Győrffy Iván

JÚDÁSPÉNZ

2002 május

JÚDÁSPÉNZ

Izeg-mozog, mint az eleven ezüst. Olyan emberről szól a mondás, aki nem találja helyét az életben, s talán saját bőrében sem. Aki embertársaival sem fér össze, folytonos helyváltoztatást végez, fizikai, szellemi vagy erkölcsi értelemben. Aki saját sorsának árulója.
izgő-mozgó rémület
De mitől eleven ez az ezüst? A közmondások és szólások a kulturális és társadalmi kohézió eszményében fogantak. Arra hivatottak, hogy összetartsanak egy mesterséges, mégis szervesen épülő közeget, amelynek szabályaiban mindenki nagyjából-egészében ismerős. Noha etimológiailag egyszerű a magyarázat az „elevenségre”, a társadalom normáit feszegető egyén a halál ígéretét hordja tarsolyában (a higany: maga a folyékony halál). Azt a bizonyosságot, hogy minden és mindenki, még a közösség is elmúlik egyszer. A normák betartására intő mondások „humoros” általánossággá formálják, csillapítják ezt a veszélyérzetet. Ha kell, le is butítják, ha kell, kicsinyítik. Az izgő-mozgó rémület így válik csélcsap aprósággá, gyermekké, aki még nem felelős a társadalomnak, nem felelős a történelemnek sem tetteiért. Izeghet-mozoghat, mert ő az élő elevenség.

Rembrandt: Júdás visszaadja a harminc ezüstöt

Rembrandt: Júdás visszaadja a harminc ezüstöt

Mindez azonban nem változtat azon az elemi kényelmetlenség-érzeten, amely a fenti mondást olvasva/hallva sokunkat elfog. Egymáshoz nem illő, egymással ellenkező természetű jelenségek kerülnek egy halomba. Szinte kívánkozik, hogy az ember ellentétüket is hozzáképzelje. Izeg-mozog: nyugodt. Eleven: hullamerev, halott. Mint az ezüst. Mire való itt az ezüst? Az éj képzetét kelti, az örök nyugalom birodalmáét, kísértetekét és (alkimista) kísérletekét. Ezüstösen csillog, mint a felkelő hold. Ezüstben játszik, mint a júdáspénz rakta ág. Ezüstös, akár az érmek, melyekért Jézust halálba vesztegették.

Valóban, a nép ajkán mintha Júdás sorsa idéződne meg. Az emberé, akit egyszerűen úgy szokás nevezni: az Áruló. Ő az aktora az első keresztény közösség bomlásának. Prototípusa minden ezt követő társadalmi egyezség felborulását előidéző tényezőnek az európai, zsidó-keresztény kultúrkör szemhatárán belül. A judaizmus s a birodalom látószögéből azonban éppenséggel a hagyományok továbbéléséhez, a fennálló vallási és uralmi rend megmaradásához járul(na) hozzá. Számomra a mondás ezzel az ellentmondásos ismerettel igazán rémületes. A képpel együtt, ahogy a Sátán elevenen falja őt, s szenved örökkön-örökké. „És azt, ki elülső szájában hempereg, / fogánál jobban karma tépi, hátán / csontig olykor nyúzván a bűnös embert” — írja Dante Alighieri.
gyötrődés és fájdalom
Pedig Júdásról valójában oly keveset tudunk. Kicsoda ő, miben vétkes, miként jutott a végzetes elhatározásra? Máté evangélista úgy tudja, a Jézussal való békétlenség akkor bukkant fel lelkében, amikor a bélpoklos Simon házánál egy asszony drága kenetet öntött a Megváltó fejére, s ő tiltakozás helyett védelmébe vette az asszonyt, mondván: „az én temetésemre nézve cselekedte azt”. Az apostol ekkor ment a főpapokhoz, s kapott árulásáért harminc ezüstpénzt. Pál Timótheushoz írott első levelében erre az esetre utalva jelenti ki, hogy minden rossznak a pénz a gyökere, általa tévelyedtek el egyesek a hittől, és „magokat általszegezték sok fájdalommal”. Az utolsó vacsora alkalmával Jézus kijelenti, az apostolok közül el fogja árulni valaki, az, aki vele együtt mártja kezét a tálba. „Az embernek Fia jóllehet elmegyen, a mint meg van írva felőle, de jaj annak az embernek, a ki az embernek Fiát elárulja; jobb volna annak az embernek, ha nem született volna. Megszólalván Júdás is, a ki elárulja vala őt, monda: Én vagyok-é az Mester? Monda néki: Te mondád.” (És valóban, egy 13. század közepi szír kézirat illusztrációja azt mutatja, amint egy elmosódott glóriájú sötét hajú ember gonosz arccal a húsos tálba mártja kezét, ahelyett, hogy — mint a többiek is — Jézus szavaira figyelmezne. A Már Mattaj kolostor szerzetese már itt tetten éri az alantas szándékot.) A Getsemáne-kertben találják Jézust a papok emberei: csókkal jelöli meg Júdás a „felforgatót”; a főpapok és Pilátus is kikérdezik a vádlottat, és elítélik őt. Júdás ezt látva megbánja tettét, és visszaviszi a pénzt a papoknak, mondván: elárultam az ártatlan vért. Miután nem veszik vissza tőle az ezüstöt, elhajítja a templomban, és elmegy: felakasztja magát. A papok a pénzen megveszik a fazekas mezejét az idegenek számára használatos temetőnek, amelyik ezentúl vérmezőnek neveztetik, ekként teljesítve be Jeremiás és Zakariás próféta mondását. Márk evangéliumában hasonlóképpen zajlanak le a dolgok, ám az utolsó vacsorán Júdás árulóként nincs nevesítve. Csókkal árulja el mesterét a kertben, de további sorsáról az örömhír-hozó — miként Mátén kívül az összes evangélista — mélyen hallgat. Lukács a megtévedést a Sátán művének tartja: Júdást belémenvén szállta meg az ördög, amikor Jézus ellen fordult. A vacsoránál itt sem derül fény arra, kire gondol Jézus, a továbbiakban sem értesülünk róla, az áruló él-e, hal-e. János egyenesen azzal magyarázza Júdás megütközését Jézus felkenésén, hogy a drága kenet árát — lévén a pénzes erszény őrizője — ő akarta ellopni. A legifjabb evangélista szerint a vacsora közben lopakodott be az ördög Júdás szívébe. János kérésére a Mester félreérthetetlenül megbélyegzi Júdást: nyújt neki egy falatot; részesíti, mondják utóbb, az eucharisztia szentségében. „És a falat után akkor beméne abba a Sátán. Monda azért neki Jézus: A mit cselekszel, hamar cselekedjed” — írja János. A Getsemáne-kertben Jézus magamagát nevezi meg az üldözőknek, nincs szükség a júdáscsókra. Az Apostolok cselekedetei leírja azt a jelenetet, amikor a megtévedt apostol helyére Mátyást sorsolják, s ekkor Júdás halálának különös változatát halljuk. Eszerint Júdás „hamisságának béréből” mezőt vásárolt, majd – ki tudja, honnan — lezuhanván szétrepedt, és belei kiomlottak a földre. A Vulgata a két változatot egybedolgozta: Júdás itt akasztás után zuhant le, és repedt ketté. János „tanítványa”, a Hierapoliszi Papiasz apostoli atya még erre is jócskán ráígér: szerinte Júdás nem halt bele az akasztásba, ám „egész testével utálattá vált”. Teste felpuffadt, nagyobb lett, mint egy szekér, szemhéjai megdagadtak, semmit nem látott többé, szeméremteste megduzzadt, testét elárasztották a férgek és a genny. „A magában hordozott gyötrődés és fájdalom után – mint mondják — egy elhagyatott tanyán halt meg, mely bűze miatt puszta és lakatlan vidékké lett egészen napjainkig, és rajta még senki sem tudott átmenni anélkül, hogy az orrát ne tömte volna be kezeivel. Ekkora bűz áradata lepte el teste miatt azt a földet.” Egv kései mítoszcsináló, Bulgakov A Mester és Margaritában logikusan levezeti, a „jóember” halálra adása miatt miként űzte a lelkiismeretfurdalás Pilátust addig, amíg maga szolgáltatott igazságot. Titkosügynökeivel megölette Júdást, elterjesztette a hírt, hogy öngyilkos lett, majd tettével eldicsekedett Lévi Máténak, aki a tőle kapott pergamenen írhatta le Júdás végének elferdített változatát.

Júdás történetében a legszomorúbb, hogy Jézus, illetőleg a majdani egyház szemszögéből — mint a zsoltárok írják — éppen az lett árulóvá, aki „kenyeremet ette”, „hozzám hasonló halandó, én barátom és ismerősöm”. Júdás egy volt az apostolok között, s csak a felsorolásokban (melyeket nyilvánvalóan utólag alakítottak) utolsó. Júdást feloldhatatlan bánat fogta el, amikor felismerte tette következményét, s ebben a megbocsátás, a Jézushoz való visszatérés hiánya a gyötrelmes (szemben Péter bánatával, aki háromszor is megtagadta Urát), a cselekedet visszafordításának lehetetlensége. A társadalomból, a szellemi közösségből való örökös kivetettség.

Giotto: Júdás árulása

Giotto: Júdás árulása

„Kit öltek meg? / Ki a gyilkos? / Szégyellem megmondani, / s kénytelen vagyok beszélni” — panaszkodik Szardeszi Melitón görög apologéta a húsvétról szóló írásában. Mit tett Júdás? Szörnyű, alávaló cselekedetet, mellyel elveszejtette Azt, Aki a legjobb volt a világon? Megakadályozta, hogy a zsidó nép Messiása megszabadítsa híveit a rabságból? Avagy utat nyitott ahhoz, hogy minden ember bűneit megválthassa? Esetleg elárult egy halandót, akiben mindenkinél jobban hitt, s aki szintén bízott benne? A kérdések döntetlenre állnak, és nem igazságtartalmuk okán, mely előttünk láthatatlan, sokaknak azonban megkérdőjelezhetetlen. Az általános keresztény felfogás a bűnbeesés óta minden bűnök legnagyobbikának tartja a bűntelen elárulását. Voltak azonban olyan gnósztikus szekták, amelyek más nézőpontból közelítették meg a kérdést. Egyesek úgy gondolták, Júdás felismerte, hogy Jézus a Törvény ellen tört, és ezt igazította ki árulásával. A káiniták Káint, Ézsaut, Szodoma lakóit is megbecsülték — írja egy mai elemzőjük —, és úgy tartották, Júdás a világ Hatalmai ellenében árulta el Jézust, amelyek tudniillik meg akarták akadályozni, hogy Krisztus szenvedése által váltsa meg a világot. Így tehát jó szolgálatot tett az egész emberiségnek, hogy megszabaduljon bűneitől. Az ebjoniták szerint Júdás köteles volt engedelmeskedni Jézus azon parancsának, hogy ölje meg, elfogatásával viszont kísérletet tett a Megváltó életének megmentésére, s így késleltette Isten Országának eljövetelét. Zakariás prófétára hivatkoztak, aki látomásában rossz pásztora volt nyájának, harminc ezüstöt kapott bérként, melyet a fazekas elé vetett, eltörte a szépség és egyezség botját, hogy „felbontsam a testvérséget Júda és Izrael között”. Zakariás látomásában általszegeztetik, s ezzel új szövetséget, kegyelmet és bőséget támaszt népének. Robert Graves vallástörténész és regényíró ezeken a nyomdokokon haladva véli úgy Jézus-történetében, a Jézus királyban, hogy Júdás valójában Jézus parancsát követte az árulással, ám azt mégis felemás módon teljesítette. Júdás a zsidó vallás hagyományaiban megrögzött hívőként ítélte el Jézus formabontó cselekedeteit, és maga is megdöbbent, amikor Jézus célzatos megjegyzéseiből rájött: Mestere valójában Zakariás próféta be nem váltott vízióját és Ézsaiás jövendöléseit akarja megvalósítani: „elpusztítja önmagát… ő lesz a bűnbak, amely elveszi az egész nép bűneit”. És senki más, sem Péter, sem János, sem Máté, sem a többi tanítvány nem érti meg, mit is akar valójában: egyedül ő, Júdás, a legigazabb. Lelkiismerete azonban ágaskodik Jézus parancsa ellen, nem akaródzik az ártatlant elpusztítania, ezért Nikodémus tanácsát kéri, aki javasolja neki a rabul ejtést, s azt is, hogy színleg pénzt kérjen fecsegéséért, nehogy gyanússá váljon. Mert ha így nem tesz, valaki a tanítványok közül előbb-utóbb kötélnek áll, és megteszi a kimondhatatlant: megöli Jézust — nem egy új vallás alapítóját, hanem Heródes trónjának titkos és vér szerinti örökösét! Jézus erőnek erejével küldi ki Júdást a vacsoráról, hogy kardot szerezzen, és átdöfje őt, azonban Júdás Kajafáshoz és társaihoz fut, katonákért. Péter a Kertben Júdásra támad, ám helyette egy lévita fülét vágja le; halálra rémülten egy percig már-már úgy hiszi az ,,áruló”, Jézus parancsát teljesíti Péter. Amikor Júdás rájön, hogy Nikodémus terve nem sikerült, és Jézust kereszthalálra ítélték, a főkincstárnok asztalához vágja a sékeleket, majd miután nem fogadják el tőle, így kiált: vessétek a fazekas lába elé „ezt az átkozott ezüstöt”, hogy beteljesüljön a prófécia. Majd Istenhez fohászkodik, hogy az Ártatlan élete helyett ő, Júdás lehessen a kiváltó áldozat, miként a kos Izsáknak. Nikodémus fiát magával ragadva kényszeríti, hogy egy görbe fára felakassza őt; a Fazekas Földje nevű helyet, ahol Júdás holttetemét megtalálják, a templom megvásárolja, és Akeldamának, azaz Vérmezőnek nevezteti el.
lemoshatatlan bűn
Júdás a szégyen, a lemoshatatlan bűn szimbóluma. „Te, aki Heródes nyomába szegődő üldöző és Júdást követő áruló vagy. Legfeljebb még azt nem tetted meg hozzá hasonlóan, hogy kötélből készített hurokkal nem mutattad fel a megbánás jelét” — vádolja Nazianzoszi Szent Gergely Julianosz császárt. Majd egy későbbi levelében a judaizmus „vétkes” szokásaira utalva Júdás árulásának örök visszatérését, Krisztus újbóli és újbóli megfeszítését vetíti előre mint képtelenséget. „Hogyan lehet akkor különbséget tenni az egykor már megtörténtek és a még csak várható dolgok között? Ezt magyarázzák meg nekünk az okosok, akik sok könyvükkel dicsekednek” — teszi hozzá. Júdás ismételt árulása, ha nem is úgy, ahogy Szent Gergely képzeli, megtörténhetik. Ott van minden pénzdarabban, minden kételyben, minden bűnvádban. Minden eleven ezüstben.

Kerti holdviola, júdáspénz (Lunaria annua), wikimedia.org

Kerti holdviola, júdáspénz (Lunaria annua), wikimedia.org

Ugyanakkor Júdás tette — különösen a feltámadás ígéretében — jelentéktelenné is válik. Árulkodó Júdás, nem kapsz piros tojást, csúfolódik a magyar gyerekmondóka. A tojás a népnyelv szerint akkor vált pirossá egy kislány kötényében, amikor bizonyosságot kellett szolgáltatnia, hogy Krisztus feltámadott. A húsvéti locsolkodás is „innen ered”: az asszonyok éppen Pilátus ablaka alatt fecsegtek a csodáról, amikor a szolga nyakukba öntött egy vödör vizet. A Júdás-történet gyerekes, ártalmatlan, mégis megvetendő csínnyé szelídül — észre sem vesszük, egész életünket átszövik mutációi. A magyar biblikus hagyományban megleljük a júdáspénz származástörténetét is: „Júdás akkor elrohant, s az a pénz mintha égette volna a kezét, fogta s széjjelszórta ott a gecsemáni kertben, s kétségbeesésében egy görbe fára felakasztotta magát. S ott nőtt ki először egy virág, ami olyan pénzalakú termést hozott, ezüstös s kerek termést, de az olyan, mint hogyha az eldobott ezüstpénzek lennének. El is nevezték Júdáspénznek, s a nép ma es úgy üsmeri, hogy Júdáspénz.”

Magyar ecsettel festett tájon úton-útfélen ott csillog a júdáspénz, ezüstösen hajladozik a szélben. Árulkodik, akárcsak a mondás: Isten mentsen attól, hogy más legyél, mint a többi. Igaz lehetsz akár, hazugnak neveznek. Tiszta lehetsz, s lealjasulsz. Vétkes voltál, gonosz is maradsz. Sorsod mindenképpen egy: nevetséges és gyűlöletes leszel, éjszínű köntöst kerítesz magadra.

felső kép| Barna da Siena: Júdás alkuja