A JELBESZÉD ELŐNYEI ÉS HÁTRÁNYAI
2008 május
Az utóbbi évtizedben gyakran elemzett bölcsészeti problémává nőtt a régi kérdés: lehetséges-e képiséggel helyettesíteni a fogalmiságot? Sokak szerint a képek nyelve egyre alkalmasabbá válik az elvont-gondolati kommunikációra, s ennek korunk nagyszabású kulturális változásai – elsősorban a számítógépes kultúra eluralkodása, a software fejlődés – kedvez.1 Richard Lanham szerint például a tudományos érvelésben a képeknek már nem a megszokott alárendelt szerepet kellene játszaniuk, hanem főszerepet, nem pusztán illusztrálni a megoldásokat, hanem magukat a problémákat megjeleníteni, gondolatilag tagolni, konceptualizálni.2 Még az is fölmerült, hogy a képi gondolkodás rehabilitációja, a gondolatok ikonizációja újfajta filozófia létrejöttét is elősegítheti, s így a nyugati bölcselet kikecmereghet abból a mocsárból, ahová a huszadik század folyamán került. (Már ha igaznak fogadjuk el, hogy Wittgenstein óta a nyugati filozófia hanyatlik, képtelen kitörni a nyelv csapdájából, aminek a fizikus Stephen Hawking szerint is egyik negatív következménye, hogy a bölcselet elfordult a kozmosztól, s hatásköre jó ideje csupán a nyelv – sőt végső soron önmaga – köldöknéző analízisére szűkült.)3
misztikus víziók
Bár e lehetséges jövőkép a modern multimédia fejlődéséhez köthető, az ikonizáció számos példáját megleljük a múltban is, ami talán szolgálhat némi tanulsággal. Nyíri Kristóf például Francis Bacont az „ikonikus fordulat” megjóslójaként idézi, aki szerint „az emblémák az intellektuális fogalmakat érzékletes képekké redukálják, amelyek erősebben hatnak az emlékezetre”. Csakhogy Bacon véleményével nem állt egyedül, mivel az idő tájt az emblémák és a képi szimbólumok egyéb fajtáinak használata az intellektuális élet majd minden területén elterjedt. Elsősorban a reneszánsz hermetika, ezen belül a korai természettudományos kutatástól elválaszthatatlan mágia, s még inkább az alkímia juthat eszünkbe. Az utóbbi leíró nyelve majdnem tisztán képi nyelv, még akkor is, ha egy alkimista iratban csak szöveget találunk, mivel az alkimisták a természeti és tudati folyamatokat álomképekben, misztikus víziókban írták le.
Bacon az emlékezetet emeli ki a képi szimbólumokról szólva: akkoriban ugyanis még virágzott az ars memoriae, az „emlékezés művészete”. Az antik korban föltalált mnemotechnika lényege, hogy az emlékező saját emlékezetét képzeletbeli térré változtatja, és benépesíti a megjegyzendő, a memóriában tárolandó dolgok: események, tárgyak, fogalmak, stb. szimbólumaival – így könnyebben fölidézheti azokat. Az emlékezet lehetett elképzelt palota, templom, színház, valamilyen ismerős táj vagy egyéb hely, ahol a megjegyzendő dolgokat és azok akár egészen bonyolult összefüggéseit különféle, az adott helyhez illő és meghatározott rendszerben lévő képek reprezentálták. Az „emlékezetpalotában” jobbára palotákhoz illő tárgyakat, az „emlékezetkatedrálisokban” kegytárgyakat, az „emlékezetszínházban” színházi jeleneteket stb. találunk. Az emlékező fölidézte magában a helyet – saját memóriájának képi szimbólumát –, s benne „sétálgatva” meglelte az adott szimbólumot, amellyel azonnal emlékezett mindarra, amit a szimbólum kifejezett.4
integrált csomag
Az ars memoriae a kép egyik legelőnyösebb tulajdonságára, takarékos voltára hívja föl a figyelmet. A kép kis „helyen”, viszonylag nagy mennyiségű információ tárolására alkalmas szimbólum. Ebből a szempontból nem árt arra gondolni, hogy a tudományos gondolkodásban oly nagy szerepet játszó metaforákban is végső soron a „képi elem” azaz a forrástartományként (vagy hagyományos terminussal élve: hordozóként) szolgáló „érzéki tag” raktározza igen gazdaságosan az információt. A holland emlékezetkutató, Douwe Draaisma szavaival: „a hordozó konkrét, szemléletes képre utal, amelynek tulajdonságai integrált csomagként vagy ‘chunk’-ként raktározódnak el, és szükség esetén ugyanígy, összefüggő egészként reprodukálhatók. Ha egy képre gondolunk, közvetlenül viszonyok együttesét látjuk magunk előtt. Ezek a viszonyok – nem úgy, mint a szekvenciálisan feldolgozott verbális információ esetében – egyszerre adottak.”5 Kísérletek szerint a metaforikusan megfogalmazott információra jobban emlékszik az ember, mint a szó szerintire, mert a metaforák segítségével a reprodukáló folyamat könnyebben beindul és tovább is tart. Ráadásul a kép mint nem-verbális információhordozó használata javítja az emlékezést, és a verbális állomány előhívását is megkönnyíti. Arra a szóra is jobban emlékezünk, ami (vizuális vagy verbális) képhez társul.6
A kép a lineáris végiggondolás helyett „bokorszerűen” a maga komplexitásában, az asszociációk szövevényével együtt „láttatja” (a szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt) az adott szemantikai tartalmat. Inkább az intuícióra apellál, mint a logikus kapcsolatokra, s így nem végiggondolt, de azonnali megértést produkálhat. A vizuális szimbólumok kommunikációja olyan metakommunikatív elemeket is tartalmazhat, amik a nyelvből – főként az írott nyelvből – hiányoznak. Neurath, az első egyetemes képnyelv, az isotype megalkotója újra rátalált az ősi fölismerésre: gyakorta nagyon nehéz szavakban megfogalmazni, ami a szem számára azonnal érthető, így jobbára szükségtelen is elmondanunk, amit világossá tehetünk képekkel.7
Különösen fontos lesz ez, ha arra gondolunk, hogy az írott szöveg minden eddiginél töméntelenebb mennyiségben árasztja el a világot, egyre megemészthetetlenebbé válik, és így egyre inkább devalválódni látszik. Márpedig ha ennek a folyamatnak semmi nem szab határt, lehetséges, hogy idővel egész egyszerűen rászorulunk a képi kifejezés használatára. Elképzelhetünk hát egy akár forradalminak is nevezhető változást, amely a képi kifejezés föltámadását hozza el. Talán lesz először egy átmenet, mikor az írott szöveg és képi szimbólum vegyesen, egymást kiegészítve bukkan föl, s ha ez a tendencia erősödik, később a szöveg (s vele a beszéd) fokozatosan háttérbe szorul, a valahai viszony megfordul: miként korábban a kép mint illusztráció a nyelvi kifejezés mankója volt, úgy lesz a nyelv a képi kifejezés kiegészítőjévé.
*
Orly Goldwasser a hieroglif írás szemiotikájáról szóló tanulmánykötetében megerősíti a felfogást, hogy a képi szimbólumok voltaképpen rajzolt metaforák, azaz a vizuális nyelv alapvetően metaforikus.8 Ez a megközelítés az ősi kultúrák mitikus keveréklényeinek esetében egészen nyilvánvaló. A szerző esettanulmányt is közöl az óegyiptomi szimbolikából ismert Ised-fáról, amely valójában Nut égistennő (s egyben több más anyaistennő) egyik megjelenési formája. A különféle ábrázolásokon a faistennő hol faként, hol a fa és az istennő kombinációjaként jelenik meg. Goldwasser szerint ez utóbbi esetben a keveréklény alakja a metafora két tagjának felel meg. A jelenség a kognitív metaforaelmélettel közelíthető meg a legjobban, ez adja kiindulási alapját a faistennő értelmezésének. Így a kép mögött valójában a GYÜMÖLCSFA = ANYAISTENNŐ fogalmi metafora rejlik. A faistennő különféle ábrázolásai pedig különféle kategóriákat jelenítenek meg, méghozzá a fa és az istennő, azaz a metafora két tagja közötti interakciónak, illetve a két tag azonosulási fokozatainak megfelelően. Így bizonyos ábrázolásokon az istennő és a fa egymás mellett állnak, más ábrázolásokon az istennő elbújik a fa ágai között, vagy a fából jön elő, mintha összenőtt volna vele, és van, ahol csak a fa látható, amelynek azonban emberi keze van: az istennő keze.
speciális jelentéstartalmak
Goldwasser arra is rámutat az óegyiptomi szimbolika taglalása során, hogy a perszonifikáció már önmagában is metafora.9 Elég, ha csak az ősi istenek alapjelentéseit vesszük, illetve fogalmi metaforákként értelmezzük. Az ÉGBOLT = APA; a FÖLD = ANYA; a NAP = URALKODÓ. Így a különféle istenek és egyéb mitikus lények nemcsak allegóriákként, hanem fogalmi metaforákként is értelmezhetők – ez a keverékalak (állat-ember, növény-ember) istenek és démonok esetében a leglátványosabb. Voltaképp metaforákkal élünk, amikor sakálemberről, sólyomemberről, lótuszistenről, bolygódémonról vagy hasonlókról beszélünk. (Ugyanígy a mi kultúránkban, mikor olyan kifejezéseket használunk, mint a robotember, gépember, majomember stb.) Nos, erre a „képi alapmetaforára”, elemi ikonikus sablonra épülnek a speciális jelentéstartalmak, például az adott kultúra istenalakja, és annak speciális funkciói. A gondolkodás fejlődése során ezek a speciális funkciókra épülő jelentések szerepelnek az elvontabb eszmékben, például a kezdeti bölcseletben, de ezt láthatjuk a görög filozófusok kvázi filozófiai terminusként használt allegorikus istenalakjainál is. A képi szimbólumok – legyenek ábrázoló képek vagy írásjelek – az ún. „halott metaforák” animációinak is tekinthetők10. A kép mindenkor erőteljesebben jeleníti meg önmagát, vagyis az ábrázolt dolgot, és hiába hordoz átvitt értelmet, hiába rejt szimbolikus jelentéstartalmat, az ábrázolás, a látvány alapjelentése mindig előtérben marad, bármi is legyen a szimbolizált, ábrázolt jelentéstartalom. Ha egy képi szimbólum vagy hieroglifa, mondjuk a királyt oroszlánként vagy sólyomként ábrázolja, vagy az ellenséget sáska képében jeleníti meg, akkor nem tudunk elvonatkoztatni az ábrázoló-megjelenítő szimbólum eredeti, természetes jelentésétől, nevezetesen a konkrét állattól: oroszlántól, sólyomtól, sáskától, s ennek megfelelően kikerülhetetlenül szembetaláljuk magunkat a hozzájuk köthető összes képzettársítással.
Mindez fontos lehet a kreatív, problémamegoldó gondolkodás szemszögéből is. A metafora átszervezheti a fogalmi-asszociációs hálót, ezzel pedig felbontja a régi kereteket, megszünteti az ósdi kliséket, újabb sémákkal helyettesíti azokat. Egész világképünket megújíthatja, az érzékelésig hatolhat. Épp ezért a metafora a tudományban is nélkülözhetetlen, főként az elmélet-, illetve modellalkotásban, az ismeretlen területek föltárásában. A metaforát követi a tudományos hipotézis, majd a kísérlet, a fölfedezés vagy valamely találmány megszületése, netán egy egész új tudományág létrejötte. Vagyis a metafora feladata itt az ismeretlen dolgok domesztikálása. A metafora az ismeretlennek formát ad, s nem csupán fölfrissít, vagy új szempontokat hoz elő, hanem az önmagában megragadhatatlan ismeretlent idomítja a már ismerthez.
az ismeretlent domesztikálja
Nos, a képi metafora ugyanúgy az ismeretlent domesztikálja, hiszen ismert dolog alakjában jeleníti meg. A metaforaként értelmezett vizuális szimbólumban ráadásul a metafora két tagja már eleve tökéletes egységben van, egymással teljes mértékben azonosak, hiszen egyvalamit látunk ábrázolásként. Vagyis az ábrázolt az, ami az ábra maga. Látunk egy képet, ami valójában mást jelent, ám a vizualitás révén mégis önmaga marad, illetőleg ez is, az is egyszerre. A „képi metaforánál” a metaforában rejlő „önellentmondás” (hogy A=B egyben azt is jelenti, hogy A=A) az érzékletesség révén fokozottan fönnáll, mivel a jelölt, a szimbolizált, a kép naturális hatása, az érzékek aktív jelenléte miatt is háttérbe szorul – legyen az adott kép bármennyire is „csak” szimbólum. Másrészt a képi szimbólum valójában szintézis: a két fogalom, a metafora két tagjának szintézise.
A képi szimbólumokkal folytatott „spekuláció” ugyanakkor – amit többek között a nyugati alkímiában vagy az óegyiptomi teológiában szépen tetten érhetünk – lényegében az ikonok asszociatív kezelése. Persze nem holmi gáttalan, szabad képzettársítást kell érteni ezen, hanem amolyan „vezetett asszociációt”. Ennek a játéknak minden kultúrában megvoltak a szabályai. Sehol nem érvényesült a „minden mindennel összefügg” elve, noha kétségtelen, hogy a társítások rendkívül gazdag, bonyolult és szövevényes fogalmi és morfológiai hálón alapultak. A jelek és tartalmaik egymáshoz társítása és az ezen alapuló jelváltoztatás és jelcsoportosítás teológiai, filozófiai, kozmológiai „fölismeréseket” „igazságokat” produkált. Vagyis e „tudás” az esetek zömében a képi szimbólumok manipulációjának eredménye, vagy még inkább: e manipuláció maga. A képekben gondolkodás így fölveti általában a gondolkodás, de még inkább a fölismerő gondolkodás természetének, mibenlétének kérdését. Ha ugyanis az alkimisták vagy az ókori egyiptomiak képi szimbólumokkal űzött machinációit nézzük egy-egy nagy igazság kifejezésekor, igen nehéz megkülönböztetni, elkülöníteni a játékot és a fölismerő gondolkodást. Így viszont fölvetődik a kérdés, hogy talán a kettő egy és ugyanaz, vagyis a játék a szimbólumokkal maga a tudás, a fölismerés.
*
Merlin Donald az emberi gondolkodás fejlődéséről írott nagyszabású, s immár klasszikusnak számító könyvében úgy véli, a „görög csoda”, a gondolkodás Hellászban végbement forradalmi változásának lényege, hogy a görögök externalizálták az események szóbeli kommentárjait. Azaz leírták, rögzítették elmélkedéseiket, majd minden gondolatukat, olykor még a befejezetleneket is, s ezzel voltaképpen magát a gondolkodási folyamatot tárták föl. Az externalizáció minden további fejlődés kulcsa lett a művészetben és a tudományban egyaránt, mivel a görögök ennek révén találták föl az írott dialektikát, s ez a nézetek kicserélésének, az érvelésnek, az érvelési hibák szüntelen kijavításának, vele a problémák megoldásának, a kétségeknek és az azokra adott válaszoknak, vagyis a szabadabb, kreatív gondolkodásnak kedvezett. Az archaikus magaskultúrákban az externalizáció nem ment végbe, így a szakrális-hivatalos (és ennélfogva merev) nézőpontok érvényesültek11.
szkepticizmus
Csakhogy az „egzotikus magaskultúrákban” is megjelent az újító-problémamegoldó, kreatív gondolkodás és a spekulációra vezető hajlam. Egyiptomban például a különféle teológiai (voltaképpen majdnem bölcseleti) rendszerek és nézetek egymás melletti létezése rugalmas gondolkodásról, egyes emlékek (például a Memphiszi Teológia néven ismert szöveg) az eszmék rivalizálásáról, polémiák meglétéről tanúskodnak. Mi több, az adott vallás lényegét megkérdőjelező szkepticizmus is megjelent, méghozzá viszonylag korán. Persze olyasfajta externalizáció, mint a görögöknél, itt nem alakult ki, a különböző emlékekben inkább csak rövid, tömör, gyakorta utalásszerű leírásait találjuk a gondolkodási folyamatoknak. Ennek oka vélhetőleg a képi szimbólumrendszernek – a vizualitásnak – az ábrázolóművészetben és a hieroglif-írásban egyaránt reprezentált dominanciájában keresendő. Ez lehetővé tette, hogy maga a „képi leírás” magyarázza (vagy stílusosan: láttassa) a gondolkodás folyamatát, a gondolatok egymáshoz kapcsolódását, a társításokat és metaforákat, valamint a gondolatfolyamat struktúráját, szintaxisát. A képi szimbólumokkal élő kombinatorikus játék elképesztő tömörséggel fejezte ki (vagy ha nem is pontosan, de majdnem), amit a görögök és nyomukban mi is: már bő lére eresztett fecsegéssel. Nos, a képi nyelvnek ez a vonása hathatott a nyelv írott emlékeire is. Talán innen ered az egyiptomi nyelvben a tömör, asszociatív, utalásszerű kifejezésmód, tartozzon az adott szöveg bármilyen műfajba. S vélhetőleg minden jelrendszert ismerő írástudó értette a leírásokat, az üzeneteket, még ha ez a rendszer a szubjektivitásnak nagyobb teret is adott, mint a betűírás. Szinte biztosra vehető, hogy a hieroglif-írásban és az ábrázolóművészetben is a kombinatorika révén megjelenő képi játékok, képekben kifejezett spekulációk kiötlői alkotásaikkal ugyanúgy egymásra reflektáltak, miként bármely korok entellektüeljei.
Az egyiptomi hieroglifák kiolvasása gyakorta a rébusz-elvet követte. A fonetikai összekapcsolás először a képtől – a vizuális jeltől – a jelentéshez kapcsolódott, majd attól a hanghoz. Vagyis nem volt közvetlen graféma-fonéma megfelelés, mivel a hangalakot csak a képi jel jelentésének megértése révén lehetett tudni. Egy ideogramot az írnok azért tudott kiolvasni, mert ismerte annak nyelvi jelentését, azaz fonetikai megfelelőjét. Ezzel szemben (Donald megfogalmazásában) a fonetikus ábécé közvetlenül köt minket a hanghoz, s ezzel kizárja a közvetlen asszociációk ezreit, amelyeket máskülönben a szavak vizuális és auditorius alakjai között létre kellett volna hozni. A betűírás könnyen megjegyezhető, elsajátítható, s vele bármi leírható. Míg egy képi jel mögött rejtett információk tömege húzódik (vagy legalábbis: húzódhat) meg, addig a betű semmi többet nem jelent, mint egy hangot. Az értelmezési nehézség az asszociációk kirekesztésével a minimumra csökkent, s ezzel elveszett a gondolatok „többdimenziós” tagolása, ahol – Derrida szavaival – „a jelentés nincs alávetve az egymásutániságnak, a logikai időrendnek, vagy a hang irreverzibilis temporalitásának”.12
Egy ikonikus szimbólumokat használó szisztémában tehát minden elem maga is egy-egy asszociációs komplexum. Az absztrakt jeleket használó szimbólumrendszer a képieket használóhoz képest holt, lélektelen valaminek tűnik. Nyíri egyik cikkében Platónt idézi, aki szerint „az írások látszólag értelmes lényekként beszélnek, de ha megkérdezed valamelyik szavukat, hogy jobban megértsd: egy és ugyanaz mindig, amit jelezni tudnak”. Más szóval Platón szerint az írott szöveg nem interaktív.13 Ugyanez ugyanígy nem mondható el sem a hieroglif-írásról, sem általában valamely más képi szimbólumrendszerről Egy képi jelekkel írt „szöveg” némileg másképpen vonja be magába az „olvasót” (megfejtőt), mint egy betűvel írt szöveg. Az így kifejezett mondanivaló jóval nagyobb teret enged – és engedett az ókorban vagy a reneszánsz idején is – a jelfejtő/jelmagyarázó saját asszociációinak. Az olvasás (megfejtés) a képi jelek esetében egyfajta továbbgondolás, ha úgy tetszik: „társalkotás”. A hieroglifák olvasása például gyakorta kelti azt az érzést, mintha sajátos kommunikáció zajlana a szöveg és olvasója között, mintha a jelek „beszélnének”. A képi jelekkel leírt „szövegre” hatványozottan igaz, amit a posztmodern hermeneutika a tényleges szövegre is érvényesnek tart, hogy annak elolvasása (azaz megfejtése) nem szimplán megértés vagy puszta reprodukció, hanem újraalkotás. A képi jelek olvasója sokkal direktebb, közvetlenebb módon „társszerző”, mint az írott szöveg olvasója. Az elmosódó szemantikai határok miatt itt jóval nagyobb tere nyílik az önkénynek, a belevetítésnek, a megfejtő saját társításainak. Ezért aztán a képiség minden föntebb tagolt előnye dacára egy idő után áthághatatlan gátat jelentett a kommunikációban és a gondolkodás fejlődésében is.
A betűírásnak köszönhető, hogy minden, amit lejegyeztek, hangosan fölolvasható, valamint ennek fordítottja: minden, amit kimondtak, egyben le is írható.14 Ezzel szemben a kép a befelé fordulásnak, a „csöndnek” kedvez. A képi jelekkel „társalgó” olvasó önmagával társalog. Ami – ha az ikonikus fordulat kontextusában nézzük a dolgot – rímel a sokat emlegetett individualizációra, az egyszemélyes kultúrák létrejöttére.
egyetemes nyelv
Ugyanakkor a „képi forradalom” mélyebb kommunikációnak is utat nyithat. Nyíri Kristóf a mobiltelefonok képernyőjén megjelenő MMS üzenetek kapcsán a verbálistól eltérő, egészen másféle, rendkívül komplex kommunikáció vízióját vetíti elénk. A multimédiás képi alapú-dominanciájú üzenetek terjedése talán olyan egyetemes nyelv felé mutat, amely a közösség összetartó erejét növelheti – föltéve, ha az ezt használók köre megfelelően bővül. Ami azonban ennél is fontosabb: a kép mint ősibb és mélyebb üzenethordozó lényegében kiiktathatja a nyelv dominanciáját, s vele átalakíthatja a társadalmat, illetve a kultúrát. Egy egyetemes, a nyelvtől csak kevéssé függő ikonikus szimbólumrendszer használata az említett közösségiség mellett, ha nem is le, de legalábbis megbonthatja a különféle faji, nemzeti, kulturális falakat, sőt talán az osztályhatárokat is.
Itt elsősorban arra a szociolingvisztikai, antropológiai közhelyre gondolhatunk, amely szerint a nyelv és a társadalmi struktúra, illetve a kultúra elképesztően szoros kölcsönhatásban áll. A nyelv – illetve annak bizonyos használata – többek között az uralkodó osztály, vagy ha úgy tetszik: az elit egyik legfőbb eszköze a maga kulturális dominanciája – s ennek révén érdekei – érvényesítésére. Neurath szerint míg a szavak elválasztanak bennünket, a képek – éppen egyetemességükkel, nyelven túliságukkal – kapcsolatot teremtenek a különböző anyanyelvű emberek között.15 Ahogyan például a KRESZtáblák vagy más vizuális szimbólumok is egyetemesek, minthogy ugyanazt jelentik mindenki számára.
De nem válhat-e a kép a szavakkal élő nyelvhez hasonlóan különféle privilegizált csoportok hatalmi eszközévé? Sőt, talán még inkább, mint a nyelv, hiszen a képi szimbólum éppen előbb taglalt tulajdonságai révén bensőségesebb, titkos kommunikáció eszköze is lehet.
Mert amíg az írott nyelvnél szinte teljességgel hiányoznak a metakommunikatív elemek (a beszélt nyelvnél már nem), a képnél ez valamelyest megmaradt, hiszen a képi kommunikáció, az első szimbolikus jelentéstartalmú képi ábrázolások létrejötte az utánzásra, a gesztusok nyelvére, az ősi mimetikus kultúrára vezethető vissza.16 Minden idők titkos elit-társaságai ezért nyúltak olyan előszeretettel a képi szimbólumokhoz saját rejtett jelrendszerük kiépítésekor. A képi szimbólumok használata nemhogy lebontaná, inkább megerősíti – sőt: akár áthatolhatatlanná teszi – a különféle csoportok közötti (elsősorban kulturális) határokat.
Ha valóban lezajlana egy forradalmi változás a kultúrában, és bekövetkezne valamiféle „ikonikus fordulat”, ez a gondolkodást is visszavezethetné – vagy legalábbis közelebb hozhatná – az archaikus(abb) kulturális formákhoz, észjáráshoz. A képekkel a gondolkodás (s ezen belül a bölcselet) a maga archaikusabb formáihoz fordulna, ami már en bloc a tudományos gondolkodás jellegének átalakulását is magával hozhatja. Gondoljunk a reneszánsz hermetika időszakára, a tudományos fejlődés sajátos szakaszára, amikor a képi és a verbális-írott nyelv lényegében egyenrangú felek voltak, s hol elegyedtek, hol kölcsönösen kiegészítették egymást – ami minden bizonnyal szorosan összefüggött a természettudomány és a mágia, a ráció és a misztikum sajátos szétválasztatlanságával.