TERMÉSZET – EMBER – CSALÁD

Az ember ősi szerződését
a Természettel megszegőn,
bűnétől iszonyodva néz szét
megrontott erdőn és mezőn.
(Jékely Zoltán)

Természet és ember; vázlatos célzások

Köznapi léptékkel mérve: nagyon hosszú – millió vagy százezer évekkel megadható – és igen bonyolult, szövevényes történet: az ember (a Homo) kiválása az élővilág kötelékéből.

Kár szépíteni: az emberiség úgy jött létre, hogy nem sokkal születése után már szembefordult szülőanyjával, a természettel. Igaz, ősi eleink, mint a későbbi „természeti népek” – akár a gyér, kisszámú településeik, akár kezdetleges eszközeik vagy termelési módjuk folytán – előbb még csak könnyen gyógyuló „sebeket” ütöttek a bioszféra testén. Az igazi változás jóval későbbre, a történelmi időkre, vagy még inkább az újkor „ipari forradalmainak” kibontakozására tehető.

Némi túlzással elmondható, hogy a szűkebb értelemben vett, néhány ezer éves történelmünk egésze: harc a természet ellen. A történelem az ősvárosok (pl. Jerikó, Ur, Uruk) kialakulásával kezdődik, és az Urbs, a város, valóban úgy is tekinthető, mint a természet egyféle kizárása (holmi „mesterséges miliő” megteremtése). A város egyik latin nevében (civitas), vagy a polgár (civis) szóban pedig már annak a bonyolult civilizációs folyamatnak a gondolati gyökerét is észlelhetjük, amelynek mai áldásait és átkait – sokszor oly nehezen elválaszthatóan – mindnyájan érzékeljük.

Avagy szebben, mindezt sűrítve, Fodor András szavaival:

Őseink vadállatokat
szelídítettek, tépték a bozótot,
barlang falára bűvölték jövendő
hatalmukat. A rohanó folyókba
cölöpöt, gátat vertek. Építettek.
Termékennyé törték a föld
makacs kérgét…

Ma persze minden más.
Mi okos számítások
parancsszavára pusztítjuk az erdőt,
rontjuk a levegőt, vizet;
gépekkel gépeket szerkesztve, hihetetlen
csodákat költünk az égre;
a hang és a fény közt száguldozva fenn
igyekszünk elfeledni
a lenn kúszó hazugságot, nyomort…

A szemléleti változás szükséglete

Korunk nagyon sok jeles kutatója, gondolkodója szerint az emberiség legnagyobb s legnehezebb gondja: a bioszféra-válság. (Tán egyszerűbben, ám sokszor nem kielégítő néven „környezeti válságról” is beszélhetünk.)

Nagyjából mindnyájan tudjuk, milyenek e válság tünetei. Például hogy rohamosan pusztul az élővilág. (Becslések szerint a több millió fajból ma óránként vagy félóránként vész el egy-egy faj végérvényesen; legtöbbször anélkül, hogy a tudomány megismerhette volna.) A legintőbb jel: az ökológiai környezet drasztikus romlása. E válság megannyi tünetéről tudósítanak a természet- és környezetvédelmi jelentések (mind gyakrabban a napilapok hasábjain is). Ha a balatoni bajokra, vagy arra gondolunk, milyen törékeny-romlékony egység egy tó, akkor az is felismerhető, hogy a krízis legbonyolultabb arca: a szerveződési válság (akár a szervezetünké, az egészség–betegség szorítójában).

Ám a válság objektívebb tünetei mellé rögtön felsorakoztathatók azok a „szubjektívebb” nehézségek is, amelyekről azonnal kideríthető: néhány hiedelem, babona, rossz beidegzés vár, szorul teljes gondolati revízióra.

nagyképű pöffeszkedésében

Először is: a „modern ember” – a maga nagyképű pöffeszkedésében – milyen sokáig nem ismerte fel vagy felejtette el a saját származását. Vagy ha nem is felejtette el, akkor is nagyon röstellte. (A darwinizmus kibontakozását követő vad „harci körtánc” mutatta meg: mennyire.) Nagyjából úgy röstellte, mint amilyen ostobán lenézte a „vadembert”, a bennszülöttet, akiben önhitt önmagának csak holmi karikatúráját látta. Nem tudta, de nem is akarta megérteni: a természeti népek észjárása nem „alacsonyabb rendű”, hanem egész másmilyen, mint az övé. A sors iróniája: mire a fehér ember nagy nehezen s csak a legutóbbi időkben hajlott a közeledésre, addig a „harmadik világ” is áttért az Amerika-majmolásra, vagy arra, hogy a saját természeti kincseit minél gyorsabban herdálja el.

Ha tetszik, ha nem, mindig abba a felismerésbe botlunk, hogy a természeti gyökerektől elszakadt ember szükségképpen esik az egyik gondolati csapdából a másikba. Az emberiség a természet elleni harcban született, és ez a „militáris szellem” egész gondolkodásmódját átjárta. Ezért hangzott még akár tegnap is oly ismerősen Micsurin hírhedt jelmondata: „Nem várhatunk könyöradományt a természettől; amit akarunk, el kell ragadnunk tőle”. Csakhogy ettől az „elragadástól” már nem esik messze a rablógazdálkodás gyakorlata; a pillanatnyi haszon hajszolásának bármilyen igazolása. A másik oldalon: az első hallásra gyönyörűen cseng a természetvédelem híres jelszava: pro Natura! („A természetért!”) Csakhogy: hogyan is védhetné meg a pici részecske a hatalmas egészet? Noha e téren minden hasonlat csak sántikálhat, az ember természetvédő üzenete gyakran úgy hangzik, mintha ezt egy hangya mondaná a Himalájának, vagy egy porszem az Univerzumnak.

De a gondolati csapdák akkor is tárva-nyitva állnak, ha – számos szellemi súlycsoportot átugorva – a közelmúlt igazán nagy gondolkodói felé fordulunk. Egy – valljuk be: ma is vonzó-kísértő – példa: Petőfinek s a „progresszív” 19. század sok más jeles elméjének gyanútlan optimizmusa („Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet”); ez a biztosan nem tartható bőségszaru-feltevés, ami a természetben olyan kimeríthetetlen tartalékokat tételez fel, amint ezt akár Az apostol híres szőlőszem-metaforája is sugallja.

Egy másik példa kapcsán gondolhatunk Madáchra s számos kortársára (de akár több mai sci-fi szerzőre is), akik az emberiséget fenyegető fő veszélyt következetesen „kívülről” várták (pl. Nap kihűlése; ütközés üstökössel; „külső invázió” stb.). Alig 20–25 éve tudatosult – s ma is csak ijesztően részlegesen – az a felismerés, hogy az emberiség létét elsősorban önmaga veszélyezteti; a legfőbb veszélyforrás nagyon is „belül” keresendő.

Talán további példák, utalások nélkül is megsejthető, hogy miben áll a szemléletváltás szükséglete; az is, hogy ez a feladat sok mindennek mondható, csak éppen könnyűnek nem. Igen tömören: újra- és végiggondolandó a természet és az ember viszonya!

Valljuk be: e feladat nehézségein mindnyájan s méltán rettenhetünk meg. A naponta látott-hallott katasztrófákkal, rémségekkel amúgy is annyira telített a mai ember – félő! – inkább elfordul ezektől a túl sokszor megfoghatatlan bonyodalmaktól, és ezek ilyen-olyan tisztázását legszívesebben a „hivatásos gondolkodók” csapatára bízná.

törvényen innen és túl

Csakhogy e tisztázás jellege pontosan olyan, hogy mindenki közreműködésére számít (kinek-kinek a saját szerep- vagy hatáskörében). Ugyan mit érhet az a természet- vagy környezetvédelmi törvény, rendelet, amit nem támogat az állampolgárok szelleme, sőt hite? De törvényen innen és túl, itt még többről, másról is szó van.

Merjünk hinni abban: a „nagy” valami módon a „sok kicsiből” épül fel. Mindez a magatartásformákra is igaz; különösen igaz a kultúra egészére.

A család s más közösségek szerepe

Útleírásokból ismerős kép: a bennszülött család a gyerekeit tanítja. Vadászni-halászni; de arra is, hogy az őserdőben mi illik, mi nem. Még sokkal ismerősebb képek sorozata például a magyar parasztról, amint a gyerekeinek magyarázza: nem szabad a fecske- vagy gólyafészket bántani. De ha az ősi-paraszti kultúrában gyerekeskedő íróinktól (Móricztól, Mórától) látszólag messze megyünk, s elővesszük Széchenyi Zsigmond Ahogy elkezdődött című könyvét, meglepő módon csaknem ugyanezt az „alapképet” találjuk: az uradalmi alkalmazottak, vagy a velencei-tavi halászok a gróf úrfinak olyannyira a fejébe verték a természetben kötelező etikett szabályait, hogy felnőttkorában, későbbi trópusi útjain is ezekhez tartotta magát.

Ez már azt is felvillantja, hogy a család mellett hogyan nevelhetnek más közösségek; nyilván az iskola, maga a szülőföld is. Nekem pátriám, alma materem és biológus mesterségem folytán is, sok tűnődést, fejtörést okozott: hány debreceni vagy legalábbis ideiglenesen ott élő-tanuló nagyságunk – Csokonai, Fazekas, Arany, Tóth Árpad, Szabó Lőrinc, Gulyás Pál –hozta meglepő, sokszor aprólékosan pontos természetismeretét a Kollégium, vagy a Nagyerdő tájáról. (Ez a sorozat valóban annyira impozáns, hogy szinte megmagyarázhatatlan; legfeljebb olyan értelmezéssel próbálkozhatunk, hogy az igénytelenebb alföldi táj – úgy látszik – sokszor még jobban serkenti az „alkotó belelátást”, a részletek figyelését, mint a vonzóbb, attraktívabb vidékek.)

Mindez talán igaz – mondhatja a szkeptikus –, de mindez már reménytelenül a múlté. Az ősi kultúrák mind összeomlottak, beleértve a paraszti kultúrát is. Az iskola sok mindent – túl sok mindent – tanít, csak éppen természetismeretet nem. Mi több, oktatási anyagából már régen s módszeresen irtja, száműzi mindazt, ami az élményre épít, vagy az esztétikumra hivatkozik. A kiránduló, állattartó vagy kiskertet művelő család igazában menekül. Menekül akár önmaga elől is. Milyen fajta „új természetkultúra” lenne az, ami csak ilyen fél-patológiás kényszercselekedetekre építhet?

mindig a tegnapi

A szkeptikus megjegyzések, sajnos, aligha támadhatók; képzelt – vagy nagyon is ismerős? – vitapartnerünk főleg csak egyről, az időzítésről feledkezik meg. Arról, hogy ha a szemléletváltás szükségletének felismerése sincs még negyedszázados sem, akkor az „új természetkultúra” igénye különösen újnak mondható. Olyannyira újnak, hogy ennek sem a normái, sem a feltételei nem alakulhattak ki tisztességesen. (Különösen nálunk nem, ahol – fura fáziskéséssel – szinte mindig a tegnapi vagy még inkább a tegnapelőtti szellemi áramlatok tűnnek leghódítóbbnak.)

Magam – tán nem túl önkényesen, s tán nem csak könyvészetileg – az egyik jelentős fordulatnak látom Szabó Attila és a Kriterion bátorságát: Melius Herbariumának jubiláris újrakiadásával (1979). E klasszikus mű őszinte sikere bizonyára jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a hazai könyvkiadás felriadjon intézményesített szendergéséből (s újraforgalmazzon néhány, már patinás természetbúvár-kötetet); e siker – sok más egyéb okmozgató mellett –, még azt az örvendetes folyamatot is serkenthette, amelynek egyik különösen szép példájában, D. Attenborough Élet a Földön sorozatában nagyon sokan gyönyörködhettünk.

De könyveken innen, tv-n túl, az igazi forrás – volt, maradt, lesz – maga a természet. Országos, iskolai vagy más közösségeken innen és túl, különösen fontos közvetítő közeg marad a család. Merjük, tudjuk a gyerekeinknek, egymásnak a természet kisebb-nagyobb csodáit, nyíltabb vagy rejtettebb szépségeit megmutatni. Tanítsuk őket – egymást! – a viselkedés régibb, vagy újabb normáira; mondjuk, arra, hogy virágzó ágakat letördelni bármilyen lak-dekoráció ürügyével egyszerűen barbárság. Higgyünk abban, hogy a természet izgalmas ezerarcúságának együtt-átélése mindig ember-voltunk jelentős gazdagodása; egyúttal: tán szerény, de nagyon fontos hozzájárulás az oly kívánatos szemléleti átalakuláshoz.

kép | unsplash.com