ÚGY ÁLLT OTT
A gyereknek pisilnie kellett. Nem a körvonalak nélküli, határozatlan, éppen csak kényelmetlenné váló érzet volt ez. Nem enyhe feszengés, amikor az emberben felötlik, hogy merre lehet itt a vécé. A gyerek régen túl volt ezen.
Amikor kezdődött, abban bízott, hogy talán nem is kell szólnia. Elképzelte, hogy már kifelé mennek és közelednek a nehéznek látszó vaskapuhoz, talán a gondnok huzatos fülkéjénél majd megemlíti, pisilnie kell. Kabátzsebébe nyúlt és megkönnyebbülten a markába szorította a szöszös papír zsebkendőt.
kizökkent a gondolataiból
A meg-megerősödő szél átfújt a pamutharisnyáján. A kéttenyérnyi folton, a bal térde körül, ahol a vastag anyagot eláztatta az autó nyomán felcsapó pocsolyavíz. Elviselhetetlen volt a nedvesség és a hideg. Szabad kezével a férfi tenyere után nyúlt, mire az egy pillanatra kizökkent a gondolataiból és csodálkozva, szótlanul nézett rá: te is itt vagy? Ujjainak rácsa elnyelte a kisebb kezet, így nézte tovább mereven a sírt a lába előtt.
A gyerek is próbált a sírra figyelni. A földhalomra állított ötvencentis satnya karácsonyfa még mindig túl nagy volt ahhoz a néhány díszhez, amit otthonról elhoztak. A sötétzöld tűlevelek között reménytelen, kis piros sziget a négy műanyag gömb. A gyertyát el-elfújta az a kurva szél, hallotta az apja hangját. Holott a férfi nem beszélt, csak énekelt. Parancsolóan rákezdte dörmögve: kiskarácsony, nagykarácsony… A gyerek hallgatására sürgetőn megszorította a kezébe csúsztatott kezet.
– Énekelj nagymamának!
Pisilni kellett. Nagyon kellett már. Előregörnyedt, elképzelte, ahogy fájó alhasa, és benne az a gyűlöletes, teli, gömb nő, egyre csak nő, akkorára nő, hogy végül elnyeli őt magát. Küzdött, de nem ment az éneklés. A férfi végre ránézett.
– Nagyon kell pisilnem, apu!
A suttogásra bosszús grimasz futott át a férfi arcán.
– Jó, mindjárt megyünk. De még énekelünk. Nem tanultál valami verset az óvodában?
A gyerek törte a fejét ideillő versen, de csak patakokra és folyamokra, hömpölygő, megfékezhetetlen áramlatokra gondolt. Fájt, feszített a hasa.
– Apu, tényleg nagyon kell, menjünk!
– Mondtam, hogy mindjárt!
A gyerek megrémült. Az apja keserű indulatától meg a saját szégyenétől. A férfi csak a földhalmot és a pici fát nézte, zsebéből kivette az öngyújtóját. Kezével óvta a lángocskát a széltől.
A gyerek ekkor letolta a térdénél átnedvesedett harisnyát és Víziné Szarvas Mária sírhalmának oldalára pisilt.
Ami ezután következett, azt évekig nem tudta felidézni.
immár kettő
Az eseményekre harmincöt évvel később sem emlékezett pontosan, amikor ugyanennél a sírhalomnál állt, immár kettő – egy félig kidőlt és egy frissen állított – kereszt előtt. Órákkal korábban kezdett havazni, amikor még a buszra várt. Azóta az idő viharossá vált. A hatos parcellánál hó tapadt a szempillájára, elázott a haja és szép, világosszürke szövetkabátja. A zsebében a gyufa azonban száraz maradt, sikerült meggyújtania a mécsest. Pedig megint nagyon fújt az a kurva szél.
Nézte a lángot. Egyenesen állt, és tűrte, hogy a nedvesség ráfagyjon az arcára. Ráérősen énekelte a kiskarácsonyt. Addig maradt, amíg a mécses le nem égett.