MŰHELYTÁRSAM 12.
Új rovatunkban arra kértük szerzőinket, hogy a Liget műhelyében korábban született egy-egy írás rövid részletére mai tudásuk-világérzésük szerint reflektáljanak.
„Mindenekelőtt a világkiállítás műfaját volna illendő végre újragondolni: egyáltalán korszerű-e ez a százhatvannégy éves képződmény? A kiállítótér (potom 110 hektár) hagyományos elrendezése (tágas főutca a jobbra-balra elterülő pavilonokkal) egy 19. századi, lineáris, múzeumi megismerési formát tükröz, és cseppet sem reflektál a 21. század sajátos, hálószerű szerkezetére, véget nem érő hiperhivatkozásaira. A milánói Expo nem segít leképezni és értelmezni korunk információs társadalmát, nem igyekszik láthatóvá tenni saját médiumát, hanem koncepciótlanul egymás hegyére-hátára hányja az öntelt és hivalkodó építészeti formákat. Olyan befogadhatatlan, bejárhatatlan, túlméretezett a tér, amely megerősíti az emberiség otthontalanság-érzetét és elmagányosodását saját bolygóján. Pedig az Expo eredendően épp az emberi elme nagyságát ünnepelte. Most azonban létrehozta ugyanazt az információszmoggal szennyezett világot, ahol épp e fullasztó légkör blokkolja a gondolkodást: a tömérdek vizuális effekt elvakít, a lenyűgöző technikai megoldások elbódítanak – mire az ember kiszabadul fogságukból, el is felejt mindent. Erre az agy-stimulációra 13 milliárd eurót költöttek, jobb bele sem gondolni, hogy kiknek a pénzéből, és hogy ezzel az összeggel mit lehetett volna tenni azért a 870 millió éhezőért, akikért – állítólag – a Táplálni a világot, energiát adni az életnek tematikájú világkiállítás készült.”
Asztalos Emese: Világkilátástalanság, 2015/07/15
Kiállítható-e a világ? Amit nem is értünk, és egyre biztosabbnak látszik, hogy nem-értésünk közepette el is pusztítjuk abban a formában, ahogy ismerjük? A világ-e az, amit gombostűhegyre tűzve, tárlókban a nézők elé tárunk, vagy inkább saját prekoncepcióink, hiedelmeink tárgyiasult leképezése?
A világkiállítás elgondolása reménytelenül 19. századi. Egy megismerhető, leírható, felcímkézhető, uralható és bemutatható univerzum feltételezése húzódik mögötte, amely univerzum a rend végső egységeinek tekintett államképződmények mentén felosztható és versenyeztethető. Etatista és pozitivista felfogás a világról, amelyben valakik objektívnek feltételezett mércék mentén valójában mítoszokat teremtenek államalakulatok körül, és saját mítoszaik előbbrevalóságát igyekeznek igazolni. Nem az az igazi kérdés, hogy korszerű-e a világkiállítás műfaja, ahogy Asztalos Emese megfogalmazza. Gyanítom, hogy mára óhatatlanul anakronisztikussá vált az egész koncepció. Sokkal inkább úgy fogalmazható meg a dilemma, hogy létezhet-e olyan forma, amelyben lehetséges lenne a továbbélése? Hogy mutathatnánk be adekvát módon a széthullás peremére sodródott, instabil, töredékes, mozaikdarabokká aprózodott világunkat? Mit kéne láttatnunk társadalmi elbizonytalanodásainkból, pusztuló ökoszisztémáinkból? Egyáltalán, a megismerés mely csatornáin keresztül észlelt világolvasatot tárjuk a nagyérdemű elé?
reménytelenség
A látható, megfogható, leírható és stabil világ álma örökre szertefoszlott. Talán a széthullás generálta szorongás milliónyi különböző formája lenne bemutatható. Kiirtott esőerdő ledöntött fatönkjei alá szorult/ó orángutánok sikolya. A bucsai tömegsírok némasága. A nagyvárosok aluljáróiban fekvő hajléktalanok szemében a reménytelenség. Az utolsó víztartalékokat kizsigerelő akkumulátorgyári szivattyúk morgása. A hónapról hónapra nem megélő, gyerekeit egyedül nevelő ápolónő fáradtsága. A határkerítésnél félholtra gumibotozott háborús menekült fásultsága. A kiirtott Fertő tavi nádas helyén fütyülő szél. A széthullás előtti életének visszanyerése reményében populista szélsőjobboldaliakat hatalomba segítő tíz- és százmilliók reménytelen vágya világszerte. Egy megsebzett bolygó panasza. Ez lehetne az én világkiállításom.