SZÁRNYAM HELYE
[MŰREPÜLÉS]
Emlékszem, dzsesszbalettre jártam.
A tanárnő kiabált, hogy
engedjem már le a vállam.
Pedig én nem is… föl se húztam…
Csak a csontom állt ki furcsán.
Nem tehettem róla. Forogtam tovább
a poros parketten, és elképzeltem, egyszer
a két hegyes kis csontból kinő
a szárnyam… nézhetnek majd…
Balettórára mégsem mentem többé.
Az volt az utolsó alkalom.
Nem ez az egyetlen
köddé vált álmom,
van belőlük egész halom,
de még ma is,
ha próbafülkében állok,
s a tükör kiabál, hogy
a blúz a vállamon sehogy sem áll…
Nézem a két furcsa csonkot,
és szavakra várok,
melyek nem bántanak.
Belőlük majd lépcsőt építek
föl a felhőkig, és még tovább,
hogy megnézzem, mi lehet ott,
az ég mögött. Felfejtem a fény
mentén a varrást, és csak ülök
a hasadék szélén, lóbálom
a lábam. Figyelem, ahogy szép
lassan végül mégiscsak kinő
a szárnyam. Akkor leszállok
a földre, s egy színpadon,
a csöndben táncolok.