AZ „ÖKOLÓGIAI KULTÚRA” KÖRVONALAI

Előzetes megjegyzések

Az igazi kultúra: mindig egy. Egyetlen és egységes. Semmiféle jelzős megkülön­böztetést nem kíván, sőt, nem is tűr meg. A jelzős tagolások, az ilyen-olyan disz­tinkciók szükséglete (vagy vélt szükséglete) már mindig a szétesés vagy az arányhibbanás tüneteiről árulkodik. Mennyi tinta pazarlódott el kies hazánkban is az úgynevezett „két-kulturológiai vita” tárgyában! A Természet Világa körülbelül egy évtizede azért indította elég nagy port felvert disputáját (Van-e természettudomá­nyos kultúra?), mert a szerkesztőség, a résztvevők úgy érezték: a bölcsészek arány­tévesztése korrekcióra szorul. Az Új írás is vitát nyitott a „kulturális ökológiá”-ról, a cikksorozat kis könyvben is megjelent. Sok más érv mellett itt azt próbáltam meg kifejteni: „kulturális ökológia” ugyanúgy nincs (vagy még nincs), mint ahogyan, mondjuk, „kulturális fizika” sincs. (A maga módján, persze, létezik „a fizika kultúrája”; éppen abban a historikus értelemben, ahogyan ezt Simonyi Ká­roly kitűnő, immár három kiadást megért könyve, A fizika kultúrtörténete vizsgálja.)
fegyverletétel
Valóban: ha kissé alaposabban nézzük meg azt, ki mit ért a „kulturális ökológia” címszó tartalmán, akkor könnyű rájönnünk: az igazán idetartozó — és nem csupán „ide-ekletizált” — érvek zöme a címszó fordítottját, az „ökológiai kultúra” kérdé­seit ostromolja. Ez az utóbbi címszó, persze, ugyanúgy fegyverletétel a már szét­esettnek regisztrált kultúra szomorú ténye előtt, mint bármely más jelzős megkü­lönböztetés, és éppen ezért új címszavunk még mindig sok kétellyel illethető. De a kételyek ellenére az új címszó már alkalmasnak látszik néminemű betekintésre.

A felszínibb rétegek

Érezhető: maga az „ökológiai kultúra” is sokrétű alakulat. Amennyire kézenfekvő a sok réteg „felhámjából” kiindulva haladnunk a „mag felé”, annyira kérdésessé válik mi és milyen relációban tekinthető „külsőnek” vagy „belsőnek”.

Bizonyos, hogy a „ne szemetelj!” a ,,védd a környezeted tisztaságát!”, a „viselkedj tisztességgel erdőn-mezőn!” s a hasonló jelszavak e kultúrának még látszólag valóban csak a legkülsőbb felszínét súrolják. (Ám jól tudjuk azt: a „tisztességes viselkedés” már hány és milyen magatartási norma meglétét feltételezi; sajnos, azt is, hogy a magyar nép szokáskultúrája, akár ez egyszerűnek tűnő normák tekin­tetében: mennyire siralmas!)

Hasonló kettősségek sokaságával szembesülünk, ha kissé mélyebbre hatolva, a nálunk Luca-széke módján készült (s főleg: „realizálódó”) természet- és környezetvédelmi törvényekre, intézkedésekre s a velük összefüggő problémákra vetünk né­hány sietős pillantást.
virtuális érték
Igaz; lassan-lassan kialakul a magyar természetvédelmi létesítmények hálózata; megvalósulni látszik az alapító atyák, Kaán Károlyék álma. (Csakhogy olyan ano­máliákkal terhelten, mint hogy a Hortobágyi Nemzeti Park védő házigazdája: a Hortobágyi Állami Gazdaság a legfőbb veszélyeztető ágens.) Tény, hogy immár rögzítve van — ha egyáltalán behajtható —, milyen virtuális értékkel bír néhány ritkább növény vagy állatfaj. (Csakhogy ezek az értékek nem csupán a Naszály, a Bélkő, a Villányi-hegy, a Tapolcai-medence és megannyi más természeti objek­tum drasztikus tönkretételével válnak „túl virtuálissá”, hanem a külön-külön vett élőlény-féleségek védelmének egyoldalú szuggesztiója mindig elhomályosítja a leg­fontosabbat: az élőhelyek, az életterek, a természetes közösségek védelmét.) Rend­ben van: ma már bírság-kvóták sújtják a szennyező üzemeket vagy létesítményeket. Csakhogy túl sok esetben a vállalati közgazdászok túl könnyedén számíthatják ki: sokkal olcsóbb a bírság megfizetése, mint új védőberendezések építése vagy be­szerzése.

Akárhogyan cifrázzuk is: a törvény — bármely törvényesség! — mindig csak a szükséges, de nem elégséges feltételeket biztosíthatja. Az ”igazi elégségesség” viszont úgy „valódi-kulturális motivációjú”, hogy már a kezdeti feltételeiben is innen és túl van a paragrafusokon vagy a haszonelvűségen, s olyan érzelmekre hivatkozik, mint a természet szeretete, tisztelete.

Közelebb a „maghoz”!

Ma — tán mondani se kéne — azért is olyan nehéz ezekről az érzelmekről beszélni, mert korunk megannyi jellemzője (a voluntarizmus, az álracionalista gőg, a szcientista hübrisz) annyira meglazították a természethez fűző ősi kötelékeket, hogy a szeretet, a ragaszkodás, a tisztelet szinte szégyellnivaló gyengeségnek számít.

Pedig nem nehéz belátni: bármit értsünk is „ökológiai kultúrán”, ennek valódi alapjai csakis a nálánál sokkal régibb „természet-kultúrán” épülhetnek. Igaz, ma­gáról a „természet-kultúráról” nem túl egyszerű beszélni. Mégsem látszik reménytelennek, ha bizonyos „kontrasztokat” nézünk; például, ha a hazai „közgondolko­dás” alakulását vetjük össze mondjuk — az északi államok (a skandináv orszá­gok, Anglia) mentális fejlődésével.
intézményesített szendergés
Jól megfigyelhető: míg az északi államokban akár az amatőrök légióit is — szin­te: a társadalom egészét — megmozgató „természetbúvár-mozgalom” többé-kevésbé folytonosnak bizonyult, addig nálunk a szakadás túl drasztikus, „túl éles”. Amíg az ottani könyvkiadás az elmúlt évtizedekben is változatlan intenzitással, bőséggel ontotta a nagyon különböző igényeket, érdeklődési köröket kielégítő mű­veket, addig itt — közel negyven év néma csöndje után — a hazai könyvkiadás csak a legutóbbi időben riadt fel intézményesített szendergéséből; publikálva pél­dául a Durell-ek attraktív albumát. Amíg amott nagyon sok olyan finn, svéd, angol tanító akad, aki bensőségesen ismerve a falusi tájat s ennek élővilágát, minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy a gyerekeit a természetbe vezesse, addig nálunk az oktatási és „kultúrpolitika” hosszú időn át hivatalosan dobta el, sorvasztotta vagy — mint „avultat” — szorította háttérbe ezeket az ismereteket. (A szomorú következmény az, hogy manapság egyre kevesebb hazai pedagógus mer „kirándul­ni”, terepre menni, hisz az ismeretei valóban sokszor foghíjasok.)

Talán ezek a megjegyzések is megmutathattak valamit abból, ami nálunk új-bal­gaság, „hiánycikk”, tévút, vagy — a legenyhébben mondva — „fejlődési rendelle­nesség”. Bizonyos, hogy az érzelmek mennyire fontosak; bizonyos, hogy a „csak megértésre” apelláló oktatás eleve már azért is csak gyenge lehet, mert éppen az ifjúságban mindig, de sokszor titkon (ma különösen: gátlásosan) munkáló emóció­kat hagyja kihasználatlanul, vagy fejleszti vissza.

Új etika; új érzelmek; új igények

Bizonyos az is, hogy ma — a világválságok szorítóiban, a bioszféra ijesztő pusztu­lásakor — a „régi érzelmek” immár korántsem elégségesek.

A többletet, egyúttal a szégyellnivalóan kései felismerés, az új gondolkodási for­dulat velejét kitűnően mutatja meg. G. Hardin méltán nevessé vált tömör tanulmá­nya: „A közlegelők tragédiája”.

Nem beszélve most a bonyolultabb (pl. történeti) érvekről, ezúttal elegendő, ha Hardin fontos általánosításainak a summáját tartjuk szem előtt. Mik ezek a „közlegelők”? Például: az erdő-mező, a tengerek; nagyjából az, amit a régi ember „vad-természetnek” mondott. Mindaz, ami — állítólag — azért mindenkié, mert senkié. Mint ilyen: „közpréda”, az emberek túlnyomó többsége, sajnos, annak is tekinti. (Elég, csak arra gondolnunk: a tulajdonjogi kérdésekbe egyébként is belegárgyult „modern ember” mennyire másképpen viselkedik a saját telkén, mint akár a szomszédos erdőszélen.)
a metafora
A „közlegelők tragédiájának” szellemét csakis a felelősségtudat és értéktisztelet „új metafizikája” kompenzálhatja; annyira-amennyire. Ennek az új metafizikának az egyáltalán nem ködös-homályos (csak „antik”) tömörítését például Jim Lovelock azzal a metaforával villantja fel, hogy a Természet: GAIA (a Földanya); az anyjával bármely normális ember csak egyféleképpen viselkedhet: tiszteletteljes szeretettel. (Ha ez megvan, akkor abból már más, akár a legszofisztikáltabb etikai meggondo­lások is következnek. Ha nincs meg, a világ menthetetlenül pusztulásra ítélt.)

A „köztulajdonból-Anya” korántsem henye transzformációja azonban egyáltalán nem teszi feleslegessé az „új megértés” igényét; hisz mindenki kíváncsi is a saját származására. Az „új megértésnek” a lehető legtömörebb jellemzése: evolúciós­-ökológiai. Ahogyan G. E. Hutchinson híressé vált metaforája sűríti: az evolúciós dráma az ökológia nagy teátrumában kerül színre.

Az új megértés igénye — nagyon sokféle szinten — rengeteg feladatot ró a kultúra munkásaira; a tanítókra, a tanárokra, a kutatókra, a hivatásos és nem hivatásos népszerűsítőkre egyaránt. Ezen a téren a hazai kép (néhány biztató jel ellenére) eléggé lehangoló: sok lépéshátrányról, nagyfokú elmaradásról árulkodik.

Ami biztató: az MTA ökológiai kongresszusán (1988. ápr.) olyan nagyszámú fiatal s tehetséges szakember vonult fel, ami még az „illetékeseket” is meglepte. Ami elkeserítő: a kongresszus korántsem kapta meg azt a publicitást, amit megér­demelt volna.

Oktatás; nevelés; ismeretterjesztés

Kevés nagyobb (ismét: a kultúra reszort-partikulációjából eredő), ám gyakran hal­lott hazugság van, mint az, hogy egyrészt van a „kultúra”, másrészt van az oktatás és nevelés. Bármely épeszű ember számára ezek szétválaszthatatlanul egyek.
örvendetes kivételek
,,Gutenberg-galaxis” ide vagy amoda, a kulturális tájékozódás alapjai: a köny­vek. Itt és most, sajnos, túl messze vezetne egy hazai „könyvészeti körkép” akár vázlatos bemutatása. Csak annyi mondható: ez a körkép sivár; a szóban forgó mun­kák egy része reménytelenül elavult; személyi és kiadói manipulációk folytán újab­ban sok sekélyes, sőt félrevezető „ál-ökológiai” könyv látott napvilágot. Szeren­csére — kis számban — akadnak örvendetes kivételek. A fő feladat: a meglévő, egyelőre kisszámú, de elég megbízható munkából kiindulva gondosan mérlegelni az intenzív fejlesztés okos feltételeit. A megoldás nem feltétlenül a tankönyvek állandó „újraíratása”, hanem sok és sokféle új munka kiadásának serkentése, az oktatási segédletek bővítése, a posztgraduális képzés a mainál sokkal hatékonyabb útjainak kijelölése.

Ha valaki gondosan megnézi a „teljes oktatási spektrumot” (mondjuk, az általá­nos iskolai „Élővilág”-kötetektől az egyetemi tankönyvekig), akkor meglepetéssel tapasztalhatja: a ma felnövekvő ifjú jóformán sehol, semmilyen formában sem ta­lálkozik az emberiség legnagyobb sorskérdéseivel, például „az ökológia versus ökonómia dilemmával”, sőt, még az evolúciós ökológia igazán modern felfogású prezentációjával sem.

Ráadásul: ezeknek a korántsem könnyű „új kérdéseknek” a bölcs beemelésénél külön kellene vigyázni arra, hogy az oktatás-nevelés az egyre kívánatosabb „természetközelséget” ne csorbítsa, se az új típusú (pl. a számítógépekhez kötött) absztrakciós készségek fejlesztését ne mulassza el (annál kevésbé sem, mert ma sok gyerek például egyszerűbb szimulációs játékokkal juthat el a jobb megértés küszö­béig, sőt, ezeken keresztül kerülhet közelebb a konkrétumok illő tiszteletéhez is).

Túl könnyű olyasmit mondani: minderre a mai oktatási formák teljességgel alkal­matlanok. Ha ez az utóbbi állítás nagyjából igaz is, számos, fokról fokra kialakítan­dó „közvetítési lehetőség” adódik.

Még közelebb a „maghoz”: a tudomány szerepe

E sorok írója, aki a maga módján — tanárként, kutatóként — a tudományt próbálja művelni, szándékkal hagyta utoljára a neki legfontosabbat: a „racionális nukleuszt”. És jóllehet neki ez a legfontosabb, elég világosan látni véli a két kapcsolt veszélyt: a tudomány szerepének gyakori lebecsülését és ennek korántsem ritka túlértékelését.

De mielőtt a veszélyekre utalnék, megkerülhetetlen egy-két ártatlannak látszó igazában – pogányul nehéz – kérdés puszta megpendítése. Így például: mivel is foglalkozik az ökológia? Mire kíváncsi az ökológus? Mit szeretne egyre jobban megérteni?

Kézenfekvő a természetes koegzisztenciális egység fogalmából kiindulni; annál is inkább, mert legalább egy-két ilyen egységre vonatkozóan bárkinek sok élménye, tapasztalata van. Ilyen egységek lehetnek például: egy nádas, egy „vadvirágos, tarka rét”, egy erdő, egy korallzátony és megannyi más hasonló objektum. Könnyű belátni: maga a bioszféra is felfogható úgy, mint egy grandiózus-unikális koegzisztenciális egység.
viszonylagos
Ha bármely ilyen egységet kissé alaposabban megnézünk, máris sok izgalmas – részlet? – kérdéshez kerülhetünk közelebb. Korántsem mindegy például, hol, mikor, milyen erdőt vizsgálunk (hisz például egy dél-dunántúli erdőben részben más populációk találhatók, mint – mondjuk – egy zempléni erdőben). Könnyen rádöbbenhetünk, hogy maga az „egység” fogalma is milyen viszonylagos, (hisz egy-egy erdőben a „cserjeszint” vagy a fákra települt moha-zuzmó közösség ugyancsak többé-kevésbé önálló egységeket alkotnak). Megfelelő összehasonlítás­sal azt is megértjük, hogy a „természetes” jelző önmagában milyen sikamlós (min­den hazai erdő „mesterséges”, mert erdészeti művelés-kezelés alatt áll, s így bár­mely erdő az eredeti állapotához képest különböző degradáltsági fokozatokban le­ledzik).
nyo­mozás
Ezek és a hasonló problémák sokasága szinte kötelezővé teszi egy újabb, jóval általánosabb fogalom, a koegzisztenciális struktúra fogalmának bevezetését. Rögzíthető, hogy eleve sokféle struktúrára kell gondolnunk: például egy kilátóról szemlélhető konkrét „tájmozaik” vagy egy erdő „finom szerkezete” csakúgy ebbe a kategóriába esik, mint például egy-egy közösség táplálékhálózata, (a „mi mit eszik? relációk alkalmas reprezentációi). Rögzíthető, hogy célszerű e struktúrákat, illetve mintázatokat mindig téridő-dinamikus mivoltukban szemlélnünk (tudva, hogy a változások módja-mikéntje nagyon különböző jellegű, tempójú lehet). Rög­zíthető, hogy mindig legalább két fő kérdéssel kell szembesülnünk; az egyik e struktúrák, illetve mintázatok mibenlétével (a hogyan kérdéssel), a másik azokkal a kényszerfeltételekkel, többnyire szövevényes okokkal (a miért? kérdéssel) kap­csolatos, amelyek egy-egy aktuális struktúra kialakulásának és változásának módo­zataiért felelőssé tehetők. Rögzíthető, hogy az ökológia tárgya: ez a második fő kérdés — tehát a „miértek” nyomozása —, jól tudva, hogy bármely hasonló nyo­mozás kizárólag az előbbi fő kérdésre megadott valamilyen válasz referenciájára építhet.

Némi konkretizálással élve, és túllépve a hazai tájakon, gondoljunk — mondjuk — egy trópusi korallzátony tarkabarka nyüzsgésére. (Szerencsénkre manapság már a színes természetfilmek vagy az attraktív könyvek-albumok ezt az izgalmas „nyüzsgést” bárkihez közel hozhatják.) Egy ilyen korallképződmény élővilágánál feltűnő a populációk óriási száma (több száz-, alkalmasint több ezerféle szervezet­ről lehet szó); feltűnő a sokféle szerkezet, a sokféle morfológiai és funkcionális „megoldás” fura szimultaneizmusa; feltűnő az a mód, ahogyan a populációs köl­csönhatások sokasága (például a tengerililiomok, tengericsillagok, bizonyos halak által képviselt többszörös predációs láncok) e korallzátonyok élővilágát igen hosszú ideig stabilis feltételek között őrizhetik meg.

Ez az expressz-példa talán megsejtetheti, hogy a tengerbiológusok mennyi apró munkája szükséges a puszta tényfeltáráshoz, annak kiderítéséhez, hogy mi mit eszik; azoknak az észleléseknek a rendezéséhez, hogy milyen adaptációs formák és funkciók rendelhetők viszonylag egyértelműen valamilyen koegzisztenciális struktúrához. Az ökológus dolga ezúttal is a lehetséges „kauzális értelmezés”; ezúttal különösen kiemelve az evolúciós ökológiai értelmezés fontosságát.
evolúciós dráma
Valóban: anélkül, hogy elvesznénk a tengeri herkentyűkkel kapcsolatos rengeteg részletkérdés útvesztőiben, érdemes ennek az illusztratív példának néhány szem­pontját külön is kiemelni. Az egyik ilyen igen fontos szempont: a képződmények ősisége; jó okkal tételezhető fel, hogy a korallzátonyok élővilága — ha elég sok komponenscserével is — sok-sok millió éven át nagyjából azonos vagy hasonló maradt. E szemponthoz rögtön kapcsolható Hutchinsonnak már idézett metaforája: ami ezúttal abban a kérdésben fogalmazható meg: vajon milyen szereposztás és dramaturgia biztosíthatja ezt az ősiséget? — azt, hogy az evolúciós dráma e szín­hely teátrumában is tartósan előadásra kerüljön. Ezt a kérdést még sokkal időszerűbbé — idegesítően aktuálissá — teszi a korallzátonyok élővilágának drasztikus degradálódásáról kapott sok félelmetes hír (pl. az, hogy az Ausztrália partjainál fekvő s több ezer kilométeres „Great Coral Reef” élővilágának fajszáma az utóbbi években aggasztóan csökken; rengeteg szerepcsere történik; pl. bizonyos, feltehe­tően eddig stabilizáló szerepű tengericsillag-fajok nagyon elszaporodtak).

Ezek az újabb „fejlemények” valóban még sokkal inkább kiélezik a „magyarázati-réteg” kérdéseit. A mai szintnél sokkal jobban kellene értenünk mikor, milyen feltételek között tekinthető egy-egy koegzisztenciális struktúra valamilyen értelem­ben stabilisnek; sokkal alaposabban kellene megértenünk a ,,hatás-válasz” miként­jeit; főleg azt, hogy a humán perturbáció sokféle megnyilvánulása (pl. a tengerek olajszennyezése, a túlhalászásos rablógazdálkodás) milyen arányban tehető felelős­sé az élővilág pusztulásáért, az eredeti koegzisztenciális szerkezetek leromlásáért.
mentális lustaság
Remélhető: akár ez a néhány futó célzás már közelebb hozta az Olvasóhoz a tudomány szerepének józanabb megítélését. Bizonyos, hogy az egyre szélesedő­-mélyülő tudományos nyomozás nélkül az emberiségnek még csak halvány reménye sem lehet arra, hogy gát emelődjék a fő veszély, a bioszféra egyre fokozódó degra­dálódása elé. Bizonyos az is, hogy a tudomány nélkül akár az „ökológiai kultúra” fogalma is értelmetlen marad, hiszen mindazok, akik — holmi „anti-science” ala­pon vagy legtöbbször csak mentális lustaságból — elhárítják a „mit is kéne megér­tenünk?” kérdést, éppen azt a racionális magot tévesztik szem elől, ami akár a felszínibb rétegeknek is értelmet, tartalmat adhat.

Ám ezzel a manapság elég divatos lebecsüléssel nagyon is párhuzamba állítható a tudomány szerepének túlbecsülése (többnyire valamilyen „szcientista attitűd” jegyében). Ez az utóbbi vélemény már azért is balga, mert nem veszi tudomásul az aktuális megértés megannyi félelmetes korlátját; azt sem, hogy éppen egy re­ménybeli „ökológiai kultúra” érdekében a tudományon inneni és túli szempontok­nak (pl. a természet esztétikuma, az erkölcsi parancsok) legalább olyan fontos a szerepük, mint magának a megértésnek.
a Kale­vala kacsatojása
A tudomány emberét — ha őszinte — különben is mély alázattal kell eltöltse a saját korlátosságának tudata; az is, hogy a mítoszok pazar-bizarr képei, artisztikus metaforái mennyire megelőlegezik a józan — ám sokszor kínosan nehézkes — megismerési folyamatot. Most talán elegendő arra gondolnunk, hogy a hindu mitológiában Visnu egyik fő jelzője: a „vízből teremtő”; de gondolhatunk a Kale­vala kacsatojására is, vagy arra, hogy a természettudomány ama sejtése, hogy „minden élet a vízből ered” még száz éves múlttal sem igen dicsekedhet. Zavaros századunk egyik fő sugallata: az idétlen alá-fölé rendelgetések helyett illő lenne végre-valahára tisztábban látnunk a nagy szellemi szférák — mítosz, művészet, tudomány — nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő kulturális szerep-osztását.

Néhány kitekintő észrevétel

Világos: mennyi s milyen sokrétű teendő áll hát előttünk az „ökológiai kultúra” hazai feltételeinek kialakításában! Ha bármely kultúra igazában „mindenki ügye”, akkor ebből az egyszerű megállapításból már rengeteg további következmény adódik.
sznob-gyanús
A „mindenki ügye” pontosan azt jelenti, hogy az elzárkózás, a rossz fajta exklu­zivitás helyett ki-ki törekedjék a kölcsönös közeledésre. Például a „laikus”, igenis, legyen legalább kíváncsi arra: mi foglalkoztathatja a kutatót (nyilván: a részletek, a technikalitások mellőzésével); feltéve, hogy érdemes volt kíváncsinak lennie. Vi­szont a kutató valóban erőltesse meg magát s alaposan tanulja meg: hogyan, milyen nyelvi eszközökkel tudja — nagyon különböző szinten és műfajokban — az igazán fontos gondolatait másokkal is közölni. Ennek jegyében: a tudományirányítás (alias: „tudománypolitika”) a kutatóit ne szorítsa az egyre szűkebb (s sznob-gyanúsabb) specialista csapásokra, ne becsülje le hivatalos fitymálással a „hazai isme­retközlés” összes módozatait; éppen ellenkezőleg: serkentse a színvonalas, igazán kvalitásos ismeretterjesztés formáit.

Mindez csak egy-két szempont a sokból; bizonyos, hogy a kölcsönös közlekedés igénye rengeteg kontextusban felvethető. Például abban, hogy a laikus egy erdei séta kapcsán gondoljon időnként arra is: vajon hogyan működhet az erdő? Vagy abban, hogy a szakember — egy „csalános iharosban” dolgozva — gondoljon tisz­telettel Vajda Jánosra is. Különösen abban, hogy a természetben járó ember a franciskánus alázatot és a csodálkozást állandó, ismerős érzésként üdvözölje.

Az „ökológiai kultúra” fő reménye: még a mai bolond-hektikás világban is ki­alakítható érzelem-megértés-etika valamilyen új összhangja. És hátha mire ez az összhang valahogyan kialakul, akkor az — reménykedni mindig szabad! — már hasonlítani fog egy többé-kevésbé „egységes kultúrához”.

kép| flickr.com