KULTURÁLIS SZENNYEZÉS
1995 október
Mit jelent, hogy a bangkoki vagy dzsakartai fiatalok körében őrült izgalom támad, ha megtudják, hogy egy amerikai sztár lép fel náluk? Mi a jelentősége annak, hogy fiatalok egész generációjának külseje hirtelen megváltozik, amikor a legújabb szupersztárt utánozzák? Mi lehet az oka, hogy az emberek igyekeznek mindenáron hozzájutni bizonyos árukhoz, ezzel is egy multimilliárdost támogatva? Miért jár a feltörekvő középosztály egész Dél-Ázsiában McDonald’s-ba, ha ennek csak az az eredménye, hogy amúgy is túlsúlyos gyermekeik hamburgereket és cukros löttyöket habzsolnak? Mit próbálnak az emberek elérni, mikor egyenszínű, mozdíthatatlan, öntött műanyagszékekkel telerakott, neonvilágításos gyorsétkezőkbe járnak? Milyen élményt keresnek, amikor nasi goreng vagy tomyam kung helyett az Egyesült Államokból importált sült krumplit esznek és olyan marha húsát, amely soha nem tapodta a nyílt prérit? Miért megy egy bangkoki pincér imádkozni, hogy szerencséje legyen a zöld kártyákat osztogató lottón, és Amerikába mehessen hasonlóan szolgai munkát végezni? Miért tűrik az ázsiai emberek a tűrhetetlent — mert a járművek füstje, mérge, gáza szorosan összekapcsolódik a fejlődéssel, s így még ezek az ártalmak is a haladás szimbólumaivá válnak? Miért önti el az emberek szívét büszkeség, amikor azt látják, hogy szentélyeiket, csúcsos templomtornyaikat, dómjaikat elsötétítik a nemzetközi pénzügyi hatalmak központjainak márvány- és üvegfalai — mert így Manila vagy Saigon jobban hasonlít Manhattanre, mint a Fülöp-szigetekre vagy Vietnamra? Miért hagyják el a nyomornegyedek lakói hallatlan ügyességgel és energiával megépített menedékeiket, ha azt mondják nekik, hogy közösségüknek át kell adnia a helyet egy újabb sztrádának vagy sétálóutcának, ahol a számukra örökre elérhetetlen luxustárgyakat bámulhatják? Miért zokog egy érett nő a tévésorozatok sekélyes bábszereplőinek sorsa felett, mikor saját cselédjének igazi szenvedései, bár enyhíthetné őket, hidegen hagyják?
Ezek nem haszontalan, költői kérdések. A fejlődő világban élő emberek millióinak vannak hasonló élményei, ezért nem tehetünk úgy, mintha süketek és vakok lennénk. Miféle vákuum az, amelyben ezek a taszító dolgok kívánatosnak, üdének és gyönyörűnek tűnnek?
a terepet gondosan előkészítették
Mondani sem kell, hogy ha ezek a kulturális termékek ilyen könnyen meghódítják a déliek szívét és képzeletét, annak csak az lehet az oka, hogy a terepet gondosan előkészítették. Világos, hogy ez a szemét nem lenne elfogadható, sőt szívesen látott, ha nem tisztították volna meg a talajt, ha nem távolították volna el, bármi is volt ott korábban. Idegen megszállásra váró területnek tekintik a termékek forgalmazói a világot — a gyomirtók és egyéb mérgek használata is monokultúrák számára készíti elő a talajt. Az emberek a lealacsonyítás hosszú körforgásának alanyai — áldozatai! — lettek, saját kultúrájukat meggyalázták, önnön értékeiktől elidegenedtek, a helyi, ismert, egyszerű szokásoktól eltávolodtak.
Ez a transznacionális kultúra nem az éneklő, ünneplő, dalaikat, létüket és élelmüket egymással megosztó emberek spontán érzéseiben gyökerezik, hanem a globális piacban, melynek kulturális termékei, ha nem eladhatóak százmilliók számára, csődöt mondanak. A cél érdekében az embereknek le kell mondaniuk saját értékeikről, hagyományaikról és szokásaikról, hogy az óriási szórakoztató konglomerátumokban elégítsék ki (és deformálják) igényeiket, hogy a nemzetközi szennyet ne a kultúrájuk és szokásaik, erkölcseik elleni vandalizmusnak tekintsék, hanem felszabadításnak.
Kai Lehmann: Szingapúr, flickr.com
A gyarmatosítás hosszú, de korántsem befejezett folyamata felkészítette az embereket a piaci kultúra felmagasztalására. A gyarmatosító országokban élők fel sem ismerik negatívumait, nem tudják megnevezni, nem képesek küzdeni ellene. Számukra „normális”, hogy létük üzleti szempont csupán, társadalmuk a gazdasági szükségesség alárendeltje, értékeik a piac értékei. Ezért nem értik saját boldogtalanságukat, az egyedek a hibásak, mondják, nem a társadalmi és gazdasági rendszer. Mondani sem kell, hogy a bűnözésnek, a családok szétesésének, a társadalmi felbomlásnak, a félelemnek, a bizalmatlanságnak, az egyének elszigeteltségének is az emberi természet romlottsága az oka. A szociális és gazdasági rendszer kifogástalan, hibátlan és feddhetetlen. Végül is csak pénzt akar csinálni, és kinek lehet ez ellen kifogása?
A nyugatnak sokkal mélyebben és konkrétabban kellene látnia, elemeznie önmagát, hogy a déliek szövetségeseket találjanak a hozzájuk hasonlóan szenvedő, de nyomorúságuk és reménytelenségük okát hiába kereső emberek között.
folyamatos erőszak
Az északi embereknek éppen ezért nagy szükségük van a déliek segítségére, mert ők még érzékelik a folyamatos erőszakot, a hagyományaik és kultúrájuk ellen elkövetett mindennapos támadásokat. Saját magunkat láthatjuk a délieket fenyegető erőszak nem is túlságosan távoli tükrében. Ehhez persze az kell, hogy a megszokottól eltérően nézzünk az északtól állandóan csak segítséget, alamizsnát, adományt kunyeráló délre.
A déliek első feladata tehát, hogy leírják és megnevezzék a hagyományaikat és értékeiket fertőző szennyezés természetét, az emberi kapcsolatok felbomlását, az értékek nemzedékről nemzedékre hagyományozásának megszakítását, a gyerekeket kihasználó kereskedelmet, a transznacionális hatalom és gazdaság alatt élő emberek súlyosbodó elnyomatását. Délen még csak mostanában kezdődött el a kisajátítás folyamata, a szülői gondoskodás háttérbe szorítása, például a reklámok egyre többször azzal ostromolják a szülőket, hogy gyerekeik szeretetét leginkább különféle transznacionális vállalatok termékeinek megvásárlásával nyerhetik el, s a gyerekek azért szeretik anyjukat, mert valamilyen előre gyártott élelmiszerrel táplálja őket. Tanúi lehetünk a nevelés megszűntének, a családok szétesésének. Az anyák és apák már nem töltik be a gondozó, nevelő szerepét, inkább a gyerekeiket manipuláló konglomerátumok tehetetlen alkatrészei: vásárlók. Ezt a szociális kizsákmányolást paradox módon általában éppen azok irányítják, akik a családok legszigorúbb védelmezői.
Dennis Jarvis: Kína, flickr.com
A nemzetközi média többnyire egyenesen a gyerekekhez szól, biztatja őket, hogy legyenek olyanok, mint mindenki más, viseljenek divatos cipőket, s a hovatartozás jelét a trikójukon. A transznacionális szórakoztató- és popipar hősöket, sztárokat és modelleket gyárt, hihetetlenül tökéletes teremtményeket, akiknek képeit a fiatalok kiragasztják a hálószobájuk falára. Ezek a képzelgések betöltik az életüket, valóságos családjuk és barátaik ezek mellett szégyenben maradnak, az eléjük állított modelleket pedig képtelenek utánozni. Amikor a gyerekeket fejlődésük közben ilyen árnyak zavarják, és szembeszállnak szüleikkel, megszöknek otthonról, drogot és alkoholt fogyasztanak, a családnak ugyanezen védelmezői fognak a legjobban felháborodni. És soha nem fogják elismerni a társadalmi problémák és a kereskedelmi áruk közti összefüggést, melynek jelentősége növekszik, s ma már a társadalom legfőbb mozgatója.
felszabadítási mozgalmakhoz hasonló
Helyreállítási tervre van szükségünk: ahogy az iparilag szennyezett termőföldet is helyrehozzák, rehabilitálják, nekünk a szív tönkretett tájait kell meggyógyítanunk, a szív és a képzelet megszállt területeit, a szellem gyarmatosított régióit. Világos, hogy — már a fogalom miatt is — a korábbi gyarmatosító hatalmak ellen vívott felszabadítási mozgalmakhoz hasonló programról van szó. A tönkretett kultúrákat és félbeszakadt hagyományokat, az alsóbb rendűnek minősített embereket, végső soron a megingatott önbizalmat kell megszabadítanunk a globális uralom elnyomó kultúrájától. Az egykori nemzeti felszabadító harcokban elért jogoknál sokkal alapvetőbb szabadságra van szükség, olyan emancipációs mozgalomra, amely egyesíti az északi és a déli embereket.