Jámborné Balog Tünde

JAPÁN LEVELEK

2009 március

JAPÁN LEVELEK
– Mit hoztál? – kérdezte a kert…
– Semmit nem hoztam. Üres kézzel jöttem hozzád.
– Akkor csak cipeld tovább! – mondta a kert, majd örökre elnémult.
Konfucius

Yon észrevétlenül tűnt el Karolin mellől, s hogy valóban létezett, arra csupán kanálgyűjteménye, a levelei és a bankbetétje emlékeztettek, és néha valami megfoghatatlan érzés, tompa sajgás, mintha madárkiáltást hallanánk kihalt, őszi utcákon bolyongva, ám ahogy múltak az évek, az utána maradt űr sokkal nagyobbra nőtt, mint amekkorát életében valaha betöltött.

A kiskanalak a repülőutak, szállodai tartózkodások és fogadások hozadékai voltak. Nyelükön zománcos vagy gravírozott címerek, emblémák, cirádás betűjelek utaltak a helyre, ahol Yon zsebmetszőket megszégyenítő ügyességgel csúsztatta őket zakója zsebébe. Nézd, mit loptam neked, szedte elő büszkén zsákmányát utazásaiból hazatérve, és kirakosgatta felesége elé az asztalra. Bolond vagy, csóválta a fejét Karolin, nem félsz, hogy egyszer rajtakapnak? Yon mosolyra húzta keskeny száját, és résnyi szemnyílása alig látható vonallá szűkült, ugyan, nincs kockázat, ilyen helyeken a személyzet szemet huny az apróbb lopások felett. Tudod te, hogy a leggazdagabbak közül hányán csennek el dolgokat? A légitársaságok és a nagy szállodák bekalkulálják áraikba a mozdítható tárgyakat, amiket emlékbe visznek magukkal az utasok.

A kanalak zöld filc alapra erősítve, üveg alatt, két mély, arany rámában függtek a szalon falán egy intarziás komód fölött. Karolin mintegy síremlékként tekintett rájuk és a szekrénykére, amelynek belső fiókjában tartotta – dátum szerint sorba rakva, kék szalaggal átkötve – Yon leveleit.

felkavarná az olvasót

Ha valaki venné a fáradságot és felrajzolná egy földgömbre Yon útjainak térképét, nemigen találna olyan hosszúsági és szélességi kört, amelyet ne érintett volna utazásai során. Sőt! Bivalyszekéren, teve- és öszvérháton eljutott olyan helyekre, amelyeket a legrészletesebb térképek sem jeleznek. Járt kutyaszánon Alaszkában, kenuval az Amazonas őserdeiben és dzsunkán a Mekong deltájában, hogy a nagy hagyományú, milliós példányszámú folyóirat riportereként tudósításokat írjon egzotikus tájak különös embereiről, közben pedig szorgalmasan küldözgette leveleit Karolinnak. Utóbbiak mindazt tartalmazták, amit a cikkeiből ilyen-olyan megfontolások alapján kihagyott, megtoldva sajátos észrevételekkel, és ezek sokkal érdekesebbek voltak, mint a riportjai, mert azokból ki kellett lúgozni a történetek savát-borsát, gondosan kerülve mindent, ami valóban megrendítő vagy megbotránkoztató, és felkavarná az olvasót. Karolin csodálta férjét, nem értem, hogy van erőd és főleg kedved a riportokkal járó tortúrák után még nekem is írni? Yon mosolygott – a derű hozzátartozott lényéhez, mint a nyakában viselt amulett – ha neked írok, majdnem olyan, mintha ott lennél velem. Meglátod, még odaátról is kapsz tőlem levelet.

jbt09262

A levelek kettejük közös nyelvén, németül íródtak, bár Karolin a Kiotóban töltött évtizedek alatt jól megtanult japánul, és Yon törte a magyart, de egymás között soha nem használták az anyanyelvüket. Mintegy biztosítva és őrizve integritásukat: csak azt és annyit adtak magukból egymásnak, amit ez az idegen és közömbös nyelv megengedett. Ez volt a híd közöttünk, magyarázta Karolin a barátnőjének, aki semmit sem fogott fel az egészből, minek kellett nektek híd, mikor olyan jól megértettétek egymást? Karolin fanyar mosollyal rázta meg a fejét, hát éppen erről beszélek, a megértésről, és a saját hajdani értetlenségére gondolt, amellyel Yon ragaszkodását fogadta a hagyományokhoz. Mert hiába evett késsel-villával, hiába szólíttatta magát Yonnak, hiába hordott európai öltönyt, belül japán maradt, és valahányszor hazatért, első útja a Rjóan-dzsi kolostorhoz vezetett, ahol órákig meditált mozdulatlanul a szárazkert időmart sziklái előtt, türelmesen várva, hogy eljusson a tökéletességnek ama fokára, ahonnan sikerül meglátnia a többi tizennégy mögött éppen takarásban lévő tizenötödik követ. Évente egyszer elzarándokolt a Fudzsihoz – a szent hegyet ugyanúgy Fudzsi-szannak, úrnak nevezte, mint kimonót viselő, szertartásosan hajlongó öreg rokonai – és ahhoz a tengerben álló, időnként karvastagságú kenderkötéllel körülkerített, vörösre festett kapuhoz Mijadzsimán, ami Karolinban mindig a hiábavalóság érzetét keltette. Ti európaiak azzal a racionálisan járó agyatokkal mindent meg akartok magyarázni, azt hiszitek, hogy ettől boldogabbak lesztek, jegyezte meg egyszer Yon, de hogy neki mit jelentett mindez, arról soha nem beszélt. Karolin magában belső kimonónak nevezte a Yon lelkét takaró leplet, ám nem vágyott belátni mögé, mint ahogy Yon sem faggatta őt a múltjában és Közép-Európa sajátos történelmében gyökerező, más földrészek fiai számára érthetetlen szorongásairól.

Pedig ez az érzés sodorta Yon mellé a háború alatt, nem a szerelem; a levegőben szinte tapinthatóan jelen lévő bizonytalanság és félelem űzte el otthonról és Berlinből, ahol a világ akkoriban a visszájára fordult, megmutatva a dolgok fonákját.

madárlábhoz hasonló

Az a szigorú, öreg hölgy, akit évekkel Yon halála után megismertem, már nem nagyon félt semmitől, és nem hasonlított a háború végén porig bombázott, ám addig pompázatos Hauptbahnhof hatalmas csarnokába megérkező fiatal lányhoz, a német nyelvtudását tökéletesíteni akaró húszéves Karolinhoz. Haját fehérre festették az évek; merev, kifejezéstelen álarcot adtak rá finom sminkkel és finom ráncokkal; madárlábhoz hasonlóvá lett kezét behálózták erekkel és bőrét sötét pigmentfoltokkal szórták tele. Jól szabott kosztümöket hordott és drága bundákat, a parfümje árából hetekig elélhetett volna egy közepes igényű család!

A húszéves Karolinnak alig volt pénze, nem telt elegáns ruhákra, szépítőszerekre és csupán kevéske levendulakölnit használt. Megérkezett egy vadidegen városba, tele szorongással, megszeppent arcán azonban mosoly készülődött, teletalpú szandálja alig érintette a földet, vörhenyes haját, zöld kreppzsorzsett-ruháját meglebbentette a huzat, amint kis bőröndjével áttáncolt a tülekedő tömeg feje fölött, fent, a csarnokot átívelő galéria öntöttvasrózsás korlátja mögött. Rókatündér, ezt gondolta róla Yon, a japán mítoszok rejtélyes lányára ismerve benne, és beállította Leicáján az időt és a távolságot, hogy rabul ejtse a törékeny pillanatot, rókatündér, vigyázz! Légy óvatos, mert széttépnek a kutyák, és amikor kész lett a kép, utánaeredt, hogy megvédje az éjszaka veszélyeitől, nem sejtve, hogy valóban szükség lesz a szolgálataira: Karolin papírjai nem voltak teljesen rendben, valamit elírtak rajtuk a pesti hivatalban, és az első igazoltatásnál elkapta a gépezet. Yonnak minden haditudósítói befolyását latba kellett vetni, hogy megmentse a Harmadik Birodalom nagyszámú katonai bürokratájától.

Az öreg Karolin, akit megismertem – sőt, szegről-végről rokonságba kerültem vele –, nem vett újságot a kezébe, ritkán mosolygott és keveset szólt. Egyetlenegyszer hallottam hosszabban beszélni, az utolsó közös karácsonyi ebéden. Túl voltunk az aranyló húslevesen, a gesztenyével töltött pulykát is megettük habkönnyű krumplipürével és a híres, rumos szilvabefőttel – Karolin anyjának receptje szerint főzte be az egyik unokahúg –, a Sacher-tortának csupán romjai maradtak a talpas üvegtálon. Már a kávét ittuk, és biztosan elbóbiskoltam, mert az előzményeket nem tudom felidézni, legfeljebb elképzelni Karolin ingerült felcsattanása alapján: Nem értem, mit panaszkodtok folyton. Most legalább béke van, ha törékenynek látszik is. Nektek fogalmatok sincs róla, hogy mi az a háború, és milyen, ha üldözik az embert. Mit gondoltok, miért mentem el annak idején Yonnal a világ túlsó végére? Nem, nem akarok újra azokról az időkről hallani. Ti, akik még nem éltetek akkor, mostanában összevissza fecsegtek, nem hagyjátok behegedni a sebeket, újra és újra feltépitek és vájkáltok benne, de én nem akarok emlékezni! Én jártam Yonnal Drezdában a szőnyegbombázás után. Láttam kiürült koncentrációs táborokat, és voltam abban a lehetetlen nevű erdőben, ahol a vértől fekete földben megtalálták a lengyel tisztikart, ti meg jóvátételről és kártérítésről beszéltek! Én felejteni akarok. Mintha jóvá lehetne tenni a gyilkosságokat és kártalanítani a holtakat!

jbt09263

Karolin újabb cigarettát vett elő, bár az előző ott füstölgött a hamutartóban, és csak harmadszorra sikerült meggyújtania sárkányt formázó öngyújtójával, Yon utolsó ajándékával.

Barna, dohánylevélbe csavart szivarkákat szívott, félóránként egyet, és a nikotin teljesen szétette a tüdejét, már csak egy tenyérnyi rész működött belőle; éjszakai köhögési rohamai csillapítására oxigénpalackot tartott a hálószobájában. Tudom, hogyan fogok meghalni, jelentette ki egyszer mosolyt erőltetve fegyelmezett arcára, miután egy idősebb rokon felsorolta, kit milyen betegség vitt el a családból és ismerősök közül, egyszer majd az oxigén sem segít, és akkor megfulladok. Remélem, nem tart sokáig.

Ugyan már, hogy mondhat ilyet Karolin néni?, nézett rá szemrehányóan egyik unokahúga, száz évig fog élni, túlél mindnyájunkat. Karolin ingerülten legyintett, nincs szükségem kegyes hazugságokra, mondta, eleget éltem, tudom, hogy nincs sok időm hátra, de nem szeretnék nyüszítve meghalni, mint egy kutya, és mélyen leszívta az illatos füstöt.

Karolin egy szépen helyreállított budai villa első emeletén lakott. Ügyesbajos dolgait unokaöccse intézte, lakását bejárónő takarította, rajtuk kívül csupán egy régi barátnője járt fel rendszeresen hozzá. A takarítónő kulcsot kapott, hogy akkor is be tudjon menni, ha ő váratlanul elutazik vagy valami történik vele. Megbízható, rendes nő volt, maga osztotta be a munkát, hogy mikor mire kell sort keríteni, és nyugodtan rá lehetett hagyni mindent, egyszer azonban nagyon megharagította Karolint: távollétében beengedte a régi barátnőt, hogy megkeressen valami ottfelejtett apróságot.

közvetlen tanú

Ez a barátnő gyerekkori iskolatárs volt. A háború alatt elszakadtak egymástól, később hébe-hóba levelet váltottak, üdvözlőlapokat küldözgettek egymásnak. Karolin és Yon hazatelepülése után bukkant fel újra egy érettségi találkozón. Ifjúságuk idején a kislányokra jellemző kutya-macska barátság, felemás viszony volt közöttük. Sokat veszekedtek, majd kibékültek, hogy néhány perc múltán újra egymásnak essenek valami apróság miatt. A barátnő rajongott Karolinért, mindent tudni akart róla, leselkedett utána, ugyanakkor irigykedett rá. Kíváncsisága az idő múlásával fokozódott, és most, hogy újra találkoztak, a legszívesebben belebújt volna Karolin lelkébe, hogy közvetlen tanúja legyen gondolatainak és érzéseinek. Te egy voyeur vagy, jegyezte meg Karolin, hogy mondják itthon? Kukkoló?, és a barátnő belesápadt a szégyenkezésbe és bosszúságba, hogy ennyire átlátnak rajta.

Mikor a takarítónő beengedte, maga csak keresse azt a fülbevalót, én megyek a konyhába, sok a dolog, a barátnő tájfunként söpört át Karolin lakásán, és nem ügyelt rá, hogy ne hagyjon nyomokat maga után. Diadalittasan turkálta végig a szekrényeket, felpróbálta a bundákat, beletemette arcát a puha, illatos szőrmegallérokba, fejére illesztette Karolin nagyszélű kalapjait, számba vette tisztaselyem fehérneműit, kinyitogatta a daru- és lótuszmintás fekete lakkdobozokat, kihúzgálta a fiókokat, és belekukkantott Yon leveleibe, de nem sokáig időzött közöttük, mert semmi személyeset nem talált bennük, és mindaz, ami Karolint lebilincselte, számára érdektelen volt.

jbt09264

A kék szalaggal átkötött, terjedelmes paksamétánál sokkal jobban izgatta egy másik, kisebb levélköteg, ám ebben hiába turkált, mert egyedül a Karolinnak szóló címzést tudta elolvasni a borítékokon, minthogy minden más japánul volt rajtuk, még a feladás helyét és idejét sem tudta megállapítani. A tucatnyi borítékból csupán kettő volt felvágva, négyrét hajtott, merített papiros hullott ki belőlük, tele kriksz-kraksz írásjegyekkel, sarkukon kis, barna folttal. A tucatnyi boríték hajszálra egyforma volt, azt sejttették, hogy a belsejük is az, mégis szeretett volna a többibe belenézni, hátha talál bennük valami árulkodót. Rakosgatta, nézegette a felbontatlan leveleket, egyenként átvizsgálta valamennyit, nem vált-e el valahol a ragasztásuk, de nem talált ilyet, és végül csalódottan ment el. Hiába forgatott fel mindent, semmivel sem derült ki több barátnőjéről, mint amennyit eddig tudott róla, és a gondosan elrakott, felbontatlan leveleken kívül nem bukkant rá semmiféle régi vagy újabb titokra. A fülbevalójáról elfelejtkezett, pedig szándékosan hagyta a komódon, hogy legyen ürügye a visszatérésre.

Hiába próbálta a bejárónő eltüntetni a nyomokat, Karolin észrevette, hogy járt valaki a lakásban, és azonnal a barátnőjét hívta. Te voltál, ugye?, kérdezte, és elképedt a dacos válaszon, hogy igen, természetesen, de joga van hozzá, elvégre hetven éve ismerik egymást. Ő mindent elmondott magáról, Karolin viszont titkolózik. Ott vannak azok a felbontatlan levelek a komódfiókban, azokról miért nem beszélt soha? Hogy lehettél ilyen? Hogy bírtad ki, hogy ne nézz beléjük? Ugye, valaki a múltadból?, tért rá a gyanúra, ami egyre erősödött benne, mióta a lakásban járt. Sokat voltál egyedül Japánban, amíg a férjed a világot járta. Ne tagadd, összejöttél ott valakivel, és az illető vagy talán a családja most jelentkezik. Csakhogy te se tudod, mi van a levelekben! Beszélni tudsz japánul, de olvasni nem! Lehet, hogy ez a valaki zsarolni akar, és akkor védelemre lenne szükséged. Miért nem vagy őszinte hozzám? Én csak segíteni akarok.

Karolin villámütötten állt a kagylóból áradó szózuhatagban, és egy idő után már nem figyelt rá, hogy mi mindent hord össze barátnője a vonal másik végén. Hangja azonban, ez az éles és kislányos hang sebet ütött az idő burkán, és ő szédülten bukott a múlt mély kútjába. Forgott-pörgött vele a világ, és mikor végre megállt, saját magát látta a postaládából kivett borítékkal Yon halálának első évfordulóján.

egyenesen gusztustalan

Az előszobaajtónál babrált a levéllel, a papír textúrája megbizsergette ujjbegyeit, mintha sugározna. A bélyegen a Fudzsi hósapkás kúpja, előtte a tenger Kanagawánál a nagy hullámmal. Karolin ismerte ezt a metszetet; Hokuszai sorozata a Fudzsi Yamáról Yon kedvence volt, de ő túl nyersnek és vadnak találta a mestert, polippal szerelmeskedő lányát meg egyenesen gusztustalannak. Neki Utamaro lapjai tetszettek, azokkal a hajlékony nőkkel a gyönyörű kimonóikban, és Hiroshige békés tájai.

Egyik kezében a levéllel járkált a lakásban, a papírvágót kereste, és türelmetlenségében a komódon elhelyezett japán tőr után nyúlt, azzal hasította fel a borítékot, megsebezte az ujját, vére a papiros sarkára csöppent.

Kiotóban adták fel a levelet, ennyit felismert az írásjegyekből. De csak ennyit. Igaza volt a barátnőnek: sem írni, sem olvasni nem tudott japánul, és bár Yon próbálkozott a tanításával, makacsul ellenállt. Amilyen könnyen ragadt rá a beszélt nyelv, olyan nehéznek és körülményesnek találta az írottat. Még az ecsetvonások sorrendjét sem tudta megjegyezni. Fogalmak helyett képeket ismert fel a kalligrafikus írásjegyekben, amiknek azonban nem volt közük a jelentésükhöz. Hulló madártollként repdestek a merített papír fehér haván, sziromként hulltak, záporoztak, ágszövevényből alkottak rácsozatot; a könyvoldalak lapályán fekete fűtengert fútt az óceáni szél. Tájak és epizódok jelentek meg a nyomtatott oldalakon: kimonós nő, hátán kicsi gyerekkel, lengő szakállú öreg könnyű bambuszbottal, öregasszony vizes kannákkal, hagyományos esküvői menet, napernyős szépség. Karolin szívesen nézegetett különféle stílusú kalligráfiákat, de elborzadt a gondolattól, hogy mindez tanulnivaló. Analfabéta vagy, ugye, így hívják nálatok az írástudatlanokat?, mosolygott rá Yon arca a boríték mögül, ne menj el, kapott utána, de a kép eltűnt, Yon nem maradt vele.

Annak ellenére, hogy semmit sem tudott megfejteni a levélből, Karolin ismerősnek találta az írást, és napokat töltött azzal, hogy férje hagyatékában kutasson, de nem ment semmire az összehasonlítással. Volt néhány őrült pillanata, amikor tényleg elhitte: Yon írt neki odaátról, ahogy annyiszor megígérte, és azt gondolta, ha sokáig nézi az írást, előbb-utóbb érteni fogja a jeleket, egyik pillanatról a másikra hirtelen megvilágosodik előtte a jelentésük, de azután győzött az, amit Yon földhözragadt észjárásnak nevezett, és abbahagyta a hiábavaló keresgélést; a titokzatos levél a komódfiókba került.

jbt09265

Amikor a második évfordulón megjött a következő boríték, benne az elsővel hajszálpontosan megegyező levéllel, sarkán a saját, tavaly lecsöppent vérével, nem bírta tovább, és megmutatta egyik japán vendégének. Felolvasná nekem?, kérte, a neves nyelvész azonban – professzor a tokiói egyetemen – csodálkozva bámult a papirosra: Sajnos, nem olvashatom fel, mondta azután, és nem hiszem, hogy bárki megtehetné. Ez nem japán írás, bár hasonlít hozzá. De nem kínai vagy koreai. Sőt, állíthatom, hogy nem írás, még ha annak néz is ki. Ha hinnék az efféle badarságokban, azt mondanám, ez a levél földöntúli tartományokból érkezett. Asszonyom, nagyon sajnálom, de valaki nyilvánvalóan tréfát űz magával.

Nem tudta, meddig állt a telefonkagylót szorongatva leengedett kezében, egy idő után azonban újra füléhez emelte, és újra hallotta barátnője hangját. Még mindig a levelekről fecsegett, valami kalandot emlegetett, ugye, nem mered megmutatni egyik japán barátodnak se? A kérdés után elhallgatott, talán válaszra várt, talán levegőt vett, és akkor Karolin meghallotta a saját, idegenül csengő hangját, hagyd abba, és meg ne próbálj még egyszer beszélni erről, mert nem állok többé szóba veled, mondta ez az idegen hang, és végre helyére tudta tenni a kagylót.

A lakást együtt választották ki Yonnal, amikor eldöntötték, hogy öregségükre Karolin hazájában telepednek le. Yonnak nem voltak már élő rokonai Japánban, és a közelgő ezredvég fényében úgy tetszett, mintha erről az átokverte földről végre elmúlt volna a rontás, az élet kellemesnek ígérkezett Budapesten, és kevesebbe került, mint Kiotóban, bár nem ez volt a szempontjuk az új lakóhely kiválasztásánál.

a mozgás dimenziója

Három szobát Karolin rendezett be szép, régi bútorokkal, amelyek gyerekkorára emlékeztették, a negyediket azonban üresen hagyták, csupán gyékényszőnyeget terítettek a padlóra, és az ajtóval szemben lévő falra függesztett fel Yon egy tekercsképet. Alatta alacsony, faragott ládán szögletes kerámiaedény, benne virágzó ág, kő, színes falevél, mikor mi illett az évszakhoz. Yon a festményeket cserélte, a ládában tucatnyit tartott belőlük. Karolin emlékezett rá, hogy annak idején, amikor hazatért egy-egy újabb tekerccsel, óvatosan kigöngyölítette, és a sarkában sorakozó pecsétek alá odanyomta a sajátját. Karolin megütközött ezen a barbár szokáson, micsoda dolog így belebarmolni egy műalkotásba!, de Yon türelmesen elmagyarázta, hogy ezek a jelek egyáltalán nem károsítják a képet, inkább új elemet adnak hozzá: megajándékozzák az idő, sőt a mozgás dimenziójával. Azzal, hogy a birtokba vevés pillanatában megjelöli, a gyűjtő mintegy továbbalkotja a művet.

Úgy látszott, Yon jól érzi magát a Duna partján, mégis egyre több időt töltött az üres szobában a képei előtt meditálva. Sokszor éjszakára is ott maradt, a gyékényszőnyegen ágyazott meg magának, pedig – kivéve a gyerekkorát – egész életében ágyban aludt. Az utolsó hetekben már alig jött ki, az evésre alig lehetett rávenni, csupán egy kis rizst kért és egy-egy csésze illatos zöld teát készített magának. Mint csiga a házát, úgy hurcolod magaddal japánt, állapította meg Karolin, ahogy veled meg mindig ott volt Pest Kiotóban, bólintott rá Yon, és hangjában cseppnyi szemrehányás sem érződött, azután visszament üresnek látszó birodalmába.

Japán jelen volt a lakás többi részében, de másképp, összezsúfolva, európai módon. A vitrinekben legyezők, porcelánok, faragások és bronztárgyak, a fiókokban evőpálcikák, nyomott mintás vásznak, kézzel festett kimonóselymek emlékeztettek a Kiotóban töltött évtizedekre, bár a holmik egy részét nem ők hozták magukkal. Volt közöttük sok ajándék is: Karolin nevét és címét egymásnak adták a Budapestre érkező japánok – tudósok, művészek és üzletemberek –, akik mellett amolyan idegenvezető és tolmácsszerepet töltött be, szobát foglalt nekik, megszervezte a találkozóikat, és szívesen kalauzolta őket, hogy megmutassa a főváros szépségeit. Ezzel az elfoglaltsággal sikerült valamennyire kitölteni az űrt, ami nőttön-nőtt körülötte, mióta férje megtért elődeihez.

jbt09266

Utolsó napjaiban Yon végleg visszavonult a világ elől, bezárkózott, és a belső kimonó mögött társalgott az ősök szellemével. Csukott ajtaja előtt állva Karolin gyakran hallotta, hogy izgatottan beszél, magyaráz, kérdéseket tesz fel, és hallani vélte a mély, torokhangú válaszokat is. Ezektől éppúgy a hideg szaladgált a hátán, mint a Yon által sokszor idézett haikutól, bolygó lélekként járom majd a nyári mezőt. Egy hétig tartott ez a túlfűtött állapot, azután csend lett odabent, és amikor kopogására nem jött válasz, Karolin tudta, hogy Yon nincs többé. Azt gondolta, hogy senkit sem talál odabent, de nem, Yon ott volt. Csupán a lelkét ragadták magukkal a szellemek, teste némán és mozdulatlanul feküdt a gyékényszőnyegen, nyitott szemmel, mellén keresztbe font karral. Arca, és egy távoli, mennyezeten túli pontra szegezett pillantása felismerést tükrözött, a Rjóan-dzsi szárazkertjében meditálókat juttatta Karolin eszébe. A kő, gondolta, a láthatatlan tizenötödik kő, az lebeghetett Yon szeme előtt utolsó pillanatában.

Ezután gyorsan lezajlott minden. Hamvasztás előtt Karolin kerített egy buddhista szerzetest – ma már mindenütt találni, a világvárosok sokszínű lakosságához hozzátartozik jellegzetes, narancsszínruhás alakjuk –, hogy elmondja a halotti szútrákat Yon fehér köntösbe öltöztetett teste fölött, néhány héttel később pedig elrepül a hamvakkal Kiotóba, hogy férjét a családi sírba temettesse. Amikor túl volt mindenen, bement egy hagyományos holmikkal kereskedő üzletbe, ahol egyszerű, kékmintás yukatát, pamutkimonót vásárolt magának. A próbafülkében átöltözött, levetett kosztümjét becsomagoltatta, és visszaküldte a szállodába, majd riksába ült és a Rjóan-dzsi kolostorhoz vitette magát.

Bent megállt a veranda féltetejének hűvös árnyékában, és számba vette a mohaágyon elhelyezett köveket. Alakjuk, helyük végleges volt, mintha ott nőnének ki a földből, ahová öt- vagy hatszáz évvel ezelőtt letették őket, és többször is megszámlálta: a tizenötből tizennégyet látott. Tett pár lépést, és valóban: arrébb előbukkant a rejtőzködő kő, ám abban a pillanatban egy másik kerül takarásba, azután egy harmadik, és így tovább, míg az utolsó is el nem bújt káprázó szeme elől.

elgereblyézett homoktenger

Karolin sokáig ült maga alá húzott lábbal a nyitott veranda kemény deszkapadlóján. Kényelmetlen póz volt, de nem törődött vele, merően nézte az elgereblyézett homoktenger csoportokba rendezett szigeteit. A sötét vályogfalak keretében szétterített fehér homok annyira elvakította, hogy be kellett csuknia a szemét, és amikor nagy sokára kinyitotta, az egész kert mozogni látszott. Emelkedtek és süllyedtek a gereblyefokok által húzott hullámvonalak, a kövek úszni kezdtek, kicsik a nagyok után, sziget vagy anyatigris, hát nem mindegy, hogy mit jelképeznek? A véglegesség a lényeg, a visszavonhatatlanság. Hosszú időre ez volt Karolin utolsó értelmes gondolata, azután már csak a hullámok jöttek és a kövek a kövek a kövek…

Egy óra telt el vagy egy esztendő? Egy pillanat vagy egy emberöltő? Karolin lénye feloldódott, szétáradt, beleáramlott a homokba, a vályogfalakba és a tetőn túl, a lejtőn csattogva virágzó rózsaszín cserjébe. Mindennek hangja volt: a homokszemcsék surrogva peregtek, szisszent a mohapárna, koccant a kő, dörmögött a szikla, és ekkor beúszott a képbe a mindig rejtve maradó, a titokzatos és hihetetlen, tündöklő tizenötödik szikladarab, és ragyogásában eltűnt a világ.

Amikor magához tért révületéből, a kert már néptelen volt, zölden világított az esti ég, holdpecsétjét már ráütötte a közelgő éjszaka, és amikor zsibbadásából feltápászkodott, újra tizennégy fekete követ tudott megszámlálni az azóta frissen elgereblyézett homokon.

Karolin soha többet nem ment vissza Japánba. Tizenöt esztendőt élt Yon nélkül, az utolsó év éjszakáin többnyire oxigénsátorban – tizenöt olvasatlan levél jelezte a komódfiókban –, de nem úgy halt meg, ahogyan elképzelte. Azon a télen, amikor barátnője feldúlta a lakását és ő a karácsonyi ebéden letorkolta rokonságát, elcsúszott a ház előtt, és eltörte a lábát. Néhány óra múlva megoperálták, de a műtét után nem tért többé magához. Örököse számos unokahúga és unokaöccse lett, a barátnő megkapta a meisseni étkészletet, amire annyira vágyott, ingóságait az unokaöcs és felesége segített felszámolni. Rengeteg munka várt rájuk, mert elkelt a budai lakás, és egy hét alatt ki kellett üríteni. Sok mindent sikerült eladni – a régiségkereskedők be se fértek Karolin felbolygatott lakásába –, de maradt holmi bőven, és a család valamennyi tagjának jutott emlék a hagyatékból, én is kaptam néhány szép, lakkozott evőpálcikát, és egy pamutvászonra nyomott képet, rajta Utamaro három modellje életnagyságban. Vonalnyira vágott szemükkel úgy néznek le rám a falról, mint nagy titkok tudói. A levelek, mit tudtok a levelekről?, nézek a festett asszonyokra, mert kézen-közön eljutott hozzám a barátnővel való affér, és a felbontatlan borítékok híre, de az indigókékbe öltözött asszonyok némán őrzik a titkot.

jbt09267

Úgy hívják: inkan, mutatja Yon kő pecsétnyomóját az unokaöcs felesége, elengedve füle mellett kérdésemet, amit neki is felteszek, Karolin néninek is volt. Nézd, az övének vörös bőrtokja van! Karolin néni szerette az élénk színeket. Volt egy tűzpiros télikabátja, emlékszel? Eszméletlenül jól illett a fehér hajához. Egy pillanatra megjelenik közöttünk Karolin, pirosban, cigarettafüstje kis kék felhőként lebeg utána. Yon bácsi rókatündérnek nevezte, tudtad? Ez valami távolkeleti dolog, olyasmi Japánban, mint nálunk a hattyúfeleség.

Méricskélem tenyeremen a rudacskákat, meglepően melegek, mintha nem kőből lennének, szépek, mondom, de nem hagyom beszélgetésünket félrecsúszni. Mit csináltatok a levelekkel?, teszem fel egyenesen a kérdést, és ez elől már nem lehet kitérni. Azt hiszem, az iratokat valamelyik dobozba tettük, mondja bizonytalanul az unokaöcs felesége, még nem csomagoltunk ki mindent. De nézd! Itt vannak a képeslapok. Azokat nem volt szívem kidobni, olyan szépek.

És a levelek? Mit csináltatok a levelekkel?

– Hidd el, nem tudtuk már hova tenni. Így is tele van a garázs Karolin néni cuccával. És azok a levelek… egy csomót németül írtak, a többi fel sem lett bontva, Karolin néni sem olvasta el őket.

– Szóval kidobtátok, fogalmaztam meg helyette.

– Elégettük, javított ki az unokaöcs felesége, itt nálunk a kertben, mutatott ki az ablakon, azután visszarakta a két kisujjnyi pecséthengert a parányi bőrerszényekbe, Yonét a feketébe, Karolinét a pirosba.

Kint a kopár, télvégi táj fölött váratlanul megdördült az ég, bő, tavaszi zápor zúdult a kertre. Az eső elárasztotta a tűzrakó helyet, patakokban folyt a kerti utakon, és magával sodorta a hamut és pernyét, mindazt, ami a japán levelekből maradt. Nyomában kizöldült a barna tavalyi gyep.

kép | adobe.com