környezetvédelmi szempontból kiszolgáltatott helyzetével. 1994-ben Clinton elnöki határozatban írta elő a szövetségi államigazgatási szerveknek, hogy számolják fel területükön a környezeti rasszizmus minden megjelenési formáját. 2007-ben az elnöki határozat kodifikálására törvénytervezetet nyújtottak be a környezeti igazságosságról. New York város alapokmányában például célként határozzák meg a környezeti igazságosságot, és egy társadalmi szervezet az alacsony jövedelmű és színes bőrű helyi lakosság egészséges környezethez való jogáért küzd. Hetven indián törzs már 1993-ban természeti környezetük megóvását védő koalíciós szervezetet hozott létre. Az ENSZ 1966-os Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának értelmében „céljai elérése érdekében minden nép – a kölcsönös előnyök elvén alapuló nemzetközi gazdasági együttműködésből és a nemzetközi jogból eredő kötelezettségeinek tiszteletben tartásával – szabadon rendelkezik természeti kincseivel és erőforrásaival.” Az Afrikai Egységszervezet 1981-ben fogadta el az Ember és Népek Jogainak Afrikai Kartáját, amely megfogalmazza, hogy minden embernek joga van a fejlődéséhez szükséges kielégítő környezethez. A 2004-es Emberi Jogok Arab Kartája megfogalmazza, hogy minden népnek joga van a szuverenitáshoz és a természeti kincsei, erőforrásai feletti ellenőrzés gyakorlásához.

MEGOLDÁS (?)

A tételes jog valós, élethű körülmények között akkor jut érvényre, ha a többség nem azért nem bűnözik, nem azért nem valósít meg környezeti rasszizmust, mert tart a lehetséges büntetéstől, hanem mert a társasjáték résztvevői személyiségi jegyeiknél fogva per se nem követnek el bűnt. Az etikai, valláserkölcsi bűn fogalma ekkor azonosul a jogi bűnnel. Ilyenkor a társadalom minden játékosa annyit áldoz fel önnön érdekeiből, amennyi szükséges, hogy a többiek egészséges környezethez fűződő joga egyetemesen a lehető legkevésbé csorbuljon.

környezeti rasszizmus

A környezeti rasszizmus voltaképp a társadalmi játékban a „kevesek” feláldozása a „többség” érdekében. Az alapvető emberi jogok egyenértékűsége folytán azonban a többség környezethez való joga optimális esetben nem mehet egy másik emberi jog, a faji egyenértékűség-egyenjogúság rovására. Az őskortól napjainkig történelmi példák sora jelzi ember és környezete folytonos kölcsönhatását. Ez a perpetuum mobile, úgy tűnik, valóban örökké mozgásban van és marad. Az emberi értelemmel együtt keletkezett, és ettől az emberi értelemtől függ, meddig létezhetünk élhető környezetben.

A „zöld” bűnök nem annyira jogtechnikai kérdéseket vetnek fel, inkább az emberi közösségek belső konfliktusait. Sokszor nem is büntetőjogi értelemben vett, hanem etikai tartalmú bűnöket takarnak. Természeti, kulturális és társadalmi környezetben létezünk, de a természeti környezet nélkülünk is létezhet. Az izmusok új korszakát éli a környezetvédelem, s a környezetféltők társadalma számos felvetésnek ad hangot. Sajátos jelenség, hogy a zöld bűnök újabb hajtásai éppen a környezettudatos életmód megjelenésével kaptak szárnyra. Lehet, hogy a környezetféltők társadalma maga is kelti az újabb és újabb arcot öltő környezeti bűnöket? A jogfejlődés gyakorlata már nem képes lépést tartani a zöld társadalomfejlődéssel, ezért a környezetvédelemben a jog helyét mindinkább átveszi az erkölcsi, vallási, filozófiai és egyéb tudományos jellegű szempontrendszer. A zöld bűnök újabb hajtásai mentén további megközelítések látnak napvilágot. A jogban és a jog által létező ember a jogalkalmazás helyett egyéb, tapasztalati megoldásokat keres. De tényleg erre van szükség? A nyitás kényszere többféle megoldást, szerteágazó válaszreakciókat hoz. Ez a kiútkeresés ősi, a történelemben megszokott átmeneti időszaka: amikor nem elég a régi, de még nincs meg az új; amikor a hagyományosnak számító társadalmi válaszok helyét szokatlan társas visszajelzések veszik át.

kép | Bernard Cohen művei, wikiart.org