JÉZUS, TOLSZTOJ – ÉS A GONOSZ

Ellenállni vagy behódolni?

Tévéfelvétel húsvét előtt. Mit mondhat a mai embernek – hívőnek–nem hívőnek – a Biblia. Persze az Újszövetség. Jézus szenvedéstörténete. Félórás adás. Kettőnket kérdeznek. Összekötő szöveg, képek, zene. Tíz-tizenkét percem lehet. Nem sokat készülök. Mondom a szokásosat. Félig másoknál olvastam, és közhely is. Félig magam gondoltam, és találat is. Elmondtam, megírtam már máskor. Mentségemre szóljon: valójában így hiszem.

közös sorsból egyéni lehetőség

Tehát: összefüggő történet. Egybe is kapcsolható. A teremtés és megváltás, Mózes és az evangélisták könyvei. A Paradicsom kertje és az Olajfák hegye. Az utóbbi az előbbinek válaszol. Ami az Édenben elveszett, a Golgotán megtaláltatott. Ott a mélybe zuhan, itt a magasba emelkedhet az ember. A mély természetesen a kárhozat, a pokol. A magas természetesen az üdvösség, a menny. A kárhozatot, a poklot Éva bűne hozta. Az üdvösséget, a mennyet Jézus kínhalála hozhatja. De nem feledhető a különbség. A kijelentő és feltételes mód eltérése (zuhan–emelkedhet, hozta–hozhatja) jelzi. Mert Éva bűne előtt az emberiség – az egész nem! — közös öröksége volt az üdvösség, a menny. De Éva bűne után az emberiség – az egész nem! – közös sorsa lett a kárhozat, a pokol. E sorsot oldotta fel a megváltás, Jézus kínhalála. Ám közös sorsból egyéni lehetőséggé avatva. Vagyis, amit az emberiség kollektíve elveszített, az egyén individuálisan visszanyerheti. Kárhozat helyett üdvösséget, pokol helyett mennyet. De nem közösen kapott örökségként, hanem egyénileg szerzett lehetőségként. A Teremtő az üdvösséget, a mennyet először mindenkinek adta. Másodszor mindenkitől elvette. Harmadszor egyeseknek visszaadhatja. Mert elküldte fiát, aki megmutatta az üdvösség, a menny útját. Ám csak egyedül járható. Erős hit és méltó élet nehezen szerzett jutalmaként. Erről szól húsvét misztériuma. Benne az elvesztés, szenvedés, visszanyerés erkölcsdrámája. A keresés, találás elnyerés nevelődési regénye. Az elején mindenkinek születéssel járó ajándék. A végén egyeseknek érdemmel szerzett jutalom. Közben az emberré lett Isten élettörténete. Istenként tesz csodát, ígéri az üdvösséget. Emberként visel szenvedést, viszi a keresztet. Mindig újraélhető – művészetben, bölcseletben, elmélkedésben, cselekedetben. A hívőnek hite igazolása; a nem hívőnek is élete példázata.

Eddig a szöveg. Bőven kitölti a tíz-tizenkét percet. De a kedvesen erőszakos hölgy tovább kérdez. Újabb tanulságokat akar. Pedig kényelmetlenül ülök, és meleg is van. Vastag pulóvert vettem, és a lámpák égetnek. Kínomban jut eszembe a gonosz. A számomra legkedvesebb Máté evangéliumból. Hiszen írtam róla néhány éve a Vigíliában. Meg benne volt a Liget-kötetemben is. Ez adja a tévéfelvétel apropóját. Kibököm hát. Ne állj ellen a gonosznak – így a Hegyi beszéd. Mégis úgy vélem, annyi minden után újragondolható. A gonosz felismerhető, és ellen kell állni neki. A felvétel kész. Ennyi! – mondja a rendező. Le is megy – megtisztelően – húsvét vasárnapján délután.

Ám furcsa módon visszhangja van. No nem nagy, csak amilyen az effajta lila elmélkedésnek lehet. A Liget Akadémián előadás előtt középkorú tanárnő mondja: nem tudja pontosan, mi is a gonosz, minek kell ellenállni. Fiatal kollégám hív telefonon: nem érti pontosan, miként is kerül elő a Hegyi beszédben a gonosz. Idős hölgy bólint a liftajtóban: igen, igen. Mikor értetlen vagyok, megmagyarázza: valóban, ellen kell állni. Nos, hogy mit jelent a gonosz, tudni vélem. Hogy miként kerül elő, sejteni remélem. Hogy ellen kell állni, keményen hiszem. De szeretném végiggondolni. Főként az utóbbit, az ellenállást.

Hol is keressem? Két hely világos. Keresni kell Jézusnál, keresni kell Tolsztojnál. Persze, nem a kis Tolsztojnál, Alekszejnél. Hanem a nagynál, Leónál. (Tudom, nem Leó – Lev Nyikolájevics. De Leó volt az első fordításban, amit gyerekként olvastam. És Leónak mondta, kérlelhetetlen szigorral, Füst Milán. Tehát nekem, a hátralévő időre: Leó.) Azaz a harminchárom évet élt zsidó istenfia. Akivel kezdődik a keresztény időszámítás. Meg a nyolcvankét évet élt orosz írópróféta. Akivel végződik a humanista időszámítás? Hagyjuk! Vékony Krisztus-szakáll az egyik útjelzőm, számtalan festményről ismerős. Vastag Tolsztoj-szakáll a másik, néhány fotóról ismerős. Mindketten szembenéznek a gonosszal. És tanítanak róla. De nem lényegtelen a különbség. Egy percre vissza húsvét misztériumához!

az individuális üdvözülés lehetősége

Mert Éva bűne előtt üdvözülendő gyermek az ember. Hogy is szoktuk mondani? Isten fogta a kezét. Ám Éva bűne után elkárhozandó felnőtt az ember. Hogy is szoktuk mondani? Isten elengedte a kezét. Bűn révén gyermeklétet vesztett. Bűn árán felnőttlétet nyert. Ekkor jön a megváltás. A kollektív üdvözülés ténye helyett az individuális üdvözülés lehetősége. De a gyermeklétet nem adja vissza. Kollektíve, születéssel járó ajándékként csak gyermek üdvözülhet. De individuálisan, érdemmel szerzett jutalomként csak felnőtt. Erre készít fel az emberré lett Isten. Csakhogy úgy tanít, mintha gyermekeknek tenné. Hogy az egyszerűben értse a bonyolultat. És úgy szenved, mintha felnőtteknek mutatná. Hogy a bonyolultban értse a példázatot. Bejárja az utat a gyermektől a felnőttig. Felneveli az embert – születéssel járó ajándékként üdvözülő gyermekből érdemmel szerzett jutalomként üdvözülhető felnőtté. A gonoszról a majd felnőtté váló gyermeknek tanít. Tolsztoj messze túl van a gyermekléten. Kijárt minden iskolát. A történelmi tudásét, az életbeli tapasztalatét is. Rendíthetetlenül hisz. De nem életen inneni, mindenre nyitott gyermekként, hanem életen túli, sokat szenvedett felnőttként. A gonoszról nem a felnőtté váló gyermeknek, de a gyermekké már nem válható felnőttnek tanít. Innen a két tanítás különbsége.

Tehát keresni kell Jézusnál. A gonoszról a majd felnőtté váló gyermeknek tanít. Tudom pontosan, hol keressem. A Hegyi beszédben, Máté és Lukács evangéliumában. Az elsőben hosszabban, több példabeszéddel. A másodikban rövidebben, kevesebb példabeszéddel. Egyszerű lélek vagyok. Szeretem a példabeszédet. Tehát Máté. A nem régi, katolikus bibliafordítást használom. Tüdőm, nem olyan archaikusan költői, mint a Károli-szöveg. Maibb, hétköznapibb, kopárabb. De pontos, magyarázatokkal felszerelt, jól jegyzetelt.

Minden olvasásnál meglepő. Most is. Igazán csak akkor tudatosodik. Napi hasonlataink, szófordulataink, jelképeink, intéseink, tanításaink, tiltásaink, megengedéseink alapgyűjteménye. Csak kiragadottan: a lelki szegények boldogsága, a törvény i betűje, a bűnös kéz levágása, az ellenség szeretete, a jobb kézről nem tudó bal, a Miatyánk kérés-sora, a két úr szolgája, a szálka és gerenda különbsége, a szűk és tágas kapu ellentéte, a sziklára és homokra épült ház – és így, hosszasan – tovább. Azt hiszem, négy dolog a legfontosabb. A gondviselés hite – az ég Istentől táplált madarainak és a mezők Istentől ruházott liliomainak metaforája. A viselkedés törvénye – a másokkal megtett és másoktól elvárt cselekedet egységének aranyszabálya.

A minőségek felismerése – az igaz és hamis próféták, bárányok és farkasok megkülönböztetésének figyelmeztetése. És a jóság apoteózisa – nemcsak a bosszú, hanem a gonosznak ellenállás tilalma is, a megalázkodás parancsa. Ez utolsó és legfontosabb ott van a lelki szegénység igénye, a törvény beteljesítése, a harag elítélése után, a Miatyánk fohásza, a szegénység hirdetése, az ítélkezés felelőssége előtt. Egy tanítás-, tiltás-, figyelmeztetés-sor közepén. Ahol a kárhozat fenyegetése az üdvösség ígéretére vált. Legalábbis fordul a metaforák értelme. Előtte főleg a romlásba vezető tágas kapura látni, utána főleg a javulásba vezető szűk kapura. Az önmegtagadás és önmegalázás végpontja. De az önkiszolgáltatás mélypontja is. Nem tagadom, ma is mindig megilletődést érzek tőle. Mármint az egész tanítás-, tiltás-, figyelmeztetés-sortól. De azt sem tagadom, ma már mindig lehetetlenséget látok benne. Mármint az egész tanítás-, tiltás-, figyelmeztetés-sorban. Az elveszett gyemeklét visszaszerzésének lehetetlenségét. Kétszeres lehetetlenségét. Mert lehetetlen a visszaszerzés, de lehetetlen a visszaszerzés vágya is. Az önmegtagadás és önmegalázás lehet a gyermeki engedelmesség erkölcsi próbája. De az önkiszolgáltatás csak a gyermeki együgyűség öngyilkos magatartása. Jézus tanítása bejárja az utat a gyermektől a felnőttig. A ne állj ellen a gonosznak a gyermeknek szól. Hogy tisztán indulhasson a felnőttlét felé. Hogy a bűn árnyéka is elkerülje. De tisztán indultam vagy sem, esett rám a bűn árnyéka vagy sem, felnőtté lettem. Ebben rejlik Jézus tanításának dilemmája.

Tehát keresni kell Tolsztojnál. A gonoszról a már gyermekké nem válható felnőttnek tanít. Nem tudom pontosan, hol keressem. Hívom hát T. Bandit. Mondja is azonnal. A naplót és leveleket 1890-től. Meg néhány cikket ebből az időből. Szembeötlő a tévedés. Mármint a közhit tévedése. Nem vallja, hanem tagadja az evangéliumi tételt: ne állj ellen a gonosznak.

ne állj ellen

A tévedés forrása világos. Nem szívesen írom: Lenin hajdan sokat idézett Tolsztoj-cikkei. (Ha tíz-tizenöt éve írtam volna Lenin tévedéseiről, most harsányan tehetném. De nem írtam. Ezért csak halkan teszem.) Ezekben találom: Tolsztoj világnézete a parasztság világnézete. Alapja, hogy ne állj ellen a gonosznak. Ereje a mögötte lévő elégedetlenség. Gyengesége a benne lévő tehetetlenség. Olvasom a fontos helyeket. Szaggatott, konfesszió értékű naplójegyzetek. Zaklatott, traktátus értékű publicisztikák. Nos, nem így van. Nem: ne állj ellen a gonosznak. De: ne állj ellen erőszakkal a gonosznak. Ám ez nem politikai gyengeség, hanem erkölcsi erő. Töprengés az ellenállás szükséges, lehetséges volta fölött. Tépelődés az ellenállás értelme, milyensége fölött. A gonosz erőszakos. Ha erőszakkal állsz ellen, gonosz lehetsz magad is. Gonosszal nem győzhető le a gonosz. Csak gonoszság nélkül, erőszakosság nélkül. De mi is a gonosz? Jézusnál, a Hegyi beszédben az általános, a transzcendens rossz. A lelkedet, kárhozatodat akarja. Tolsztojnál, a naplóban-cikkekben az egyedi, az immanens rossz. A létedet, életedet rontja. De nem ilyen egyszerű. Jézusnál sem, mert belőle is kiolvasható: a gazdag esélyesebb a rosszra, a szegény a jóra. De Tolsztojnál különösen nem, mert ki is mondja: a rossz a nyomorító gazdagság és nyomorult szegénység ellentéte. Meg a gazdagságot védő, szegénységet gyötrő erőszak. Tehát transzcendencia az egyiknél. De immanens, földi-gyakorlati következtetései is lehetnek. Tehát immanencia a másiknál. De transzcendens, égi-erkölcsi következtetései is vannak. Mert a Hegyi beszédben a transzcendens rossz emberi-e világi ellentétként is megjelenik. Mert a naplóban-cikkekben az immanens rossz erkölcsi-túlvilági válságként is megjelenik. Azaz ég és föld, föld és ég közt közlekednek. Legfeljebb az égtől indul a föld felé a názáreti-jeruzsálemi megváltó. Legfeljebb a földről indul az ég felé a Jasznaja Poljana-i remete. De még kimondható valami. Tolsztoj nagyon konkrétan cári-uralkodói önkényről beszél – és a kormányok gyakorolta véres erőszakról. Ez ellen lázad és lázít is. Csak nem erőszakos fizikai, hanem erőszakmentes szellemi ellenállást tanít. Hogy nem lehet fegyverhez nyúlni, de együttműködni sem. Erkölcsi-tudati eszközöket hirdet. Amelyektől a gonosz önmagától összeomlik. Nem gyermeklét. Hogy az önmagát kiszolgáltató gyermekből lehessen tiszta felnőtt. Hanem felnőttlét. Hogy az önmagát megvédő felnőttből lehessen tiszta ember. Ebben rejlik Tolsztoj tanításának dilemmája.

Jézus és Tolsztoj tanításából is következik: a gonosszal szembeni kiszolgáltatottságot és a gonosszal szembeni ellenállást újra kell gondolnom. Valahogy így.

A kiszolgáltatottság útja járhatatlan. Ahhoz túl jól ismerem a gonoszt. Többször is találkoztam vele, többféle alakban. Ha megütik a jobb arcom, nem tarthatom oda a balt is. Ha megdobnak kővel, nem dobhatom vissza kenyérrel. Ha elveszik ruhám, nem adhatom oda a köntösöm is. Nem tehetem, mert eleve győzelemhez juttatom a gonoszt; eleve vereségre ítélem magamat. De mit tehetek? Erkölcsi és gyakorlati kérdés.

Talán először az erkölcsi kérdést. Ha nem engedem jobb arcom megütni, nem hagyom magam kővel megdobni, nem engedem ruhám elvenni, ellenálltam. Ellenálltam, de csak passzívan. Nem győztem le, csak most elhárítottam a gonoszt. Bármikor újra jöhet. Hogy megüssön, megdobjon, elvegye. Meg a passzivitás kevés is. Minden iskolás tudja, mert így tanítják, remélem, most is: a római úr ellenállt, de passzívan, nem támadt Cipollára, és végül a gonosz varázslat győzött. Mario, a pincérfiú is ellenállt, de aktívan, rálőtt Cipollára, és végül a gonosz varázslat veszített. Tehát aktív ellenállás, rálőni? Csakhogy ez már nemcsak ellenállás, hanem ellenállás és visszatámadás. Nem nem engedtem jobb arcomat megütni, hanem én is megütöttem. Nem nem hagytam magam kővel megdobni, de én is megdobtam. Nem nem engedtem ruhámat elvinni, ám én is elvittem. Így pedig benne vagyok Tolsztoj csapdájában. A gonosz erőszakos volt. Én erőszakkal álltam ellen, gonosszal győztem le a gonoszt, gonosszá lehettem magam is. Gondoljuk csak végig! Biztosan tudható, ki kezdte? Ki ütött, dobott, vett el először? Ki volt erőszakos? Ki ütött vissza, dobott vissza, vett viszont el? Ki volt a viszont erőszakos? Meg ne feledjük: igaz, Cipolla varázsolt, de nem lőtt. Mario megaláztatott, de nem ölték meg. És igaz, Mario nem varázsolt, de lőtt. Cipolla nem aláztatott meg, de megölték. Mikor visszaütöttem, visszadobtam, én is elvettem, lőttem, összekeveredtem a gonosszal. Nem vagyok pontosan elválasztható tőle. És ami még rosszabb: mikor visszaütöttem, visszadobtam, én is elvettem, lőttem, közös nevezőre helyezkedtem a gonosszal. Nem vagyok egyértelműen jobb nála.

tényleg harapni fog

Talán másodszor a gyakorlati kérdést. A gonosz – így mutatja a történelmi tapasztalat, történelmi tapasztalatunk – egyetemes hatalomra tör. Csakhogy mikor már hatalmon van, ki is építette hatalmi szisztémáját és technikáját. Akkor pedig rosszabb esetben nem lehet ellenállni. Jobb esetben is nagyon nehéz. Mit lehet tenni? Ellenállni a még hatalmon lévő gonosznak. Amikor még nem harapott, de már látni a fogát. Még nem ütött, de már mutatta az öklét. Még nem karmolt, de már sejteni a körmét. Még nem bömbölt, de már hallani a hangját. Igen. Lecsapni rá, amikor még nem valóságos, csak lehetséges gonosz. De honnan tudom, hogy a lehetséges gonoszból valóságos gonosz lesz? Hogy a látott fog tényleg harapni fog? A mutatott ököl tényleg ütni fog? A sejtett köröm tényleg karmolni fog? A hallott hang tényleg bömbölni fog? Biztosan jól láttam-hallottam? Nem rémlátásom-rémhallásom az egész? Nem rossz példákon nevelt képzeletem rajzolta elém a fantomot? Tehát harapjak, üssek, karmoljak, bömböljek, amikor még nem ütött, harapott, karmolt, bömbölt? Vajon nem fordul meg minden? Ő még nem gonosz, csak félek, hogy azzá lesz. Én már gonosz vagyok, mert féltem, hogy azzá lesz. Nem erőszakkal ellenálltam az erőszaknak. Hanem erőszakkal megelőztem az erőszakot. Ő még nem volt erőszakos, én már igen. Ő még nem lett gonosz, én már igen. Így pedig megint benne vagyok Tolsztoj csapdájában. Valóságos erőszakkal védekeztem a lehetséges erőszak ellen. Valóságos gonosz lettem a lehetséges gonosszal szemben. Antidemokratikusan védtem a demokráciát. Antihumánusan a humanitást. Erőszakkal az erőszakmentességet. Szabadság-tipró törvénnyel védtem a szabadságot. Tudok rá történelmi példát.

Erkölcsi és gyakorlati kérdés? Mindkettő erkölcsi. Mert a gyakorlati is erkölcsivé lett. És mindkettő bénít. Összefoglalom – kiélezve. Mert a gonosz erőszakos. De ha erőszakkal védekezem, gonosz leszek magam is. A gonosz keletkezőben felismerhető. De ha keletkezőben elfojtom, még gonoszabb leszek magam is. Ám Tolsztoj felvet még valamit. A szellemi ellenállás lehetőségét. Nem együttműködni, elhatárolódni. Szóval, írással, az igazság erejével küzdeni. Nem tagadom, ez ügyben is gondterhelt vagyok.

Mert különböző minőségekről van szó. A gonosz cselekszik. Gyakorlatilag, politikai síkon. A szellem tiltakozik. Elméletileg, etikai síkon. És a kettő nem jön össze. Vagy ha összejön, az első, a gyakorlati-politikai az erősebb. A második, az elméleti-etikai a gyengébb. A politikai gyakorlatot nem az etikai elmélet alapján csinálják. Talán gondolatilag Machiavellitől vagy óta lehet tudni. Én irodalmilag Shakespeare-től vagy óta tudom. Feledhetetlen hőseitől tudom.

Például II. Richárdtól. Politikai erőtérbe kerül. Ő lép másodszor. Akciókra reakció szükségeltetik. Az akció mindig politikai. Ellenfele, Henrik erős figura. Lépése eredendően politikai lépés. A reakció mindig esztétikai. Richárd, a király gyenge figura. Ellenlépése eredendően esztétikai lépés. Alkalmatlan király, alkalmas színész. Uralkodni nem tud, nem is szeret. Szerepelni tud, és szeret is. Nem hatalmi helyzetet keres, hanem szereplési lehetőséget. A trónon tehetségtelen király, mert dönteni kell. A börtönben tehetséges színész, mert játszani lehet. De hatalomról van szó, nem színházról. A gyakorlati, politikai akció győz. Az elméleti, esztétikai reakció veszít.

Például Brutustól. Politikai erőtérbe kerül. Ő lép először. Etikai indokkal megöli a zsarnokot. Első lépése etikai-politikai. Minden további lépése csak etikai. A halott zsarnok oldalán gyakorlati-politikai erő. Akciója politikailag megfontolt. Az élő hős oldalán elméleti-etikai erő. Reakciója etikailag mérlegelt. Antonius gyakorlati-politikai okból beszélni akar. Brutus elméleti-etikai okból beszélni engedi. Az első csatába hív, neki taktikailag előnyös. A második csatába megy, neki etikailag elkerülhetetlen. Gyakorlati politika és elméleti etika harca. De történelemről van szó, nem lovagjátékról. A gyakorlati, politikai akció győz. Az elméleti, etikai reakció veszít.

Például Hamlettől. Politikai erőtérbe kerül. Sohasem lép, legfeljebb ellenlép. Az egyik oldalon a király, mellette az egész udvar. A másik oldalon a királyfi, mellette az egyetlen Horatio. A király és az udvar hatalom. A királyfi és Horatio nem. A hatalom gyakorlatban, politikában gondolkodik. Ebből fakadnak akciói. A királyfi elméletben, filozófiában gondolkodik. Ebből fakadnak reakciói. Nem hisz, mert a szellem lehet gonosz is. Játékot rendez, mert a tetthez bizonyosság szükségeltetik. Nem szúr, mert a király üdvözülhet is. Fondorlatos erőszak és intellektuális kétely harca. De trónról van szó, nem becsületről. A fondorlatosan erőszakos akció győz, a kételkedően filozofikus reakció veszít.

Három példa – egy tanulság. A szellemi ellenállás eredménye legalábbis kétséges. A gonosz logikája gyakorlati-politikai. A szellemi ellenállás logikája elméleti-erkölcsi. Az elsőből agresszív akció fakad. A másodikból meditatív reakció fakad. Nem kétséges, az agresszív akció saját pályán – mert ott dől el minden – a meditatív reakciónál jóval erősebb.

elméleti-erkölcsi alap

Mi marad akkor? Behódolni a gonosznak? Nos, azt nem lehet. Valamit végig kell gondolni. Nem feladva az elméleti-erkölcsi alapot. De nem mellőzve a gyakorlati-politikai szempontot. Talán nem tiszta elméleti logikára van szükség. Inkább tapasztalattól is vezérelt gyakorlati logikára. Tapasztalatok bőven vannak. Főként történelmiek. A gonosz pedig – a tapasztalatok alapján – igenis felismerhető. Barna és vörös variációban is. Színéről-formájáról, beszédéről-dallamáról. Bízni kell a történelmi tapasztalatban. A gonosz erős, de nem találékony. Jelensége és formája lehet új, lényege és tartalma biztos régi. Furcsa kísértetjárást játszik. Tragikomikus álarcosbált. Ismerős zenekarral, lejáratott táncdalokkal. Merni kell ráismerni, merni kell nevén nevezni. Az erőszak pedig? Hogy általa közös nevezőre kerülhetek vele? Valóban gond. De intellektuális gond, hamleti kétely. Neki pedig nem intellektuális, de praktikus gondjai vannak. Nem hamleti kételyei, csak claudiusi tervei. Ne vessük el az intellektuális gondokat és hamleti kételyeket, de bíráljuk felül. Talán valami munkamegosztás kellene. A gondolkodásban intellektuális gond és hamleti kétely. A cselekvésben feldolgozott tapasztalat és megfontolt lépés. Nem tudom. Elmélkedni kell rajta. De ne sokáig, mert a gonosz nem elmélkedik. A gonosz gyorsan szúr, az elmélet lassan következtet.

Most már csak magamról kell gondolkoznom. Mármint a szerepről, amit eljátszhatok. Ha már volt merszem a tévében beszélni a gonoszról. Ráadásul még írni is róla. Nos, a szemem nem nagyon rossz. Felismerem, mert többször láttam. A fülem ugyan nem nagyon jó. De megkülönböztetem, mert többször hallottam. Pisztolyom nincs. Nemigen tudnám használni. Késem van. Kenyérvágásra, ceruza-hegyezésre használom. Tollam persze van. De mi tagadás, húsz éve írógépen, sőt, két éve számítógépen írok. Márpedig a toll jó jelkép. A számítógép nem. Íróeszköznek jó. Jelképnek rossz. Mindegy. Tudok szólni, azaz írni. Mert mondom: többször láttam, többször hallottam. Tehát felismerem és megkülönböztetem.

kép | Sirak Skitnik művei, wikiart.org