John Gowdy

VISSZA A JÖVŐBE ÉS ELŐRE A MÚLTBA

1997 november

VISSZA A JÖVŐBE ÉS ELŐRE A MÚLTBA

A közgazdaságtan — a legtöbb tankönyv szerint — „a ritka javak különböző célok szerinti szétosztásának tanulmányozása”. A korlátlan igények kielégítésére az emberek korlátozott eszközökkel rendelkeznek, ezért elkerülhetetlen a javak hiánya. Nem kaphatunk meg mindent, amit akarunk: el kell döntenünk, hogy mit szeretnénk. Így a fogyasztás minden mozzanata egyben lemondás, tehát minden alkalommal meg is fosztjuk magunkat valamitől. Ebben a borús helyzetben mint gazdasági lényeknek az a feladatunk, hogy beosszuk korlátozott jövedelmünket, és a lehető legtöbb élvezetet nyerjük a viszonylag kevés dologból, amit meg tudunk vásárolni.
rendkívül kis igények
Az a vicc az egészben, hogy a vadászó-gyűjtögető emberek, bár több százezer évig semmilyen materiális tulajdonnal nem rendelkeztek, sok szempontból a miénknél gazdagabb és eredményesebb életet éltek. Leggyakrabban primitív vadakként ábrázolják őket, akik minden pillanatban az életükért küzdenek, de ne feledjük, hogy rendkívül kis igényeik voltak és általában azonnal rendelkezésükre állt minden eszköz, hogy ezeket kielégítsék. A dél-afrikai kung törzs tagjai például hetente 12—19 órát töltöttek élelemszerzéssel. A fiatalok csak húszas éveik közepétől és csak 40 éves korukig dolgoztak. Rengeteg szabad idejükben ettek, ittak, játszottak, társadalmi életet éltek — röviden az általunk a jómóddal összekapcsolt tevékenységeket folytatták.

Szabad idejük mellett (vagy éppen azért) a vadászó-gyűjtögető emberek hihetetlen személyes szabadságot is élveztek. A kung és a tanzániai hadza törzsben általában nem voltak vezetők, vagy csak ideiglenes és rendkívül szűk hatáskörrel rendelkeztek. Nem ismerték a társadalmi osztályokat és a nemi alapú diszkriminációt. Az ausztrál bennszülöttek, a kung és a hadza törzsek olyan módszereket fejlesztettek ki, amelyek segítségével évezredekig harmonikus egységben éltek a természettel, és nem pusztították el a gazdaságukat megalapozó erőforrásokat. Mi úgy tudjuk, hogy csak a mezőgazdaság „felfedezése” után lett az embernek elég szabad ideje a kultúra és a civilizáció építésére, így csak akkor váltunk valóban emberekké. Minél többet tudunk meg a vadászó-gyűjtögető kultúrákról, annál könnyebben felismerhetjük, hogy a modern piaci kapitalizmus értékrendszere nem tükrözi az „emberi természetet”. A piaci társadalmak tagjai egyetemes emberi magatartásnak tekintik a versenyszellemet, a kapzsiságot, természetesnek vélik a társadalmi rétegződést. Ez azonban egyáltalán nem igaz a vadászó-gyűjtögető emberekre.

Minden kultúrának van eszmerendszere vagy szervezőelve, amely nemcsak a magatartásformákat szabályozza, hanem megmagyarázza és igazolja a fennálló világállapotot. A nyugati kultúra eszméi a társadalom tagjai, valamint az emberek és a világ többi része között létrejött különös, materiális kapcsolatot igazolják. A mi kultúránk nemcsak elkerülhetetlennek, de egyenesen kívánatosnak tartja az osztálytagozódást, a természetet pusztán a „természeti erőforrások” gyűjtőhelyének tekinti, amely a gazdasági növekedés és a technológiai fejlődés motorját fűti.
a gazdasági ember
A közgazdaságtani kutatók törzsének is van eszmerendszere a kereskedelem világának igazolására. Ezt a rendszert a „gazdasági ember” fogalma jellemzi, aki természetesen kapzsi, versenyszellemű, racionális, számító és állandóan materiális jólétének javításán fáradozik. Kora gyermekkorától beosztja az idejét, hogy elsajátítsa a kenyérkeresethez szükséges tudnivalókat, jövedelmét pedig gondosan beosztja a piacon kapható áruk és szolgáltatások szédítő serege között.

gow7

A mai nyugati ember nehezen tekintheti a gazdasági ember fogalmát pusztán kulturális eszmének, és nem egyetemes ténynek, hiszen pontosan jellemez szinte mindannyiunkat. Viccelődhetünk fajunk irracionalitásán, de szívünk mélyén meg vagyunk róla győződve, hogy mi személy szerint meglehetősen racionálisak vagyunk és ésszerű döntéseket hozunk. Elhisszük, hogy természetes emberi tulajdonságunk az egyre többet és többet akarás. A társadalom fölé helyezzük az egyént. Világunk a verseny és a terjeszkedés, nem az együttműködés és a stabilitás szabályai szerint működik. Mindannyian gazdasági emberekké váltunk.
csak a sikeres emberek
Az ortodox közgazdaságelméletben nemcsak az emberi természetet boncolgató eszmerendszereket találhatunk, hanem a jelenlegi gazdasági szerveződést, forrásfelhasználást és a vagyon felosztását igazoló ideológiát is. Az egyének jobban szeretik a többet, mint a kevesebbet, és minél többet birtokol valaki, annál magasabb státuszt élvez a piaci társadalmakban. A „siker” nagyobb a magasabb jövedelemmel és a magasabb szintű fogyasztással. Az ideológia azt is sugalmazza, hogy csak a sikeres emberek tudják bebizonyítani, mennyit érnek a piaci küzdelemben. A közgazdaságelmélet nemcsak bemutatja a javak elosztását, hanem igazolja is a gazdagságot, a szegénységet és a kizsákmányolást.

A szabad piacgazdaság végső célja a „Pareto-optimalitás”, a javak hatékony elosztása. Ez az az állapot, amikor az áruk további kereskedelmével nem tehetünk gazdagabbá valakit anélkül, hogy mást ne tennénk szegényebbé. A kereskedelem kiindulópontját, bármennyire igazságtalan a kereskedő parnerek között a javak kezdeti felosztása, nem kérdőjelezzük meg. A Pareto-definíció valójában a status quo védelme. A kapitalista gazdaságban az egyének közti egyenlőtlen elosztást a „határtermelékenység elméletével” igazolják. A dolgozókat aszerint díjazzák, hogy mennyiben járulnak hozzá a teljes gazdasági teljesítményhez. Ha például egy cég még egy dolgozót alkalmaz, és a teljesítmény így naponta 100 dollárral növekszik, akkor a dolgozó napi bérének 100 dollárnak kellene lennie. Minél nagyobb mértékben járul hozzá valaki a társadalom gazdasági össztermeléséhez, annál nagyobb részt kellene kapnia. A közgazdászok szerint a versenyhelyzet garantálja, hogy a bérek egyenlőek legyenek a munka határtermékének értékével. A határtermelékenység elméletének ideológiai következtetése, hogy a versenyszellemű gazdaságban minden dolgozó annyi fizetést kap, amennyit megérdemel.

A piaci árucsere neoklasszikus elméletében nem veszik figyelembe a történelmi és társadalmi körülményeket, amelyek következtében az egyik ember többet tud termelni a másiknál. Az öröklött vagyon például nagyobb tőkéhez juttatja az embereket, így az ő határtermelésük több lesz, mint kevésbé kiváltságos társaiké. Általában a képzettebb, a családi körülmények miatt több oktatásban részesült emberek is többet termelnek, és magasabb lesz a jövedelmük. A neoklasszikus elmélet az egyéneket a piaci áruk izolált, versengő termelőinek és fogyasztóinak tekinti. Az egyén értéke a gazdasági sikeren, a minél nagyobb vagyon felhalmozásán (és elfogyasztásán) alapul.

gow2

A mai gazdasági teóriák emberszemlélete történelmi anomália. Piacgazdaságunk alapvető szervezőelve — hogy az embereket a kapzsiság hajtja és az az ígéret, hogy a több mindig jobb, mint a kevesebb — valójában mikroszkopikusan kisebbségi szemlélet a homo sapiens születése óta eltelt 200 000 évben létrejött kultúrák között. A hadza törzsben például gondosan kidolgozott szabályok biztosítják, hogy a húst egyenlően osszák fel. A felhalmozás, hogy a másiknál nagyobb részt birtokoljon valaki, társadalmilag elfogadhatatlan. A személyes tárgyaktól eltekintve, mint például a szerszámok, fegyverek, pipák, nem halmozhatnak javakat. A vadászó-gyűjtögető emberek állandó vándorlása miatt kölönc is lenne bármiféle tulajdon. A kung és a hadza törzs tagjai elképzelhetetlennek tartják, hogy bárki élelmet halmozzon fel, amíg a másik éhes. A vadászó-gyűjtögető emberek „nem gazdasági emberek”. Társadalmukat vizsgálva megismerhetjük az emberi természet másik arcát, amelyet még nem torzítottak el a piaci kapcsolatok és a modern gazdasági eszmék.
nem csak piaci módszerekkel
A környezeti és társadalmi fenntarthatóság keresése közben sokat tanulhatunk jövőbeni lehetőségeinkről a múlt vizsgálatából. Ipari gazdaságunk jelenlegi szerkezetében lehetnek társadalmilag felállított korlátai az együttműködésnek, a fogyasztás csökkentésének és a fenntartható életmódnak, de tudjuk, hogy az emberi létezés 99%-ában ezek a korlátok nem léteznek, tehát lehetetlen arra a következtetésre jutni, hogy „természetes” korlátok. Ha nem is a sikere, de a vadászó-gyűjtögető társadalmak puszta léte is bizonyítja, hogy nem csak piaci módszerekkel valósítható meg a termelés és az elosztás. A vadászó-gyűjtögető emberekről elterjedt nézet a hatvanas évek előtt a nyugati világszemlélet kulturális evolúcióját tükrözte. Ahogy Sahlins írja: „Elképzeléseink szerint a vadászó ember burzsoá igényekkel és kőkorszaki eszközökkel rendelkezik, így helyzete eleve reménytelen”. Ez a nézet jelentkezett a hatvanas évek előtti antropológiai irodalomban is. Braidwood (1952) jellegzetes mondata is bizonyítja: „Az az ember, aki egész életét állatok öldöklésével vagy bogyószedéssel tölti, csak hogy élelmet szerezzen, igazán maga is úgy él, mint egy állat.”

1968-ban jelent meg A vadászó ember című könyv, amely szétzúzta a vadászó-gyűjtögető emberekről alkotott hamis képet. A tanulmánykötet szerint a vadászó-gyűjtögető emberek általában jól tápláltak, egyenlőségre törekszenek, környezetileg fenntartható, társadalmilag és intellektuálisan is teljes életet élnek, és rengeteg a szabad idejük. Ezek a jellemzők a különböző társadalmakban az eltérő fizikai környezet ellenére is megmutatkoztak: a dél-afrikai kung busmanok, az ausztrál bennszülöttek, a tanzániai hadza törzs, a közép-afrikai pigmeusok és az észak-kanadai eszkimók körében. Társadalmaik „gazdagsága” azért is különösen figyelemre méltó, mert a bolygó számunkra kevésbé vendégszerető részein élnek.

A hatvanas évek után a vadászó-gyűjtögető embereket a „neofunkcionalizmus” elméletével fémjelezték, azaz ökológusoknak tekintették őket. Viselkedésüket racionálisnak, alkalmazkodónak, csapatszelleműnek és önszabályozónak gondolták. Ez a meglehetősen elavult antropológiai irányzat a társadalom, a technológia és a környezet kapcsolatának fontosságát hangsúlyozza, és az evolúciós kiválasztódáson keresztül vizsgálja a kultúrák alkalmazkodását. Számos antropológus kritizálta ezt a nézőpontot, hiszen ha az ökológiai alkalmazkodással magyarázzuk a kulturális jellemzőket, hamar eljuthatunk a „pangloss-i” szemlélethez, vagyis hogy a társadalom bármely jellemzője azért létezhet, mert az evolúció során kiválasztódott. Az evolucionista/ökologikus megközelítések másik, állandó kritikája, hogy csoportkiválasztódáson alapulnak. Ez ellentmond a biológiában egykor elterjedt nézetnek, miszerint minden természetes kiválasztódás az egyén vagy éppen a gén szintjén történik. Amióta az evolúciós biológia jelenlegi forradalmában a „makroevolúció” (az egyének csoportjában vagy ökoszisztémákban lefolyt változás) egyre jelentősebb szerepet kap mint az evolúció egyik mechanizmusa, ez a kritikai megjegyzés sem igazán megalapozott.

A nyolcvanas években a kutatás más területek felé fordult, és a mikroökonómia alkalmazásával, főként a költség-nyereség analízissel a vadászgazdaságok idő- és energiabeosztását tanulmányozták. Nem meglepő, hogy a vizsgálatok eredménye szerint a vadászó-gyűjtögető emberek meglehetősen racionálisan a lehető legkisebb erőfeszítéssel tesznek szert élelemre. Egyre nőtt az érdeklődés a vadászó-gyűjtögető és a mezőgazdasági társadalmak kapcsolata iránt, s hogy miként befolyásolja a nagyobb piac a vadászó-gyűjtögető közösségek megélhetési szokásait. Felismerték, hogy még a viszonylag elszigetelt vadászó-gyűjtögető népek is évtizedek vagy évszázadok óta kapcsolatban álltak a szomszédos mezőgazdasági társadalmakkal. A kapcsolat ellenére a vadászó-gyűjtögető emberek szándékosan nem alkalmazzák a mezőgazdasági termelést. Egy kung busman így magyarázta ezt: „Miért kellene ültetnünk, amikor annyi mongomongo dió van a világon?”
egyik napról a másikra
Az egyik legfontosabb mozzanat a nyolcvanas évek kutatásaiban a tartalékokkal rendelkező, illetve nem rendelkező vadászó-gyűjtögető társadalmak megkülönböztetése. Woodburn és Barnard az „azonnali megtérülés” és a „későbbi megtérülés” fogalmakat használja. Az „azonnali megtérülés” társadalmaiban nem létezik a közgazdászok által „lekötött tőkének” nevezett fogalom. A társadalom tagjai egyik napról a másikra élnek, vadásznak, gyűjtögetnek, és nincs kidolgozott módszerük az élelem begyűjtésére vagy tárolásra. Az alkalmazott technika mindannyiuk számára egyszerű és hozzáférhető. Az „azonnali megtérülés” társadalmai teljesen különböznek a mienktől, így rendkívül nehezen értjük meg, hogyan működnek ilyen sikeresen. A „gazdasági ember” minden jellemzője hiányzik ezekből a társadalmakból, tagjaik nem kapzsi, nem önimádó számológépek.

A kilencvenes években még fontosabb elismerést vívtak ki a vadászó-gyűjtögető társadalmak. Vizsgálni kezdték a nemek szerinti munkamegosztás természetét, és végül a vadászó-gyűjtögető társadalmak életformájában olyannyira hangsúlyozták a sokféleséget, hogy az is kérdésessé vált, egyáltalán egy kategóriába sorolhatók-e.

gow4

A sokat tanulmányozott embercsoportok esetében is rendkívül keveset tudunk az európai kapcsolatfelvétel előtti életmódjukról. Még kevesebbet mondhatunk hitvilágukról és az emberi létezésről, a természetben elfoglalt helyükről alkotott – elképzeléseikről. Mindent csak a nyugati, városi szem szűrőjén át láthatunk. Sok esetben csak találgathatjuk az okokat, megjelenési formákat, hogy mi a valóság és mi az illúzió.
nem feltétlenül jellemző
Közgazdászként számomra a legfontosabb üzenet, hogy 1) a szűkösség gazdasági fogalma a társadalom szüleménye és nem az emberi lét veleszületett tulajdonsága. 2) A „munka” elválasztása a „társadalmi élettől” nem feltétlenül jellemző a gazdasági tevékenységre. 3) Az egyéni jólét és az egyéni termelés összekapcsolása nem szükségszerűen jellemző a gazdasági szerveződésre. 4) Az önzés és a kapzsiság nem az emberi faj „természetes” jellegzetessége. 5) Az osztályok, illetve nemek közti egyenlőtlenség nem feltétlenül jellemző az emberi társadalomra.

Mint említettem, a szűkösség fogalma a társadalom szüleménye, és nem szükségszerűen az emberi létezés és természet jellemzője. A vadászó-gyűjtögető emberek jómódban élnek, mert kicsiny igényeik miatt egyensúlyt teremthetnek céljaik és módszereik között. Ezzel szemben a modern ipari rendszer a korlátlan igények kialakításával megteremti a szűkösséget. A fogyasztók hozzászoknak az áruk folyamatos áradatához, és állandóan megfosztottnak érzik magukat, mert igényeik kielégíthetetlenek. Sahlins így ír erről: „A fogyasztás kettős tragédia: kielégületlenséggel kezdődik és megfosztottsággal végződik.” Függésünk a tárgyvilágtól lelki egyensúlyunk élettani alapjait veszélyezteti. Bár az emberek nem természetükből adódóan kapzsiak, úgy tűnik, a vadászó-gyűjtögető emberek is behódolnak a modern fogyasztás csábításának, mint mindannyian. Kérdéses, hogy ez a meghódított emberek gyarmati mentalitásának vagy valamilyen alapvető emberi hajlamnak a következménye.

A vadászó-gyűjtögető élet másik jellemzője, hogy a munka a társadalmi élet része, és együttműködésen alapul. Jellemző, hogy az „azonnali megtérülés” társadalmainak tagjai 3-4 órát „dolgoznak”. Munkájuk során rengeteg fajta állatra vadásznak, és különféle növényeket gyűjtenek. A kutatók megdöbbenéssel tapasztalták, hogy milyen részletesen ismerik a vadászó-gyűjtögető emberek a megélhetésükhöz szükséges állatok és növények tulajdonságait. A munkafolyamatba beépülnek a rituálék, a társadalmi élet és a legtöbbünk számára ismeretlen művészi kifejezőerő. A vadászó-gyűjtögető kultúrákban a munka nem robot, amelyet csak azért végzünk, hogy aztán „igazi” életünket élhessük. A közgazdasági tankönyvekben tárgyalt munka—pihenés váltakozása láthatóan hiányzik ezekből a társadalmakból.
viszonzatlan magatartás
A harmadik jellemző vonás szintén a modern közgazdaságelméletet cáfolja: nem szükségszerű a kapcsolat az egyén termelékenysége és részesedése között. A közgazdászok szerint az osztozkodásnak gazdaságilag racionális alapja van. Ha ma megosztjuk zsákmányunkat mással, lehet, hogy holnap ő segít ki a bajból, amikor szerencsénk vagy ügyességünk cserbenhagy. A hagyományos gazdasági szempont szerint az osztozkodás egyfajta biztosítási módszer az éhség kockázatának csökkentésére. A vadászó-gyűjtögető kultúrákban nincs kapcsolat a társadalom gazdasági teljesítményének előállítói és élvezői között. A tanzániai hadza törzs néhány tagja például soha életében nem dolgozott. Sokan lándzsahegyekkel egyfajta szerencsejátékot űznek, és nem akarnak vadászni, nehogy a hegyek megsérüljenek. Mégis minden alkalommal megkapják a részüket az elejtett vadból. Érdekes, hogy a viszonzatlan magatartást a ragadozó állatoknál is megfigyelték, például az oroszlánoknál. Kulturálisan egyedi érzelem, hogy megvetjük a termelő tevékenységet nem űző embereket.

A nem vadászó-gyűjtögető társadalmak legfontosabb jellemzője és egyben a modern kapitalizmus erkölcsi alapja a termelés és az elosztás közötti szoros összefüggés. A standard közgazdasági magyarázat szerint a versenyszellemű gazdaságban a munkások és a tulajdonosok a végső teljesítményben nyújtott eredményeik alapján kapják a fizetésüket. Ha csak a nyereségbeli változásokra koncentrálunk, az is előfordulhat, hogy elfelejtjük: a tőke, a technológia, a természeti adottságok és a tudás, amely az egész gazdasági tevékenységet lehetővé teszi, több tízezer év kulturális fejlődésének eredménye. Miért kellene néhány, éppen az adott pillanatban élő egyénnek kisajátítania ezt a kollektív, termékeny erőt? Ha azzal érvelünk, hogy mindez „erkölcsös” és „természetes”, figyelmen kívül hagyjuk a történelmet, a társadalmi összefüggéseket és minden bizonnyal magát az emberi természetet is.

gow5

A korai európai felfedezők és az antropológusok beszámolói szerint az osztozkodás és a személyes tulajdon fontosságának hiánya a vadászó-gyűjtögető társadalmak közös jellemzője. A személyes tágyakon túl a természeti erőforrásokra is vonatkozik mindez. Woodburn így ír erről: „A keleti hadza törzs tagjai nem érzik tulajdonuknak a földet és a betakarítatlan termést. Mindenki ott él, ahol akar, vadászhat, gyökereket, bogyókat, mézet gyűjthet, vizet húzhat, az egész hadza birodalomban minden megkötés nélkül. Nemcsak hogy nem osztják fel a földet és a terményeket maguk között, de még saját törzsük tagjainak sem biztosítanak ilyen jogokat.”

Ha a „tulajdon” fogalmával próbáljuk meg leírni a vadászó-gyűjtögető emberek és a föld közötti kapcsolatot, akkor nyugati eszméket erőltetünk rájuk, bár a miénktől rendkívül eltérő elképzeléseik vannak az emberek és a természet kapcsolatáról.
mozgékonyság
Nicholas Georgescu-Roegen különböztette meg az elraktározott készleteket használó és az egyik napról a másikra élő társadalmakat. Az elraktározott készletet bármikor felhasználhatjuk: például egy tonna szenet elégethetünk egy nap vagy néhány év alatt is. A másik esetben csak korlátozott lehetőségeink vannak: például egy munkás kiáshat egy év alatt 365 gödröt, ha mindennap dolgozik, de nem áshatja ki mind a 365-öt egy nap alatt. Az ipari gazdaságok növekedése úgy lehetséges, hogy a Föld természetes erőforrásainak nem megújuló készleteit használjuk (például a kőolajat). A vadászó-gyűjtögető emberek ökoszisztémájukban egyik napról a másikra élnek a megújuló természeti források és a napenergia felhasználásával. Az „alaptőkének” nevezett fogalom kis szerepet játszik az „azonnali megtérülés” társadalmaiban, és sokkal inkább az evolúcióban kifejlődött testi erejükre és intelligenciájukra van szükségük napi élelmük megszerzéséhez. A mozgékonyság a legfontosabb, így a fizikai értelemben vett tőke szükségszerűen rendkívül egyszerű. Számukra a tőkét a mindenkivel megosztott tudás jelenti. Ezzel a tudással a vadászó-gyűjtögető emberek könnyen előteremthetik anyagi kultúrájukat. Turnbull írja a közép-afrikai pigmeusokról, hogy „minden, a lakhely, a ruházat és egyéb tárgy elkészítéséhez szükséges anyag rövid időn belül a rendelkezésükre áll.”

A vadászó-gyűjtögető emberek tőkéje tehát a szabadon átadható tudás, amelyet lehetetlen individuális előnyök megteremtésére felhasználni. Mivel nem ragaszkodnak rögeszmésen különféle árucikkek megszerzéséhez, szabadon élvezhetik az életet. Nem családjuktól és barátaiktól távol töltik el idejük nagy részét, hanem beszélgetéssel, pihenéssel, közös ünnepléssel, vagyis röviden azzal, hogy emberi életet élnek. Ez a modern nyugati társadalom vágyálma, amely a nagyobb vallásokban és a populáris kultúrákban is megnyilatkozik, de többnyire nem valósul meg.

Az „azonnali megtérülés” vadászó-gyűjtögető társadalmai már-már agresszíven törekednek az egyenlőségre. Éppen azért működőképesek, mert szigorúan kordában tartják a hatalmat. A gazdasági ésszerűség logikája ezzel szemben igazolja az osztályon, fajon vagy nemen alapuló jövedelemkülönbségeket. A legtöbb tankönyvben az egyenlőséget a gazdasági növekedés váltotta fel. Tehát ha a társadalmunk „hibázik” és túl sok egyenlőséget biztosít az embereknek, akkor elvész az ösztönzés, esik a termelés mértéke, és végül még az ideiglenes haszonélvezők is rosszabbul járnak.

A „racionális gazdasági magatartás”, mint láttuk, csak a piaci kapitalizmusra jellemző és pusztán kulturális eszmék rendszere, nem objektív, egyetemes természeti törvény. A „gazdasági ember” mítosza jelenti a jelenlegi kapitalizmus szervezőelvét, de ennél semmi többet. Nem racionálisabb a hadza, az ausztrál bennszülöttek vagy a kung törzs mítoszainál. A „gazdasági ember” mítosza igazolja az évezredek alatt kifejlődött tárgyi kultúra és a természeti világ kisajátítását és elpusztítását is.
néhány jellemvonás
A vadászó-gyűjtögető társadalmak számunkra elképzelhetetlen ökológiai és társadalmi harmóniában éltek. Ugyanazok a jellemzők biztosították a környezeti harmóniát és az egyenlőségre törekvő társadalmi szerkezetet. Nem az erkölcsi tudatosság szándékos kifejlesztésén alapultak, hanem beépültek az „azonnali visszatérülés” társadalmainak materiális tulajdonságai közé. A Föld népessége jelenleg megközelíti a hatmilliárdot, így nem térhetünk vissza a vadászó-gyűjtögető életmódhoz, hogy megakadályozzuk az emberi populáció katasztrofális összeomlását. De megkísérelhetjük beépíteni a vadászó-gyűjtögető társadalmak néhány jellemvonását, amelyek elősegíthetik az ökológiai és társadalmi harmóniát. Ezek a következők:

Társadalmi biztonság

Az „azonnali visszatérülés” társadalmaiban minden egyén részesül a termelésből, függetlenül attól, hogy mennyiben járult hozzá. A társadalmi biztonság a modern társadalmak fenntarthatóságában is fontos szerepet játszhat. Kínában a társadalombiztosítás legalább annyiban hozzájárult a születési arány csökkentéséhez, mint az egygyermekes családtervezési irányelv. A társadalombiztosítási program és a nyugdíjrendszer hasonló eredményeket hozott az indiai Keralában és Srí Lankán. Ha az emberek úgy érzik, hogy az életük biztosítva van, nincs szükségük nagy családra, amely időskorban gondoskodik róluk.

A megújuló erőforrások használata a nem megújuló készletek helyett

Ez a bioközgazdászok első számú javaslata. Így nemcsak a gazdaság válik fenntarthatóvá, hanem a tulajdon szerepe is csökken, és kevésbé lehet hatalmi célokra felhasználni. Még fontosabb, hogy a megújuló erőforrások használata megtöri a kimerülő források — mesterséges pótlások, technológiai változtatások — még inkább kimerülő források ördögi körét.
általános helyettesíthetőség
A standard közgazdasági elmélet szerint nem jelentős a különbség a megújuló és a nem megújuló erőforrások között, mert a „gyenge fenntarthatóság” fogalmába beágyazódott az általános helyettesíthetőség képzete. Ezek szerint kivághatunk egy esőerdőt (a közgazdászok ezt a „természetes tőke” megnyilvánulásának nevezik), ha az így szerzett nyereséget a jövő generáció hasznára fordítjuk. Mindegy, milyen befektetésről van szó: egy másik erdőről, autógyárról vagy más, akár nem kézzelfogható vállalkozásról. A piacgazdaságban minden visszavezethető pénzbeli értékére, tehát minden helyettesíthető. Eltűnik a tőke, a munka és a természeti erőforrások közti különbség. Ez a fajta látásmód elleplezi, hogy erőforrásainkat, amelyektől egész fajunk léte függ, múlandó gazdasági nyereségekért áldozzuk fel.

Néhány ökológus-közgazdász megalkotta az „erős fenntarthatóság” elméletét. A megújuló erőforrásokat (például az erdőket és a halastavakat) lassúbb ütemben kellene kihasználni, mint ahogy regenerálódnak, a nem megújuló erőforrásokat (például a kőolajat) pedig lassabban, mint ahogy a technológiai fejlesztések növekednek. Az „erős fenntarthatóság” fogalma elismeri, hogy a helyettesítésnek is vannak korlátai, de természetesen csak egyik változata a neoklasszikus gazdaságelméletnek, amely a „föld” mint természeti erőforrás fogalmát az elsődleges gazdasági befektetések közé sorolja (föld, munka, tőke).

gow6

Nemi egyenlőség és fenntarthatóság

Habár a „gyűjtögető nő” és a „vadászó férfi” megkülönböztetés nem annyira egyértelmű, mint egykor hittük, az élelmiszer nagy részét a nők gyűjtögették. Bizonyára ez is hozzájárult, hogy a legtöbb vadászó-gyűjtögető társadalomban a nemek egyenlőek. A közelmúltban néhány közösség áttért a mezőgazdasági termelésre: itt a nők státusza erősen korlátozódott. A nők alacsonyabb rendű társadalmi szerepe jelentősen hozzájárult a robbanásszerű népességnövekedéshez. Még a mezőgazdasági társadalmakban is domináns szerepet játszottak a nők, mert ők képviselték az ökológiai rendszerben a diverzitást és a fenntarthatóságot. A legfontosabb ökopolitikai mozgalmak némelyikét, például a Chipko-mozgalmat a Garhwal Himalájában nők vezetik.

 

A bioregionalizmuson alapuló kulturális és ökológiai diverzitás

A modern emberek lakta területeken egykor vadászó és gyűjtögető emberek éltek fenntartható módszerek alkalmazásával. Az észak-amerikai eszkimók, az ausztrál sivatagok bennszülöttei ráadásul olyan éghajlat alatt, ahol az ipari társadalom embere képtelen külső segítség nélkül létezni. A vadászó-gyűjtögető életmód figyelemre méltó és változatos megoldásokat talált a különböző környezeti feltételek között. Az emberi létezés évezredei alatt az életformák és gazdaságok széles skálája alakult ki, a sivatagtól a tundrán át az esőerdőig. A diverzitás rendkívül fontos szerepet játszik a természeti rendszerek megőrzésében. Vandana Shiva így ír erről: „A diverzitás a természet jellemzője és az ökológiai stabilitás alapja. A különböző ökorendszerekből különböző életformák és kultúrák keletkeznek. A kultúrák, életformák és előfordulási helyek együttes evolúciója megőrizte bolygónkon a biológiai diverzitást. A kulturális és a biológiai diverzitás együtt jár.” A modern, homogén világgazdaság különösen érzékeny a környezeti vagy társadalmi zavarokra.

Társadalmi tőke a magántőke helyett

A vadászó-gyűjtögető társadalmakban a tőke legfontosabb formája a közös tudás volt, tehát a tőkén az egész társadalom osztozott. Még a bonyolultabb vadászó-gyűjtögető társadalmakban sem voltak a felszerelések, például a csónakok és hálók magántulajdonban. A mi gazdaságunkban is gyakran ajánlják a közösen felhasználható tulajdont — például tömegközlekedést magánautók, és kibérelhető házakat nyaralók helyett.
jövőkép
A modern kort egyre inkább a kétségbeesés jellemzi: a társadalom kicsúszott az irányítás alól, a katasztrófa szélén áll. A légköri változások, a globális klímaváltozás, a biodiverzitás veszteségei, a túlnépesedés és a társadalmi nyugtalanság fenyegeti civilizációnkat, hiába gondoljuk, hogy magasabb rendű a korábbi kultúráknál, amelyekből kifejlődött. Mióta ember él a Földön, többnyire harmóniában éltünk a természettel és önmagunkkal. Szellemünk és kultúráink ilyen körülmények között fejlődtek. Ha nem tudjuk egy fenntartható, egyenlőségre törekvő alternatívával felváltani jelenlegi rendszerünket, könnyen bekövetkezhet az a jövőkép, amelyet Lee és Devore jelenít meg A vadászó ember bevezetőjében: „Még mindig nyitott kérdés, hogy az ember képes-e túlélni a saját maga által teremtett, egyre összetettebb és bizonytalanabb ökológiai körülményeket. Ha elbukik, a jövő bolygóközi archeológusai azt jegyzik majd fel, hogy bolygónkon a kismértékű vadászás és gyűjtögetés hosszú és tartós időszakát a technológia pillanatnyi felvirágzása követte, amely rendkívül gyorsan a kihaláshoz vezetett.”

Mint dr. Pangloss, a kortárs közgazdászok is azt a szélsőségesen alkalmazkodó nézetet vallják, hogy bármiben is élünk, az a legjobb. Dr. Pangloss ékesszólóbban fejezte ki magát: „Bizonyos s kimutatható, hogy nem is lehetnek másképp a dolgok, mert ha már mindennek célja van, minden, ugyebár, szükségképpen a legeslegjobb célért is van. Orrunk például azért van, hogy legyen min hordani a szemüveget, s lám ezért is hordunk szemüveget. Lábunk láthatólag arra való, hogy nadrágot húzzunk rá, ezért is van nadrágunk.” (Gyergyai Albert fordítása) Ugyanezzel a gondolatmenettel igazolják a neoklasszikus közgazdászok a szabadpiac állítólagos felsőbbségét. Miért ne bocsátanának el a cégek alkalmazottakat, ha az gazdaságilag ésszerű és ezért számukra a legjobb, amit tehetnek? Miért létezne az óriási jövedelemegyenlőtlenség, ha nem lenne szükség rá, hogy az embereket még keményebb munkára buzdítsa?

Számtalan sikeres kultúra puszta léte táplálja a reményt, hogy elképzelhető egy egyenlőségre törekvő, környezetileg fenntartható gazdaság. Nem ez a lehetséges világok legjobbika.

A Korlátozott igények, korlátlan eszközök: Vadászó-gyűjtögető olvasókönyv a közgazdaságról és a környezetről című könyv rövidített előszava.