NINCS MÁS
WORLD PRESS PHOTO
A vödrök nehezek voltak. Az ösvényt fokozatosan visszavette magának a dzsungel, odalent, a föld felett indák kígyóztak, gáncsot vetve a fáradtságtól botladozó lábaknak. Manu elfojtott egy káromkodást, amikor a saruja beakadt, és vödreiből kiloccsant a víz. Négy órakor kelt.
Most tehát vissza kell fordulnia. Keserűség és forró harag járta át. A teheneket nem merte gyűlölni, de gyűlölte hajnalonként a ködtől és a párától fullasztó levegőt. A munkát, aminek sosem volt vége, a napról napra megújuló küszködést a dzsungellel a teaültetvényekért, hogy minden falat ételnek, minden korty tejnek ára van, és az ár a szenvedés. A dzsungel teremtményeit, az izgága, kretén majmokat, a levelek közt megbúvó, szőrös pókokat és a kígyókat, amelyek marásában ott rejtőzhetett a halál. És gyűlölte, legfőképp és mindenekfelett: gyűlölte a tigriseket.
remegő dühvel
Ha valaki megkérdezte volna, miért, azt feleli, mint bárki a faluban: a narancs-fekete dögök levadásszák és felzabálják a teheneiket, és vannak sötét napok, holdtalan éjszakák, amikor a kunyhók közelébe lopóznak, és elragadnak egy-egy embert is. Manunak nem voltak szavai, hogy tiszta mondatokba, formába öntse: nem ez az emésztő gyűlölet az egyetlen ok, nem ez az igazi ok. Ami remegő dühvel és bosszúvággyal tölti el örökké poros lábujjától éjfekete hajszálai gyökeréig, az, hogy a léptük könnyű és nesztelen, testük masszív, a bunda alatt megfeszülő izomköteg maga az erő és a végtelen vadászterület maga a szabadság.
Az állatmentők azt mondták, kilenchónapos kölyök volt csupán, amelyikre Manu és a többi falubeli kőzáport zúdított, és kevés híján halálra sebzett. Manu tudta, hogy hazudnak. Amikor végül sikerült észrevétlenül beosonnia az állatmentők telepére, és a rácson keresztül szembenézett vele, látta a ruganyos, dagadó izmú óriást, a véres szájú kolosszust, a negyedtonnás fenevadat. Valódi diadal volt, amikor dárdájával megcélozta a rácsok közötti rést.