A JÓ, A ROSSZ ÉS A CSÚF
1998 január
Egy nőördög vetkőzik fújtatva,
ritkás, rőtes szőr borul
a fekete hasadékra, mint
lefolyóba a víz, belezuhansz,
fehér ördög, fekete ördög,
körbeszorít a szag, csúszol
befelé, a fal megérinti a szád,
a kezed még kint, meg-
kapaszkodsz a bozótosban,
örvénylő világszag, a tejút
kilövell eléd, undorodva
figyeled a Neptunuszt,
a Plútót. Egy sötét
menzán ülsz, a pincérnő
szétbontja ingét rengő mellén,
tejet vagy teát kérsz, kérdezi,
keresztülzuhansz a Szaturnusz
gyűrűjén, elszáradt fűcsomó
a kezedben, a gyűrű üres,
a nőstényördög böfög,
a szájába csúszol, a nyelve,
mint ágy méretű
meztelen csiga, hanyatt
veted magad rajta, nézed
a fogak sűrű oszlopain
a kupolát, átütöd fejed
a húson és a csonton, az orrban
a huzat majdnem kisodor
a külvilágba, de most már
nem akarod, nincs külvilág,
mondod, és valóban nincs,
továbblököd magad
a koponya belsejébe, de
az agy helyén cseppkőbarlang,
a patakból kiveszel egy
vak halat, ez ő, ismered
fel és ledobod a partra,
nincs lélek, mondod, és
valóban nincs. Alacsony,
farmeringes férfi ül nyakig
a vízben, a halak szétázott
ingét csipegetik róla, az én,
mondja, és valóban nincs,
az én, ismétli, de üveges
tekintete a halak közé pottyan,
fiatal lány heverészik a parton,
fekete kenyeret eszik, fehér
bort iszik hozzá, talán
szeretik egymást. Behatolsz
az előtt mögötti világba,
a lányt érintetlenül hagyod,
viszel a kenyérből. Kifehérült
kanári ring egy kalitkában,
a borban lemegy a nap, a kenyér
kifakul, kanáriringás, visszatalálsz
függőleges szájba, pikkelyek
borítják a tárgyakat, legalábbis
belülről nézve így van.