LEVÉL A FOLYÓRÓL
WORLD PRESS PHOTO
A falubelieket senki sem tudta meggyőzni, hogy az Amu-darja vize nem vált vérré. A düledező hídon, amelyet görbe faágakból eszkábáltak és drótoztak össze jól-rosszul, nem mertek többé átkelni. Már nem ültek férfiak horgászbottal a kezükben a folyó partján. Az asszonyok felhagytak a mosással. A boltos sárgásbarna ölebét, a futkosás közben véletlenül az Amu-darjába csúszott kutyát nem engedték vissza a faluba. Amikor fel-feltűnt a szélső házaknál, botokkal kergették el.
Kezdték megszokni, hogy nem lehet öntözni. Hol reménykedve, hol lemondóan kémlelték az eget. Nézték a pusztuló veteményt. Latolgatták, mennyi időbe telik megszokni az éhséget.
Egy nap mérnökök jöttek a faluba, tolmáccsal. Aktatáskájuk volt és izzadt a tenyerük. Rekedt hangon győzködték az embereket, hogy amit látnak odalent kavarogni, az csak iszap. Amazok nem figyeltek. A száradó fákról lehulló leveleket nézték.
A tolmács levelet talált reggelre kelve a szállásánál. Az ajtaja előtt, a földön hevert: egyszerű, félbehajtott papírlap. Nem látott rajta aláírást – mintha mindenki írta volna és senki se.
Tudom. Tudom, hogy nem iszap az. Vagy ha mégis az, akkor az ereimben is iszap folyik már. Hömpölyög, kavarog. Lerakódik a szívemre.
A tolmács a zsebébe tette a papírlapot és nem szólt róla a mérnököknek. Másnap mind visszautaztak a nagyvárosba. A falubeliek ott maradtak. A vöröslő folyómeder is.
A nők öregedése, mintha láthatatlan lefolyón át a testükből is szivárgott volna a víz, felgyorsult. A férfiak – bár tiltotta a vallás – inni kezdtek. Víz egyre kevesebb, de alkohol még volt.
Egy este, amikor a telihold különös fénybe borította az Amu-darját, egyikük megpróbálta a vörös vízbe ölni magát részegen, megszokásból, úgy, ahogy generációk óta szokás volt a faluban. Életben maradt.
Nem volt elég víz, hogy elnyelje.