Csajka Gábor Cyprian

JÁRDASZÉL

2001 szeptember

JÁRDASZÉL
Unokanővéremnek, Gitka Zátrochovának, és Györe Balázs barátomnak

Az utolsó pillanatban minden másképpen alakult. A hívószó – járdaszél – elindított bennem egy történetet; egy afféle képzelet-túlsúlyos szöveget kezdtem írni, amelynek nem a történéseibe, hanem az érzésanyagába vittem volna bele magamat, „…az alapját vesztett képzelet fénylő szilánkjai…” Érzésanalógiákat próbáltam teremteni egy divatosan történéses, vagyis világtalanul abszurd forma keretei között – ám az önműködő világtalanság és az egészen sajátszerű (félautomata) érzületesség szövedéke tegnap este lecsúszott, lesodródott a járdaszélről. Mint egy véres kis rongydarab.

Az utolsó utáni pillanatban döntöttem el, hogy nem teszek úgy, mintha a járdaszél ne horzsolná meg nagyon is az emlékezetem, más hasonlattal: nem teszek úgy, mintha ez a szó ne fúródott volna belém, akár egy vaktában ellőtt nyílvessző, amit valamiképpen maga a „cél” keres meg, ki tudja, Kinek vagy Minek engedelmeskedve…

ami velünk történt

Gitka Zátrochová (Torkošová) az unokanővérem, úgynevezett másod-unokatestvérem. A nagyanyáink édestestvérek. Az övé, Mária, túlélte az én Nagyimat, Annát (Ankát, Aníčkát). Mária néni, akit mi, magyarországiak Zólyomikának neveztünk, mivel világéletében Zólyomban lakott, nyolcvanhét éves korában halt meg, csendesen. „A mezőről jött, elfáradtam, mondta, ledőlök egy kicsit.” A temetésén, 1985-ben találkoztam utoljára Gitkával. Búcsúzáskor, a vonatnál, azt mondta (szlovákul, mert Zólyomika volt az utolsó ottani rokonunk, aki még beszélt magyarul): „Örülök, hogy író lettél. írj meg mindent; azt is, ami velünk történt és Janával!” (Megírom, Mojá, de az egy másik történet.)

Balázs! Voltaképpen a „te módszered” követésére biztatott engem Gitka. (Meg ama – Hadd ne soroljam – Többiekére.) Sokszor beszélgettünk mi ketten a „módszer” nehézségeiről. Hogy mi az, amit nem lehet, nem szabad elmondani; mások, vagy éppen saját magunk miatt. Nagyon rövidre fogva, engem ez a módszer iszonyatos erővel vonz, ugyanakkor rémületesen aggaszt. A kisebbik rémség: elmondani mindent magamról, lesz ami lesz – „Nem bánok semmit, mit cselekedtem” (Ady). Ami aggasztóbb: elmondani mindent másokról is, sebezve, öldösve, kíméletlenül. Vagy: várni – várni a halálukat?… „Co by tu na to… zrobić?” (Cyprian Norwid): Mit tehetünk?

Újra elolvastam az egyetlen emlékezethű, egészen valóságanalóg, rövidke írásomat. Itt, a Ligetben jelent meg 1999 augusztusában (Nem regényáldozat, csak remény, pánikverzió a címe https://ligetmuhely.com/liget/csajka-gabor-cyprian-nem-regenyaldozat-csak-remeny-panikverzio/). Ebből van ez: „Amikor haldoklott a Nagyi, fogtam, simogattam a kezét. Vártam az eszméletét. Kérdeztem tőle, hogy fáj-e. De ő arra válaszolt, hogy fél-e. Ne aggódj, nem félek tőle. Ezt mondta a Nagyi. Hallgattunk. Sokat szenvedtél, gyerekem… de azért csak jó legyél. Ezt mondta legutoljára.”

csg07132

Tudod, Balázs, rémült vagyok ezektől a mondatoktól. Nem attól, hogy sokat szenvedtem, és nem is attól, hogy mennyire messze vagyok a jóságtól. Hanem a valóságomat a szöveggel „összekötő”, mérhetetlenül nagy, elementáris narcizmusomtól vagyok rémült. De ha már itt tartunk, ha már ennyire belementem, akkor most kitöltöm az idézetben a három pont helyét. Mert ott, akkor elhangzott még valami; én mondtam. Azt mondtam, „nem baj”. Ezt motyogtam.

És most lekotrok az asztalról minden könyvet, cetlit és jegyzetet, és leírok egy történetet, amit nagyanyám emlékezete adott az emlékezetemnek, pontosan harminchárom éve. Régi, családi történet és régi, sikamlós-zaftos közbotrány egyszerre, melynek talán még vannak – anyámon kívül – eleven tanúi, s bizonyosan vannak szöveges dokumentumai.

Régi fényképeket nézegettünk a Nagyival, Szentendrén, a konyhaasztalnál ülve. Milyen szép voltál, Nagyi, mondtam. (A képen ő, karján a kétéves anyámmal.) Aah, hát semmi, sóhajtott a Nagyi. (Gyakran tette.) A Bindász Klári, az volt, szegénykém, gyönyörű!

Klári a Nagyi férjének, soha nem látott nagyapámnak, Bindász Sándornak volt a keresztlánya, vagyis Gyuri nevű öccsének a kisebbik lánya. Keresgéltünk a fényképes dobozban, megtaláltuk az összes Bindászt, a gyerekeiket, a férjeket és feleségeket; megtaláltuk Klári nővérének, Icának a képét is. Hát csak a szegény Klárié nincs meg, kesergett a Nagyi. Miért szegény a Bindász Klári, kérdeztem.

bolondos rögeszme

Bindász Klára, nagyapám öccsének kisebbik lánya (nem tudom, mennyire): szép volt. Jól tanult, tehetségesen rajzolt, kedves volt és vidám. Szófogadó. Szerette a szüleit, Gyuri bácsit és Ilus nénit. Ezt mondta róla mindenki. Minden stimmelt nála, így mondták. Hanem volt egy furcsa, bolondos rögeszméje, rögeszme-játéka, amit hol viccelődve, hol spontán mesélésekbe szőve adott elő, egészen kicsi korától kezdve, alig hogy megtanult beszélni.

Azt hajtogatta, hogy őt elcserélték.

Hogy neki az igazi apukája egy herceg, az igazi anyukája egy hercegnő, és egyszer el fognak jönni érte.

Klári nagynénémnek ezt a rögeszméjét senki nem vette komolyan; nem úgy adta elő, mint aki hiszi is, amit mond. Az Erzsébet királyné útja közelében laktak, az utca nevére nem emlékezett a Nagyi – vagy már én nem –, egy kertes házban. (Talán megtudhatnám, hol.) Klári gyakran játszott a kertben Ica nővérével, s többször megtörtént, hogy egyszerre csak, mindent odahagyva, kiszaladt az utcára, egészen a járda széléig. Szeretett mezítlábaskodni. Mindig olyan furán, befelé csámpázva állt ott, tudod; a lábujjacskáit rágörbítette a járda peremére. Mintha úgy kapaszkodna velük, mesélte a Nagyi. Annál tovább nem volt szabad mennie, tilos volt lelépnie a járdáról. Kissé előredőlt, és leskődött jobbra-balra. Mit csinálsz, te Klári, kérdezték tőle (sokszor). Várom a herceg apukámat, felelte a kislány (olykor). Nevettek; és nevetett ő is, aztán megperdült, és visszafutott a kertbe.

Klári néném megbízható, rendes lány lett tizenöt éves korára, így hát megengedték neki, hogy 1936 nyarán (?) munkát vállaljon a Margitszigeten. (Talán valami büfében; már nem emlékszem pontosan, mit mondott a Nagyi.) A „gyönyörű”, minden bizonnyal feltűnően szép lánynak sokan csapták a szelet, de ő mindig egyenesen, pontosan, „időre” hazament a szigetről.

csg07133

Aztán egy napon, késő délután volt, beszédbe elegyedett két fiatalemberrel, két egyetemistával. Az egyik ifjú megtetszett Klárinak, azonnal beleszeretett, mondta a Nagyi. Persze, dehogyis voltak azok egyetemisták. Odescalchi Miklós herceg volt az egyik, és a barátja, Lasari gróf volt a másik férfi. Odescalchi herceg elcsábította Klárit, úgyhogy egy nap hiába várták az Ilusék, nem ment haza.

Nagyapám öccse, Bindász György feljelentést (bejelentést?) tett a rendőrségen, és kerestette kisebbik lányát az újságokban is (OSZK? talán).

Klári nagyon szerette, és szerette babusgatni anyámat, az unokahúgát. Mindig hercegnőnek öltöztette anyádat, aki akkor már nagyon beteg volt, és Klári mindig azt mondta, hogy ha majd eljön érte a herceg apukája, és sok-sok pénzük lesz, így mondta, „akkor meg fogom gyógyíttatni a Mártust”, mesélte a Nagyi.

Odescalchi herceg váratlanul megjelent Klári szüleinél. Klárival? Nem, úgy emlékszem, egyedül ment, így mondta a Nagyi. Mert Klári akkor már a herceg tuzséri kastélyában tartózkodott, oda rejtették magukat. (Nem tudom, hol van Tuzsér; most nem keresem meg a térképen.)

A herceg fűt-fát ígért Iluséknak; hogy gondját viseli Klárinak, hogy taníttatja, mindennel ellátja; és hát hogy nagy köztük a szerelem… Erre a szegény Gyuri azt mondta, hogy na, akkor jól van, nincs mit csinálni, hát legyen így!, mesélte a Nagyi.

Klára néném és a herceg összeköltöztek; Odescalchi egy villát (luxuslakást?) bérelt a Czobor utcában (Zugló?), később pedig egy szép nagy lakást, csak Klárinak, valahol a Vigadó környékén. A várat lehetett látni az ablakaiból. Meg a Dunát, mesélte a Nagyi.

Odescalchi Miklós (természetesen – ?) nős volt, és volt egy lánya, akivel később valami nagy baj történt (miféle baj? kideríthető?). Az újságok, persze, tele voltak velük. (OSZK?) Mindenféléket összehordtak, Az Est is (és még?), hogy a Klári egy táncosnő, meg egy OLYAN nő, mondta a Nagyi.

Klára néném (természetesen – ?) azt akarta, hogy a herceg váljon el a feleségétől, és őt vegye el. A herceg ezt állítólag többször megígérte (biztosan?).

elővett egy pisztolyt

1937 novemberében, egy délelőtt Klári, Odescalchi és Lasari találkoztak a Ritz Szállóban, és ott valami nagy veszekedés volt. Ezután Klári néném beszállt Lasari gróf autójába (típusa, színe?), és utasította a grófot, hogy hajtsanak a Hősök terére, vagy hogy haladjanak afelé. Mindenesetre ott kötöttek ki. Klára néném megállíttatta a kocsit nagyjából a tér közepén. Valamit még mondott Lasarinak, azután a kis táskájából elővett egy pisztolyt (6,35-ös Waltert, kis, kétlövetű Colibrit? milyet?) és szíven lőtte magát. Másfél óra múlva halt meg a kórházban, mondta a nagyanyám (azt is, hogy melyik kórházban, de már elfelejtettem). A táskájában találtak egy búcsúlevelet is (mikor, hol írta? a Ritzben? az autóban? még előbb?), valami olyasmi volt benne, hogy a Szűz Mária meg fog neki bocsájtani, mert „Ő is csak ugyanolyan anya volt, mint én” (én: Bindász Klára), mesélte a Nagyi.

Ezek szerint Klára néném gyermeket várt? Vannak még, maradtak papírok (boncolási jegyzőkönyv stb.) erről? Ezt is megírták a bulvárlapok?

Nem emlékszem rá, hogy erről mondott volna valamit a Nagyi.

Nagyanyám halála után néhány hónappal, 1982 tavaszán elutaztam a nővéréhez, Zólyomikához, hogy beszéltessem őt a gyerekkorukról, főleg, persze, a Nagyiéról.

Zólyomika tüneményes öregasszony volt. „Gyere csak, Gabko, gyere bármikor, csak ne írjál nekem előre, hogy jössz”… Igen, ő azt szerette, ha váratlanul toppanok be hozzá: például ha megyek, vagy ha jövök Lengyelországból. Vagy, tényleg, bármikor. Nem bírta, nehezen viselte a várakozást. Szeretett viszont magyarul beszélni: a többi véreink már nem szerettek, jobban mondva már nem is tudtak. (Ma már senki.) Zólyomika utánozhatatlan bájjal beszélte a magyart; szlávos kicsinyítésekkel, persze, és üdítően friss, meglepő fordulatokkal, „hibákkal”. Hibákkal? „Nooo, Gabko mój, tessék rendesen enníí, egy ilyen nagy embernek az kell, nyeh szá pácsi, ami asztalkán van, tessék mindent elpazarolni, nooo, tessék csak hrrapgální” (hr-ap-gál-ni; hr: szótag értékű fonéma). így beszélt a drága Zólyomika.

Hanem a Nagyiról, a gyerekkorukról nem sokat tudtam meg tőle. „Szegény Anka, szegény Anka, bozse mój, nehéz élete volt az ura mellett”, körülbelül ennyit. Magáról, ez egyszer a saját életéről mesélt sokat és szívesen a Zólyomika. Utoljára láttam.

Szóba hoztam a Bindász Klárink történetét is. ,,0j, hát az egy borzalmasság volt, Gabko. De ne gondold azért, hogy az a lány, az egy olyan kis járdaszéli cafatka volt; nem, nem, nem!”

csg07134

Járdaszéli – pontosan így mondta Zólyomika, emlékszem. Lejegyeztem, azaz föl. Nyilván az utcasarkit felejtette ilyen, hogy’ is mondjam, ilyen telibe fonákra. A temetésen, 1937 novemberében (a pontos dátum, az időpont bizonyosan kideríthető), a Nagyi szerint rengetegen voltak. (Jól emlékszem? a rákoskeresztúriban?) Fehér gyászhintóban, fehér koporsóban feküdt Klári néném teste. A hintót négy fehér ló húzta. Anyám, kilencévesen, ott szorongott a tömegben. És a nővére, keresztanyám is, biztosan. Odescalchi Miklós herceg autóját, egy hathengeres Mercedes-Benz típusú járművet, többen látni vélték. Odakint. Állítólag hatalmas koszorút küldetett be, piros és fehér virágokkal.

A herceg repülőgépét a második világháború idején lelőtték (jól emlékszem? a németek, mert…), vagy lezuhant (ennek most mindjárt megpróbálok utánanézni, de nem bővítem a szöveget); Odescalchi Miklós életét veszítette.

Anyám tegnap, 2001. június 14-én este, nem azért hívott fel telefonon, hogy néhai Bindász Kláráról beszélgessünk. Hogy vagytok, kérdezte, mint mindig. Jól, feleltem. És te?, kérdeztem. Igen, mondja anyám, mint mindig, ha nem jól. Hogy van a lábad, kérdeztem anyámat. Hát, kisfiam, tudod. Most már a járdára sem merek föllépni egyedül. Ezt mondta anyám (nem először, nem is utoljára).

Anyám egészségesnek született. Négyéves korában, egy nap, délután volt már, azt mondta a Nagyinak, hogy nagyon fáj a lába. A Duna-partról jött a többi gyerekkel, ott játszottak, és akkor mondta, hogy jaj, anyuka, nagyon fáj a lábam. Így emlékszem. Egyszer, nagyon régen, még nem jártam iskolába, tudom, akkor ezt mondta nekem a Nagyi.

egyszerűen beleőrül

Gyermekparalízis. Műtétek, kezelések sora. Sok pénz gyógyszerre, orvosokra. Nagyapám asztalosüzeme becsődöl; ő elmegy, visszamegy Ruszinszkóba, a szülőföldjére, hogy ott talán könnyebben szerez munkát. Nagyanyámnak azt mondja, hogy különben sem bírja nézni a lányuk – anyám – szenvedéseit. Egyszerűen beleőrül, mondja. Egy darabig küld egy kevéske pénzt, aztán elmarad, örökre elmarad a pénzküldés, és örökre elmarad ő, Bindász Sándor, a nagyapám is. Nagyanyám, alig harminckét évesen, egyedül marad a lányaival, és örökre egyedül magával.

„Anka nem ment férjhez, igazából el sem vált, pedig sokan el akarták venni.” Férje távozása után nagyanyámnak nem voltak szeretői. Egy sem. Többé nem szeretkezett senkivel. (Az utolsó napokban, a kórházban, anyám és a keresztanyám megkértek, kérdezzem meg a Nagyitól, hogy volt-e még valaki az életében. „Neked megmondja az igazat, csak neked mondja meg”, suttogta a keresztanyám. Már akkor sejtettem, most meg már bizonyosan tudom, miért voltak olyan fékezhetetlenül kíváncsiak a lányai. Nekik is csak egy férfi volt az életükben. A férjük. Megkérdeztem a Nagyit, pedig már beszélt nekem erről. Magától. Nem normatívan, csak úgy. Nem volt nekem senkim, csak a Bindász, mondta a Nagyi. Nehéz volt mellette, de szerettem. Nem akart ő végleg elmenni, csak nagyon gyönge volt… De azt, hogy szerettem, azt ne mondd meg nekik, mert haragszanak az apjukra!)

Anyám már a járdára se tud föllépni egyedül. A csípőjétől a térdéig le van merevítve, össze van szegecselve a jobb lába; hét centivel rövidebb a balnál. Az 1953-as, utolsó korrekciós műtétje előtt tizenegy centivel volt rövidebb. A betegség következtében nemcsak a comb, a lábszár és a lábfej csontjai deformálódtak, hanem a medence csontozatának jobb oldali része is megkisebbedett. Ezért kellett császármetszéssel megszületnem. Az elkeskenyült szülőcsatornán nem fért volna át a fejem. A koponyám tetején van egy furcsa, peremes, hosszúkás dudor – még takarja a hajam –, anyám beteg medencecsontjának a „kópiája”. A paralízisé. Az úgynevezett Heine-Medin kóré. Így tudtam tegnap estig.

csg07135

Anyám csak tegnap este mondta el az igazságot. Csak most került szóba.

Négyéves korában anyám három hetet Kláriéknál töltött, Ilus néni gondjaira bízták, mivel a Nagyinak be kellett feküdnie a kórházba (az Uzsokiba). Egyszerű vakbélműtétre. De túlaltatták, majdnem belehalt, ezért csak három hét után engedték ki. Ezalatt Klári mamája vigyázott anyámra, főzött rá, egyebek; minden este a magas hokedlira helyezett lavórba ültette, s tetőtől talpig lecsutakolta. Egy alkalommal – akkor – talán nem mosta le rendesen anyám testéről a szappant: ahogy kiemelte őt a lavórból, anyám kicsúszott a kezéből, és a konyha kövére esett. A jobb oldalára. A combcsont felső részét érte a legnagyobb trauma. Ilus nénivel megbeszélték, hogy erről a kis semmiségről nem számolnak be a Nagyinak. Nem idegesítik vele. De anyám lába „egyre vadabbul és vadabbul” fájt. Újabb három hét múltán, már Szentendrén, muszáj volt szólnia; nem bírta tartani az ígéretét. Nagyanyám azonnal orvoshoz vitte. Későn. Akkorra már kialakultak, megvoltak a csonthártya-gyulladás súlyos szövődményei.

Te ezt eddig nem így tudtad?, kérdezte anyám tegnap este.

Mert, valahogyan, mégiscsak szóba került a mi Bindász Klárink.

Nem egészen így, feleltem, ebben a hibás szórendben. Holott: egészen nem így tudtam ezt, tegnapig. Ahogy még sok mindent nem tudok, sehogyan. Nem tudom, milyenek most a zuglói járdák, s hogy mi mindent söpör rajtuk a szél. Járdaszél, cafatka járdaszellő: nicsak, már játszik, már elvan magával, magában a nyelv. Innentől, hát csakugyan, merő képzelgés, fénylő, villódzó szilánkjáték az egész.

kép | adobe.com