BENT MARADT
Amikor a bőrgyógyász elvégezte a pici bemetszést a jobb vádlimon, nem sejtettem, mivé fajul ez az egész. Csak az anyajegyet akartam megmutatni. Azt hittem, anyajegy. Már egy hete kánikulában forrt a város. Farmersortban, csupasz lábbal róttam a betont, és állandóan a csúf hegre tévedt a tekintetem, amitől viszolyogtam, de néztem, folyton néztem (és nem kergettem illúziókat, hogy másnak ne fordulna fel a gyomra tőle). És akkor a heg mellett feltűnt az anyajegy.
Nagyjából fél centis, határozatlan körvonalú, kékes színű – és biztosan tudtam, hogy két hónapja, a temetéskor még nem volt ott.
beletörődtem
A dermatoszkópos kép gyanús, mondta a bőrgyógyász – derűs, magabiztos fickó –, majd nekiállt előkészíteni a fertőtlenítő szereket, a Lidocaint és a steril szikét. Figyeltem a mozdulatait, már beletörődtem, hogy kivágja azt a kék valamit a heg mellett, amit jobb híján anyajegynek hívtam. Nem is lehettem volna hülyébb.
A bemetszést a Lidocain miatt meg sem éreztem. Nem bírom a vért, így amint a szike a bőrömhöz közelített, félrefordítottam a fejem, de muszáj volt mégis visszarántanom, amikor meghallottam a bőrgyógyász cseppet sem derűs hangját. A kezében szike helyett csipesz volt, és a csipesz valami kéket fogott.
Kék fonalat.
Húzta, húzta, milliméterenként. Öklendeztem, ahogy néztem. Már nem a fehér rendelőben voltam, valahol a második kerület villái között. Olcsó, édes bor és savanyú hányás bűzére változott a fertőtlenítőszag.
Ha kinézek a piszkos ablaküvegen, pedánsan nyírott sövény helyett két tuját látok. Úgy állnak a félhomályban fekete műanyag kaspóikban, mint két görnyedő részeg.
A pultot nem érem fel, csak az ujjaim vége matat a barna, ragacsos felületen. A tálka mogyorót szeretném, érezni a só ízét a nyelvemen, a fejemben akarom hallani, belül, az avas szemek ropogását, nyomja el a zajt, a férfihangokat, érthetetlen szavaikat.
túlságosan fáj
Tapogatózó kezem lesodor egy poharat, diribdarabra törik. Térdre esem a bárszékek totemoszlopai közt, begörbített tenyerem felé söpröm a szilánkokat, aztán kiülnék féloldalasan, mert túlságosan fáj már a térdem. A mozdulatra egy nagyobb darab üveg a lábamba vág. És aztán folyik a vér.
Sikerül apám figyelmét felkelteni. Idegesen nézi könnyeim meg csurom vér tenyerem, amit rászorítottam a sebre. Papírszalvétát kér a pultostól.
A csörömpölésre odagyűlnek körénk a még felállni képes vendégek, a sakkozó öregek a vécé mellőli asztaltól a fejüket ingatják. A tagbaszakadt postás közli, hogy szerinte még egy nagy taslit is megérdemelnék, Julika pedig, a takarító, aki a műszakja lejárta után csak nemrég érkezett, erősködik, hogy az ilyen csúnya sebet össze kell varrni, különben nyoma marad.
Apám bólogat, de nekem odasúgja:
– Anyádnak nem kell megtudnia. Ha elviszlek orvoshoz összevarratni, nagy ügyet csinál. Nem unná hajtogatni, hogy nem figyeltem rád, pedig mi ketten tudjuk, hogy ez nem igaz.
Most is hallom: mi ketten.
Nem kérlelem, csak nézem a vért, ahogy átitatja a papírszalvétát és összekeni a kezemet.
Nem vitt el az ügyeletre. A sebet nem varrták össze. Sokáig észre sem vette senki.
Heg maradt. Ocsmány, öt centis. Frontok előtt fáj.
anyaggá vált hiány
A derűs bőrgyógyásznak nem mondtam meg, de szerintem tudta, hogy amit kihúz a bemetszésen át, az az anyajeggyé gombolyodott kék fonal soha nem került a lábamba. Az anyaggá vált hiány. Fantomfonál közönyből sodorva.
Tizenöt centi hosszú. Tizenöt év telt el azóta.
Talán kicsit megkönnyebbültem.
Tetováltatni kéne, hogy elfedje a heget. Faágakat, szögesdrótot vagy valami jó mondást.
Éppen kiférne, hogy árva vagyok.