JAKI

Mikor nyolcvanéves korában egy interjúban megkérdezték Jakovits József szobrászművésztől, hogy mit hozott haza több mint húsz év után Amerikából, azt válaszolta, füttyöt, s nagy komolyan két ujját szájába kapva fütyült, ahogy New Yorkban a portások, mikor taxit hívnak. De hozott haza hangszalagon kanárifüttyöt is, kínai énekeket, meg hozott indián sípokat, könyveket, egy könyvtárnyi kortárs gyűjteményt, szakmunkákat és albumokat, mindent, amit a kielégíthetetlen tudásszomja gyűjtetett vele… Már amire telt neki, mert hosszú életében soha nem volt pénze a méltó anyagi feltételek megteremtésére sem. Mégis méltósággal élt, tartotta magát. Utolsó éveit egy Dob utcai kis lakásban töltötte könyvei, szobrai, Madár nevű madara, s örökösen Bach-zene társaságában.

lelke szusszanása

A Dob utcában a konyha egyik fele az étkezést szolgálta, a másik a munkát az esztergapaddal, szerszámos szekrénnyel, s a sohasem használt égetőkemencével. Az előszobában zsúfolt könyvszekrények közt vezetett az út. A polcokon teljes életművek: Proust, Kassák, Moholy-Nagy. Szépirodalom kevés, inkább a különböző népek kultúrtörténetét bemutató művek német és angol nyelven is, hiszen mindkettőn olvasott. A könyvekkel jól megfértek itt a szobrok – a polcok alsó, zárt részei azokat a műveket őrizték, amelyek évtizedek óta gipszben, plasztilinben várták, hogy végre kiöntsék őket. A nappaliban is könyvespolcok álltak kétfelől. Középütt az üvegtetős nagy asztal, jobb oldalán katonás, szabott rendben azok a tárgyak, amelyeknek mindig kézközelben kellett lenniük. Befőttes üvegben az automata ceruzafaragóval hegyesre faragott irónok (a pléhdobozban valami motorféle lehetett, mert ha ceruzát dugtak bele, azonnal forgatni kezdte), aztán dobozban radírok, mellette mappák, a szemüvegtok, a nagyító. Az asztalnál két szék. Egyik Jakié, a másik a vendégé. Ez az ablaknak háttal, Jakival szemben, a madár mellett. Körben mindenütt szobrok. Még az ablakpárkányon is. Képek, kollázsok, fotók – falon, szekrénykereten, az üvegajtó szélébe tűzve. Szecessziós képkeret, nőalakot formáló diótörő, indián szőttes foszlánya, fotó kínaiak lefejezéséről, indiai füstölők, tengeri kagyló, mandolin, üveghengerben vízibolhák, kövek. Tárgyak, objektek, vagyis mindenféle, amihez lelke szusszanása, keze munkája kötődött, amit tekintete szépnek látott. Apróságok, amikről azt gondolhatta, mű lehet belőlük egyszer. Valamennyi bútor, a százötven éves biedermeier szekreter, a százéves sublót, a hatvanéves ágy, a hatvanas évek variaszekrénykéje – műalkotásokat őrzött. A szekreter üveges része a ki nem öntött szobrokat, a sublót fiókjai és az ágyneműtartó, a furnér variaszekrény pedig csomagolópapírban, mappákban a rajzokat, kollázsokat.

Nem önzésből dugdosta műveit. Jaki hosszú évtizedekig „tiltott” művész volt a Kádár-rendszerben – s mintha az maradt volna a politikai-hatalmi címke megszűnése után is. Egyetlen köztéri szobra áll, a Napóra (1960–62) az Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézetben.

Jakovits József 1909. november 2-án született Budapesten, valaha jobb napokat látott családban. Nagy házban laktak a nagyszülőkkel együtt, a Déli pályaudvar fölött, a temető mellett, s az ott látott szertartások rendje, külsőségei mélyen hatottak a kisfiúra, meghatározták nővérével és pajtásaival való játékait is. Ez volt életének „konszolidált” korszaka, mert a nagypapa halála után a kilencéves fiút árvaházba adták. A fejletlen, apró gyerek számára ezzel megkezdődött a megaláztatások, a szenvedések időszaka, amely ugyanakkor kialakította benne a mások iránti együttérzés képességét, érzékennyé és kitartóvá tette. Kis termete miatt gyakran verték, ő meg – ahogy maga is megfogalmazta felnőttként – azzal védekezett, hogy rajzolt. Amikor édesanyja férjhez ment, visszakerült a családba, de ez már nem a régi miliőt jelentette számára. A polgári – szegény, de nem kispolgári – kultúrából a munkások világába került, a budai oldalról Kispestre. A szakmunkás mostohaapa megkövetelte, hogy az ő pályáját kövesse, nem tanulhatott, inas lett, és ez mélyen elkeserítette. Daccal védekezett megint – mint később is, egész életében. Amikor csak tehette, rajzolt, olvasott. Megismerkedett Nádas Józseffel és Kontraszty Lászlóval, akik festő- és szobrászképző iskolába jártak. Hozzájuk csapódott. Dolgozni egy VII. kerületi, Kürt utcai műhelybe, majd a Ganz-Mávagba járt. Kitűnő kézügyessége, precizitása miatt hamar megbecsült munkás lett, de az ipar nem érdekelte. Éjszakai műszakot is azért vállalt, hogy a „saját” életét élhesse. Sokat barangolt, s nemcsak Budapesten, de Erdélyben és az Alföldön is. Régi szerszámokat gyűjtött és arról ábrándozott, hogy műtermében önállóan dolgozik majd. Autodidaktaként igyekezett ellesni a régi tárgyalkotó kultúrákat, amit később gyönyörű famunkáiban kamatoztatott.

mérhetetlen tudásvágy

Magányában értő társakat keresett, akik között mérhetetlen tudásvágyát kielégítheti. Így lett ifjúmunkásként kultúrköri tag, az előadásokon József Attilát is hallgatta, és titkon eljárt az Epreskertbe, hogy meglesse a szobrászfortélyokat, eltanulja a szakma elemi ismereteit. Medgyessy munkásságát tisztelte, és szeretett volna a mester tanítványa lenni, de ez nem sikerült, másoknál pedig nem próbálkozott. Korai műveiben így is felismerhetők a Medgyessy-hatások.

Ekkor már szobrász akart lenni, szobrász mindenáron, de családja keményen ellenezte törekvéseit, faragásait mostohaapja – sokszor a fején – összetörte. Talán ezért is menekült fiatalon egy rövid ideig tartó házasságba, és a munka mellett megpróbálta tudását, műveltségét gyarapítani. Hallatlan erőfeszítéssel, anyagi áldozattal gyűjtögette majdani egzisztenciájának, majdani szobrászlétének kellékeit – készült, készült örökösen.

A harmincas évek végén, a negyvenesek elején félzsidóként minden megaláztatást átélt, ami sorstársait is sújtotta. A háború kitörése után Moravcsik doktor munkáinak hosszas és sikeres tanulmányozása után papírt szerzett, hogy – elmebeteg. Így 1942-ben Koren István szobrásszal együtt a bonctani intézetben bujkálhatott, s a művészeti anatómiát kiegészítendő: boncolt. Ekkor jutott – emlékezete szerint Gauguin Noa-noa-könyve hatására – arra az elhatározásra, hogy szakít addigi életével és felfogásával. Nem akart proliléttel küszködő vasárnapi művész lenni. Márianosztrára költözött, oda szállította addig összegyűjtött tárgyait, és azt remélte, képes lesz keze munkájával olyan létet teremteni, amelyben teljesen a művészetnek adhatja magát. De a háború mindent elpusztított. Jakovits orosz fogságba került, és a „malenkij robot”-tól, a kényszermunkától szájharmonika-játéka (!) mentette meg. Mulatságokon – mesélte – ő volt az „artyiszt” – aztán kalandos körülmények között megszökött. 1945 februárjában már Budapesten van és természetesen a kommunistákhoz csatlakozik, természetesen részt vesz az újjáépítésben, természetesen óriási energiával dolgozik.

Európai Iskola

A művészeket a kommunista pártban Fekete Nagy Béla, az SZDP-ben pedig Bálint Endre szervezte a Munkás Kultúrszövetségbe. Mindketten örömmel támogatták Jaki szövetségi tagságát, és rábízták azt az Ady Endre utcai villát a II. kerületben, ahol művésztelepet kívántak létrehozni. 1945. március 15-től a villában lakott. Odaköltözött még Lossonczy Tamás és Ibolya, Bálint Endre, Nádas József, Stark Anna, Faragó Pál, Bíró Iván, Gyarmathy Erzsébet. A teljesen romos épületet Jaki lakhatóvá varázsolta. 1945 őszétől aztán Tábor Béla, Mándy Stefánia, Kállai Ernő, Hamvas Béla, Kemény Katalin, Bán Béla, Rozsda Endre, Bartha Lajos, Fekete Nagy Béla is látogatója lett a művésztelepnek – ma úgy emlegetjük: Európai Iskola. Jaki ebben a közösségben magára talált, a keserves készülődés értelmet nyert. „Az első pillanattól kezdve úgy éreztem, otthon vagyok – emlékezett erre az időre. – Elvesztettem az anyagi világban való hitemet, és elindultam azon az úton, ahol ma is járok. Itt ismerkedtem meg Vajda Júliával, Vajda Lajos elgyötört özvegyével.”

Vajda Júlia 1946 januárjában költözött Jakovitshoz a művésztelepre, s már az év novemberében megszülettek az ikrek, Iván és Vera. „A vajdai világegész példája ébresztett rá arra – vallotta Jaki –, hogy meg kell teremtenem saját világomat, hogy merjem vállalni magam és gondolataimat. Megtanultam a vajdai örökségből sugárzó művészi világnézetet, azt, hogy az alkotás folyamata belülről kifelé irányuló teremtés… Hiszek a kifejezés mély vallásosságában, a belülről kifelé mozgó teremtésben.”

Az 1945 őszén megalakult Európai Iskola első kiállításán még nem vett részt. Művészi kibontakozásában sokat jelentett számára Kállai Ernő barátsága. 1948 tavaszán a Mi magunk csoportkiállításon még csak két szobra volt látható, de augusztusban már harminc. A Négy világtájhoz közösségében és bemutatóin is részt vett csakúgy, mint az Elvont művészek csoportkiállításain, és tagja a Konkrét művészek magyarországi csoportjának is.

A Galéria a négy világtájhoz utolsó kiállítása 1947-ben, az Európai Iskoláé 1948-ban volt. Jakovits, a munkásvilág mély ismerője, a „proli” hamar érzékeli az új hatalom visszásságait. 1947-ben kilép a pártból. Már 1948-ban megvonták tőle a művészeknek járó ösztöndíjat, s május 5-én a nyolctagú Bálint és Jakovits családot, valamint az egész Vajda-gyűjteményt eltávolítják a művésztelepről. A Rottenbiller utca 1-ben kapnak három és fél szobában helyet. Jakovitsra hárul a kisgyerekek gondozása is – és 1948-tól 1951-ig egyetlen szobrot sem készít. Az életben maradásban – ahogy az Európai Iskola más művészeinek, Szántó Piroskának, Anna Margitnak is – Bartha Éva segített. Dolgozhattak kerámiaműhelyében. Jakovits gombokat préselt és formázott. 1951-ben az Állami Bábszínház tervező és kivitelező művésze lett, felvették a bábművészeti szövetségbe is, fél évig tanít az Iparművészeti Főiskolán. Az ötvenes évek elején ismerkedett meg Vértes Lászlóval (Samu, a vértesszőlősi ősember „felfedezője”) s általa a Néprajzi Múzeumban az afrikai szobrászattal, valamint Bíró Lajos új-guineai gyűjteményével. Az ősformák új elemekkel gazdagították művészetét. 1955-től a győri bábegyüttes tanácsadója, s ekkor Földesi Gyula templomszobrásztól kap homokkövet, így készítheti el első kőreliefjeit.

a bukás után

Ebben az időszakban Vajda Lajos műveinek hatására – s mert szobrokat nem csinálhatott – szürrealista rajzokat, Bálint Endre biztatására pedig fotómontázsokat készít. Mikor Bálint 1956-ban a Magyar Képzőművészek Szövetségének titkára lett (a másik titkár Csohány Kálmán), Jaki is megkapta a szövetségi tagságot, s így hozzájutott a szobrászathoz szükséges anyagokhoz, részt vehetett az Esztergomi Keresztény Múzeumban megrendezett avantgárd kiállításon, s 1957-ben a Műcsarnok Tavaszi tárlatán. A forradalom idején az események hatására mindennap készített egy rajzot, így született a Forradalmi sorozat tíz lapja. A bukás után tőle is megvonták szövetségi tagságát, megint nem jutott anyaghoz. A családfenntartás is rámaradt, Bálint Endre 1957 és 1962 között Párizsban élt. Jaki és övéi számára ismét nehéz korszak következett, de a szobrászművész a megélhetés szorítására sem alkalmazkodott a szocialista realista szobrászat elvárásaihoz.

Ahogy múltak az évek, egyre kegyetlenebb világossággal kellett látnia Jakinak, hogy művészete Magyarországon nem érvényesülhet. Külföldi kapcsolatokat keresett azzal a szándékkal, hogy kitelepül. Az Egyesült Államokból jött először a hívás. 1965 tavaszán (ötvenöt éves volt akkor Jaki!) elutazott. Nem tudott jól angolul, és ott is a megélhetés gondjaival kellett küzdenie. Két év után sikerült lakáshoz és rendszeres, havi kétszáz dolláros szociális segélyhez jutnia. Alkotókedve ekkor új területet talált a héber ábécé betűiben. „A betűk csodája megfogott – mesélte –. A betűknek hangértéke, száma, szimbóluma van. A néma Alef csak a szóban kapja meg értelmét. Számértéke egy, szimbóluma a bika. Csodás! Éreztem, hogy itt van valami lehetőség zsidó művészetet csinálni… Lényegében három betűvel és színnel operáltam, azokkal, amelyekkel a kabbalisták is dolgoztak és a világmindenséget magyarázták. Az Alef egyúttal a levegő, a kék szín, a Sém a tűz, ami a fejben ég, ez a vörös, a Main, a Földanya, ez a barna-zöld színű. Ezekhez hozzátettem a sárgát, az isteni beavatkozást, a deus ex machinát… lényege a működésemnek, hogy tartozom valahová, van istenem, akivel párbeszédet folytathatok! Újra átélni a teremtést minden pillanatban és kifejezni egy szimbólumrendszerben, amit mások folytatni tudnak…” De ez a terve sem vált valóra. A zsidó közösségben zokon vették, hogy szabadosan kezeli az előírásokat, játszik a szent betűkkel.

Egyedül volt megint, magányosan járta a múzeumokat, gyűjtögette könyvtárát, barangolt, s a lepusztult városnegyedek aprócska boltjaiban a kidobott ócskaságok közt sok képzeletét mozdító tárgyra talált, újból foglalkozott objektek terveivel. Az otthoniakkal közben szakadozott a kapcsolata. Mándy Stefánia, Tábor Béla, Körner Éva, Anna Margit egy-egy levele erőt adott. Lassan változtak az idők, kezdtek kiállítani az Európai Iskola alkotói. Ő is. 1972-ben Bloomingtonban kapott nyilvánosságot, 1973-ban pedig a Balatonboglári Kápolnatárlaton állított ki Vajda Júliával. Még ebben az évben Körner Éva a székesfehérvári Csók István Galériában, az Európai Iskolát bemutató kiállításon szerepeltette szobrait, kollázsait. Önálló „nagy” kiállítása Kovács Ákos szorgalmazására először 1980-ban volt, Hatvanban, életmű kiállítást 1983-ban a Magyar Nemzeti Galéria rendezett. A kiállításnak nagy szakmai és közönségsikere volt. Az addig mellőzött művész joggal érezhette, elismerik végre, s ha Magyarországra visszatelepül, méltó körülmények várják.

nagyon szerényen

Műteremlakás ígéretére jött haza 1987-ben, beköltözött a Dob utcai lakásba és haláláig remélte, hogy ez az állapot átmeneti. Szomorúan tapasztalhatta, hogy 1965-ben itt hagyott életének dolgaiból nagyon kevés maradt. Túl sokáig volt távol? Megkapta az alaptagságot, de nagyon szerényen kellett élnie. Minden pénzét, kevéske pénzét a negyven-ötven éve plasztilinben és gipszben álló szobrainak bronzba öntésére fordította. S közben tervezgetett, készült, várt, remélt. Még annyi mű terve élt benne. Nyolcvanöt évesen halt meg. Fiatalon.

felső kép | Jakovits József: Billegő