Janecskó Kata

SZELÍDÍTÉS

SZELÍDÍTÉS

Verőfényes, június eleji péntek délelőtt volt, amikor Kotter Ödön nyugalmazott gépészmérnök először ült le szemközt a harminchetes számú szemeteskukával. A Kisbolygó utcában ilyentájt alig volt forgalom, nem kellett óvatoskodva körülpillantania, amint befordult a sarkon, és keresztülvágott az úttesten. A hokedlit a hóna alatt hozta. A páros oldali járda közepén megállt, felmérte a terepet. Aprólékosan szemügyre vette a betont, majd úgy helyezte a hokedlit, hogy a négy láb egyike se essen repedésre vagy gyökér-púposította hepehupára. Jó stabil pozíciót talált, a hokedli szinte az utca részévé vált, akár a gesztenyefák és a pitypangok a vízelvezető árok partján. Kotter Ödön igazított egyet barna kordnadrágja szárán, nehogy idő előtt kitérdesedjék, és helyet foglalt. Tizenegy óra kettő perc volt ekkor. Ölébe ejtett kézzel, csendesen üldögélt, és időnként a túlsó, páratlan oldali járda felé pillantott, de nem feltűnően. Pontban tizenkettő óra nulla perckor felállt, törölt egyet verejtékező homlokán, ismét a hóna alá vette a hokedlit, és sietős léptekkel eltűnt arra, amerről jött, a Tejút utca irányába.

tizenkettő óra nulla nulláig

A következő pénteken már tíz óra ötvenöt perckor megjelent. Ezúttal volt vele egy párna is. Hudinákné jól látta az ablakból, hogy a négyzet alakú, lapos ülőpárna huzata kockás, de azt már nem tudta kivenni, hogy a piros-zöld kockákat parányi foxterrierek és annál is parányibb csontok díszítik. Kotter Ödön némi tanácstalan álldogálás után most is kiválasztott egy alkalmasnak látszó helyet, és leült a hokedlijére, pontosabban a hokedlijére tett párnára, körülbelül egy méterrel közelebb a harminchetes számú kukához, mint előző héten. Megint egészen pontosan tizenkettő óra nulla nulláig maradt, de mintha sajnálta volna, hogy lejárt a kimért idő. Ahogy felállt, kiesett zsebéből egy hevenyészett galacsinná gyúrt papírzsebkendő. Akkor vette észre, amikor a fuvallat felkapta és odább sodorta. Szégyenkezve, gyorsan hajolt le érte, és visszasüllyesztette a zsebébe, majd egy futó, semmiképpen sem tolakodó pillantással búcsúzott, és már csak távolodó léptei dobbantak tompán a Kisbolygó utca aszfaltján.

Mire eljött augusztus utolsó péntekje, a hokedli alig négy méternyire volt a harminchetes számú kukától. Addigra a kuka fekete színét megszívta a nap, Kotter Ödön barna kordnadrágja pedig minden igyekezete ellenére kitérdesedett. A gépészmérnök ekkoriban már nem üldögélt teljes csendben. Halkan, egész halkan dúdolgatott. Hogy mit, azt általában nem lehetett jól hallani. Amikor az óra mutatója a tizenkettőhöz érkezett, és itt volt az ideje az indulásnak, Hudinákné, miközben az ablaka körül kanyargó futórózsáit öntözte, kikönyökölt a párkányára, a lépdelő férfi után bámészkodva meglepetten konstatálta, hogy a járása már-már ruganyos.

már csak araszonként

Kotter Ödön ősszel is eljárt a Kisbolygó utcába, jövetele kiszámíthatóbbnak, ő pedig megbízhatóbbnak bizonyult bárkinél, akit Hudinákné, pedig nyolcvanöt is elmúlt már, valaha ismert. Minden pénteken felbukkant a hokedlijével meg a piros-zöld kockás párnájával. Az elején méterenként, aztán mértéktartóbban, már csak araszonként haladt, de egy kicsivel mindig közelebb és közelebb telepedett le a harminchetes számú kukához, mint az előző héten. Nézte, mosolygott, dúdolt, dünnyögött.

Amikor a bedöglött fékjével viaskodó mazdás csikorogva bekanyarodott a Kisbolygó utcába, épp a “My Bonnie Is Over the Ocean”-t fütyülte.

Nem is volt annyira hangos a csattanás.

Hudinákné meg mert volna esküdni, hogy a harminchetes számú kuka kissé megemelte a fedelét.

kép | shutterstock.com