A TELEVÍZIÓ ZSARNOKSÁGA

Amikor a Négy indok a televízió kiiktatására című könyvemet írtam, nem gon­doltam, hogy a technológia holisztikus elemzése lesz belőle. Akkor még nem. Arra sem számítottam, hogy javasolni fogom, szabaduljunk meg a tévétől, vagy hogy a társadalom jobb helyzetben lenne nélküle. A gondolat akkor öltött alakot bennem, amikor figyelni kezdtem a gyerekeimet.
mint a zombik
A hatvanas években jártunk. Egy sikeres kereskedelmi reklámügynökség elnöke voltam. Azokban az időkben vettem észre először, milyen hatalma van a televízió­nak, hogy a médián keresztül egyenesen az emberek agyába lehet beszélni – egy­szerre 250 millió emberébe – és erőteljes képeket lehet beültetni, amelyek tartósan ott is maradnak, olyan cselekedetekre késztetve, amiket egyébként nem tennének meg. Ez a reklámozók speciális szaktudása. Először csak szórakoztatott, később megrémített ez a hatalom. Megijedtem, amíg tévéző gyerekeimet néztem, és láttam kifejezéstelen, üres tekintetüket az arcukon játszó kék fényben. Olyanok voltak, mint a zombik. De még jobban megijedtem, amikor egy napon az egész család elment egy hegyoldalra piknikezni. A gyerekek a réten játszottak, én egy takarón heverésztem. Figyeltem, ahogy energikusan ugrálnak a sziklák között és kiabálnak egymásnak. Egész kellemes látvány volt, amíg rá nem jöttem, hogy a játék a „Star Trek” tévésorozaton alapszik. Az egyik gyerek Kirk kapitány volt, a másik Mr. Spock, és a mondataikat mind a tévéműsorból vették. Itt voltunk ezen a csodálatos hegyoldalon, sütött a nap, nyíltak a virágok, szellő lengedezett, de a gyerekek el­vesztek a tévé képeiben. Testben itt voltak a hegyoldalon, de az eszük máshol járt. Akár egy aluljáróban is lehettünk volna vagy a nappalinkban. Akkor még nem gondoltam, hogy ez a képeket beültető folyamat egyfajta elidegenedési gya­korlat. Most már tudom. Kellemetlenül érintett, hogy ezek a beplántált képek elvá­laszthatják az embert a természettől, és ebben nekem is szerepem van. Aztán 1970-ben elkészítették az első statisztikákat a tévénézésről az Egyesült Államokban. Most megismétlem ezeket, annak ellenére, hogy több mint húszévesek. Valójában a számok keveset változtak.

– 1970-re az amerikai otthonok 99,5%-ában volt tévékészülék. „Elektroniku­san” szólva egyetlen egységgé lettünk összedrótozva. 250 millió emberhez lehetett beszélni 3 millió négyzetmérföldön át ugyanabból a központi forrásból a képek hathatós nyelvén. A lehetséges autokratikus veszélyt csak olyan írók ismerték fel, mint Aldous Huxley, George Orwell és néhány tucat nemzetközi szervezet.

– 1970-re – mint ma is – az amerikaiak 95%-a tévézett mindennap. Ritkán telt el úgy nap, hogy egy pillantást sem vetettek rá, és ez talán jelzi a tévével való foglalatosság vagy addikció mértékét.

– Egy átlagos amerikai otthonban körülbelül nyolc órán át szól a tévé mindennap. Az átlagos felnőtt majdnem négy és fél órát, az átlagos gyerek (12 év alatt) körülbelül három órán át nézi naponta.[1]
a tévében élnek
Amikor először olvastam ezeket a számokat 1970-ben, megdöbbenve ismertem föl, milyen alapvető változás történt az emberek életmódjában és az életünket sza­bályozó mechanizmusokban. Gondoljuk csak meg, az átlagos felnőtt körülbelül négy órát tévézik naponta. Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államok felnőtt lakos­ságának durván fele tévézik több, mint négy órát. Ha ezen csodálkoznak, csak gondoljanak bele, hány ember tévézik vacsorától éjfélig vagy még tovább, és há­nyan néznek sportmeccseket egész hétvégén. Ezek a számok azt jelentik, hogy a munkán, iskolába járáson és alváson kívül az amerikaiak az elmúlt húsz évben főleg tévét néztek. A tévé felváltotta a közösségi életet, a családi életet, a házon kívüli tevékenységeket. Szó szerint felváltotta a környezetet. Az amerikaiak most a tévében élnek. Soha ehhez hasonló nem történt meg. Soha társadalom nem költözött még a médiába, vagy nem hagyta, hogy a média beléköltözzön!

A tévé felváltotta a környezetet – de fontos hozzátenni: a tévé lett az a fizikai és mentális univerzum, amellyel az emberek ma kapcsolatban vannak. Sokkal ag­resszívebb környezet ez, mint a megelőző fizikai világ. A televízió képei szó szerint belépnek az agyba, szétterjeszkednek, és tartósan ott is maradnak. (Gondoljanak csak Clintonra vagy Jelcinre vagy Diana hercegnőre: a róluk alkotott képeket is a tévé alakítja ki, ott élnek az önök fejében, talán nem is tudták, hogy ott vannak, az összes drámai és kereskedelmi képekkel együtt, amelyek egy elektronikus autó­pályán szépen besiklottak oda.) A befogadott képek elfoglalják elménket, és azzá válnak, amit gondolunk, tudunk, elképzelünk, amire hivatkozunk és amiről beszé­lünk. Felváltják az élet többi tapasztalatát. És ez egyszerre sok százmillió emberrel történik meg.

Persze nem arról van szó, hogy nincsenek értékes műsorok. De az elsőrendű kérdés maga a változás, változás a tapasztalatban, s hogy milyen mértékben válik a tömegmédia szabályozása uralkodó tényezővé az emberek világról alkotott képé­ben és életében, hogy az Egyesült Államokban – és egyre inkább másutt is – a szabályozást vállalkozói érdekeltségek végzik. Ne gondoljuk, hogy a televízió demokratikus médium, mint ahogy néha jellemzik, csak azért, mert mindenki nézheti. Nagyon kevés ember hozza létre, és még kevesebb szabályozza.
Valami fényre merednek!
Bizarr helyzet áll elő… egy szinte sci-fibe illő valóság. Ha a Mars tudósainak egy csapata a Föld körül keringene, hogy tanulmányozza a nyugati társadalmat és St. Louis vagy London felett szálldosnának, a következőt jelentenék marsbéli feletteseiknek: „Épp a földlakókat vizsgáljuk. Minden éjszaka az egész népesség elsötétített szobákban ül, általában egymástól elválasztva, nem beszélnek, nem ol­vasnak, nem kerülnek a kinti világgal kapcsolatba. Valami fényre merednek! Nem mozog a szemük” (kutatásaink kimutatták, hogy egyenes összefüggés van a szem­mozgás és a gondolkodás között – a szemmozgás tudatos információkeresést je­lez –, és hogy tévénézés közben kevésbé mozog a szem, mint bármilyen más tevé­kenységkor, beleértve az alvást is).

A jelentés pedig így folytatódna: „Az agyuk alfa szinten van – legalábbis a súlyos eseteknek –, amely nem kognitív állapot. Ez az alfa szint a meditációval is kapcsolatban áll, de akkor az elme kitisztul, s új érzelmi és észlelési adatok, friss képek és gondolatok emelkedhetnek ki. Tévénézés közben azonban valaki más tesz be képeket. Több technikai oka van annak, hogy miért kerülnek az embe­rek erre az alfa szintre tévézés közben – a képek szabályozatlan gyorsasága, hogy nem lehet megállítani az áramlást és megismételni a képeket, lehetetlen elgondol­kodni rajtuk, a képernyő vibráló fénye –, s ezek a tényezők mind összefognak, hogy passzívvá tegyék a nézőt és megnehezítsék a gondolkodást. Mindemellett a képek emlékezeterősítő formában hatolnak be az agyba, gondolkozás nélkül, tartósan megragadva. Tökéletes helyzet a reklámozók számára. „Az összes ember ugyanazokat a képeket nézi, ugyanabban az időben. Még az iskolában is tévéznek” – folytatja a marsbéli jelentés. „Ez talán valami agymosó vagy gondolatszabályo­zó szerkezet. Úgy látszik, homogenizálja az értékeket és a kultúrát. Az emberek kezdenek úgy viselkedni, mint a képek, amiket látnak. Az egész Földre kiterjed a folyamat. Talán jobb lenne, ha nem próbálnánk kommunikációt teremteni ezzel a bolygóval. Lakói láthatóan elvesztették a kontrollt elméjük felett.”
fogyassz, fogyassz, fogyassz
Az 1970-es helyzet nem sokban különbözik a maitól, bár két fontos statisztikai érték növekedett az elmúlt években. Az egyik, hogy az Egyesült Államokban egy átlagos ember ma körülbelül 22 000 reklámot néz meg évente. Ez azt jelenti, hogy az átlagos tévénézőnek 22 000 alkalommal mondják el a beültetett tévéképek hat­hatós nyelvén, hogy ugyanazt tegye. Az egyik reklám Ford autókat árul, a másik fogkrémet, de mind ezt hajtogatja; „fogyassz, fogyassz, fogyassz”, mintha az élet a vásárlástól jobb lenne. Ezenközben senki nem mondja az embereknek, hogy fogyasszanak kevesebbet, vagy hogy kapcsolják ki a tévét és menjenek ki a szabadba.

Végül, szomorú tény, de a tévéközvetítések – általában az Egyesült Államok­ból származó műsorokkal – ma a Föld népességének 70% – a számára elérhetőek. A borneói fűházakban, az északi fagyos tundrákon és Ladakh hegységeiben az emberek a Dallast nézik, vagy más amerikai műsorismétlést a hozzátartozó reklá­mokkal, s olyan idegen képeket fogadnak be, amelyeknek semmi közük az ő lakhe­lyükhöz, és az anyagias kultúrák értékrendszerére tanítják őket. Ebben a kontextus­ban csak úgy lehet a televízióra gondolni, mint a kulturális klónozás és homoge­nizáció eszközére; a televízió mechanizmusát – az állandó piac és munkaerőke­reslet által meghatározott gazdasági helyzetben – az árutermelő kultúra arra hasz­nálja, hogy homogenizált értékei világszerte elterjedjenek. Az összes eszköz közül, amely azt szolgálja, hogy a piaci ideológiát a földgolyó minden sarkába eljuttassák, a televízió a leghatékonyabb.

A televíziót általában személyes szempontok alapján vizsgáljuk (pl. szórakozta­tás, hírérték, látszólagos tartalom), de hatásai sokkal alapvetőbbek – szociálisan, politikailag, kulturálisan és ökológiai szempontból is. Marshall McLuhan a hatva­nas években mondta, hogy „a médium az üzenet”, de az emberek félreértették. Valójában arra gondolt, hogy a televízió léte és különféle szociális hatásai legalább annyira fontosak, mint a műsorok tartalma.
láthatatlanok
Engedjék meg, hogy ezt még egy példával, Kanada északi részében tett utammal illusztráljam. A távoli Mackenzie folyó völgye Kanada északnyugati tartományá­nak 1500 mérföldes területe, az Északi-Jeges-tengertől a Nagy-Medve-tóig húzó­dik. Ha hallottak már a helyről, annak csak az az orosz nukleáris műhold lehet az oka, amely 1978-ban letért pályájáról és a Föld felé zuhant. Az emberek attól féltek, hogy Párizsra vagy New Yorkra esik, és mindenki megnyugodott, amikor egy olyan 300 mérföldes síkságon, a Mackenzie völgyben tört ezer darabra, amit a sajtó „lakatlan, jeges pusztaság”-nak nevezett. Valójában a műhold egyenesen huszonhat, 20 ezer éve ott élő dene indián és inuit (eszkimó) törzs felett repült el. Íme: a bennszülöttek ma is láthatatlanok. Persze a radioaktív anyag nem a kana­daiakra hullott.

Az északi tartomány Bennszülött Asszonyok Egyesülete megkért, hogy látogas­sak el oda, és vegyek részt az általuk szervezett, a televízióról szóló műhelyfoglal­kozásokon. Az asszonyok aggódtak. A kanadai kormány igyekezett a bennszülött törzseket rábeszélni, hogy fogadják el az ingyenes műholdvevőket és tévékészülé­keket. A huszonhat faluból tizenöt beleegyezett, s ott az asszonyok gyors és erős változásokat észleltek.

Az emberek itt még mindig főleg létfenntartó gazdálkodást folytatnak, halásznak és vadásznak. Némi készpénzt is keresnek szőrmékkel és bőrmívességgel (csodála­tos gyöngyös csizmákat készítenek). Néhány férfi északra ment dolgozni, az olaj­kutakhoz. De az egyetlen nagyvárost, Yellowknife-ot (népesség 8000) kivéve, a generációk évezredek óta együtt élnek kis faházaikban. Bár névleg Kanadához tar­tozik, az északnyugati tartomány elszigetelődött a kanadai társadalomtól egészen mostanáig, az olaj felfedezéséig. Az angol ott második nyelv, huszonkét bennszü­lött nyelven beszélnek, és az emberek 40%-a egyáltalán nem tud angolul.
korszerűsítsék az életüket
Mínusz 40 fokban, októberben érkeztem. Az asszonyok delegációja várt. El­mondták, hogy eleinte mennyire örültek a televíziónak, hiszen a közösségek több száz mérföldre vannak egymástól, s utak nincsenek. Kommunikálni csak kutya­szán, rádió vagy kis repülő segítségével lehet. „Egészen mostanáig ez nem jelentett problémát” – mondta az egyik idős asszony, „mert a falvak évezredek óta önellá­tóak. De most a kormány is beleszól a közösségek életébe, megpróbál munkásokat szerezni az olajtávvezetékekhez, és rábeszélni az embereket, hogy költözzenek a városokba és korszerűsítsék az életüket. Ezért hozták ide a tévét. El akarják üldözni az embereket erről a földről, hogy ne legyenek az útban indiánok, amikor fúrni és bányászni kezdenek. Azt gondoltuk, a tévé majd segíti a kommunikációt. Téved­tünk.”

Eddig az emberek főleg amerikai műsorokat láttak, a Dallast és más szappanope­rákat. Ami nem az Egyesült Államokból jön, azt Torontóból és Ottawából sugároz­zák, 5000 mérföldnyire ezektől a falvaktól.

„Lehetőséget sem kapunk arra, hogy a saját problémáinkkal foglalkozzunk a televízióban. Nem látunk bennszülött arcokat, bár a lakosság többsége itt bennszü­lött. Ehelyett az indián emberek ülnek a faházaikban a befagyott tavak mellett, kint a kutyafalka, zsinegről lóg a szárított hal, és egy csomó dallasi fehér embert bámulnak, amint Martinit kortyolgatnak az úszómedencéik mellett, és azt tervez­getik, hogyan lopják meg egymást” – mondta a dene indiánok kommunikációs igazgatója.
mit jelent indiánnak lenni
Az asszonyok szerint a televízió olyan értékeket és magatartásformákat dicsőit, amelyek az északi életmódra rendkívül károsak. Együttműködés, a javak elosztása és valamiféle spiritualizmus nélkül itt az élet alig elképzelhető. A tévé pontosan ezekkel ellentétes értékeket mutat be. Elmondták, hogy mióta néhány törzsben tévét néznek, hirtelen változások történtek. A családok többé nem látogatják meg egymást, nem dolgoznak együtt. A gyerekek nem törődnek a bennszülött nyelvek­kel, csak angolul akarnak tanulni. Nem érdeklődnek a hagyományos vadászmód­szerek iránt. Árucikkeket akarnak, főleg kocsikat, bár utak nincsenek. De legin­kább a tradicionális mesemondást tette tönkre a tévé. Hajdan ez volt a fő szórakozás minden este. A gyerekek az idősek köré gyűltek és ősi történeteket hallgattak elő­deikről, állatokról, hogy miként élhetnek meg ezen a kemény, csodálatos földön. Ezek a történetek valójában rendszereket tanítottak, amelyeket a kultúra adott to­vább generációról generációra. De ezen felül a szeretet és a tisztelet kötelékét is megteremtették a fiatalok és az öregek között, s ez alapvető fontosságú a bennszü­lött kultúra továbbélésében. Az öreg emberek a múltra nyíló ablakok voltak, meg­mutatták, mit jelent indiánnak lenni, s a fiatalok megtanulták, hogy erre büszkék legyenek. A tévé érkeztével a mesemondás abbamaradt. Az asszonyok úgy gondol­ták, a mesemondás megszakítása kultúrájuk halálát jelentheti, a bennszülött élet­formák ismeretének elvesztését, a büszkeség és az önértékelés megszűntét, amelyet korábban az öregek adtak át a fiataloknak. Mindezt felváltotta a gépi, idegen képek új világa.

Miközben ezt magam is megfigyeltem, végighallgattam a panaszokat, ellátogat­tam a falvakba, megértettem, hogy ami most a szemem előtt történik, már régen lejátszódott az Egyesült Államokban és más, technológia-központú társadalmak­ban. A mi gyerekeink is másfajta emberekké váltak a gépek által, jobban részt vesznek a fogyasztói életformában, idegrendszerük felgyorsult a számítógépekhez, a nagy sebességű utazáshoz, a futószalagon végzett munkákhoz, az autópályákhoz. A televízió ezeket az indiánokat – mint ez velünk is történt –, „kompatibilissé” teszi (hogy egy számítógépes kifejezéssel éljek) a minket körülvevő valóság többi felgyorsult részével.

A televízió újraformálja belső környezetünket – érzéseinket, gondolatainkat, eszméinket és idegrendszerünket –, hogy az jól illeszkedjen a bennünket körülve­vő újjáteremtett, mesterséges környezetbe: fogyasztói életforma, technológiai passzivitás, felgyorsulás, homogenizáció. A műholdak szerepe, hogy e folyamat szállítórendszereiként működjenek a nehezen elérhető helyeken. Az észak-kanadai indiánok a fejlesztési érdekeltségek csapdájába kerültek: beillesztik őket a technogépezetbe; felgyorsul a kulturális klónozás és a homogenizáció.

A fenti hatásokat vizsgálva felmerül a kérdés: a társadalom egésze vele vagy nélküle van jobb helyzetben?
talán jobb lenne tévé nélkül
Mint korábban is említettem, nem azért kezdtem el írni a könyvet, hogy a tévé eltörlését javasoljam. De miután több mint 5 évig dolgoztam a könyvön és sok száz negatív szempontot gyűjtöttem össze a televízióról – a gyerekeimen megfi­gyelt hatásoknál sokkal súlyosabbakat –, gondolkodásmódunkra, tanulási mód­szereinkre, a családi kommunikációra, a közösségek összeomlására, a figyelem megrövidülésére, a vállalkozói hatalom összpontosulására, a politikai korrupcióra, az erőszak és a drog elterjedésére, kultúránk elszürkülésére tett hatásairól, azt gondoltam, talán jobb lenne a társadalmunknak tévé nélkül.[2]

Elküldtem hát egy kutatót a könyvtárba, hogy tudja meg, más szerzők mit írtak erről, és a tévéről szóló 7000 könyv közül egyetlen szerző sem állította, hogy jobb lenne tévé nélkül, és meg kéne szabadulnunk tőle. Ez a technológia sok szempont­ból hatalmas, alapvető változásokat hozott az egész világon, de egy szerző sem gondolta, vagy nem mert arra gondolni, hogy jobb lenne nélküle. Ez egy nem gondolható gondolat. A technológiával kapcsolatos jelenlegi paradigmák egysze­rűen nem engedik meg, hogy „nem”-et mondjunk a technológiára, aki ezt javasol­ja, az vagy őrült, vagy jelentéktelen.

Számomra ez a passzivitás tetőfoka. Ha egy demokratikus társadalomban nem lehet egy technológia lehetőségeinek teljes spektrumát vitatni, a hatásokat holisz­tikusan feltárni, és megadni a lehetőséget arra, hogy mint túl kártékonyt visszauta­sítsák, akkor egyáltalán nem beszélhetünk demokráciáról.
ökológiai és szociális krízis
Ennek meg kell változnia, mielőtt nem késő. Nyilvánosan és szisztematikusan kell mérlegelni a technológiát (minden hatásával együtt), mielőtt betemet minket és lehetetlen lesz visszafordítani. Rendkívül fontos, hogy minél előbb kifejlesszük ezeket a képességeket, mert a technológiai fejlődés egy mindent átható, minőségi ugrás előtt áll (én „megatechnológiának” hívom), amely még sokkal alapvetőbb változásokat hoz, mint az eddigiek. Ugyanakkor az emberek, akik a jelenlegi ökológiai és szociális krízisbe sodortak minket, most azt mondják, a jövő technoló­giái megoldják ezeket a problémákat.

Ha a világkiállítások és a 40-50-es évek tömeges reklámkampányai jelentették a szellemi felkészítést a jelenlegi krízisre, akkor a mai vállalkozói és kormánypro­paganda alapján elképzelhetjük, mit hoz a jövő. Több milliárd dollárt költenek a magas technológiákra, az űrkutatásra, a gyors komputerizálásra, az interaktív médiára, a genetikai beavatkozásokra (az emberi és növényi életet kereskedelmi célokból újratervezik), nanotechnológiára (a bolygó molekuláris szerkezetének új­ratervezése), robotokra, mesterséges intelligenciára (a „posztbiológiai kor” küszöbe).

Ezeket mind utópikusan mutatják be, mint a 40-es évek világkiállításán, csak a legjobb eseteket tárgyalva. Például a „szuper információutat” kizárólag felsőfo­kon emlegetik, mintha az lenne a csodaszer minden problémára. De valóban így van? Tudjuk, milyen kérdéseket kell feltennünk? Felmértük a családi életre, a mun­kára, az agyunkra, a kultúránkra, a politikánkra tett hatásait? Tudjuk, ki nyer és ki veszít vele? Felismertük milyen világ származhat belőle? Birtokában vagyunk a szükséges információnak? Tudjuk szabályozni? Hiszen nekünk kell dönteni: akarjuk-e vagy sem, és ha nem akarjuk, meg kell találnunk a módját, hogy megaka­dályozzuk kifejlődését. Kezdjük végre megérteni, hogyan kapcsolódnak össze ezek a technológiák a minket körülvevő, új megatechnológiai szférán, és hogyan veszik ki kezünkből a hatalmat?
nincs szük­ség az emberre
A televízió megtanít minket ezek elfogadására és értékeink homogenizálására. A számítógépek alkotják a technológiai csodákat összekötő idegrendszert, és újab­bakat is létrehoznak. A genetika újratervezi az embereket. A nanotechnológia át­alakítja a természetet. Hála a robotoknak, a legtöbb tevékenységben nincs szük­ség az emberre. A vállalkozók kereskedelmi egyezményei elsimítanak minden el­lenállást, és az egész világot ugyanarra a pályára helyezik, egy olyan jövő felé, amelyről fogalmunk sincs, és ha lenne, talán ellene szavaznánk.

HORGAS JUDIT fordítása

[1] A KSH 2013-as adatai szerint a 10–84 éves magyar lakosság átlagosan napi 139 percet tölt tévénézéssel (a ford.).

[2] Mander végső következtetése rendkívül tiszteletreméltó, hisz mint ő maga is írja, eddig egy publicis­ta sem mert ilyen kijelentést tenni. Mégis felmerül a kérdés, hogy valóban ez a megoldás a televízió okozta problémákra, hiszen analógiás alapon így a civilizáció összes vívmányáról le kellene monda­nunk: mindnek van számos káros hatása. Talán inkább a civilizáció fogyasztóit kéne ránevelni, hogy korlátozzák a felhasználást, mint azt Mander is írja cikke végén (a ford.).

kép | flickr.com